Stanisław Gabriel Worcell (1799-1857), a neves lengyel publicista 1849-ben a következő megállapítást vetette papírra: „Magyarország és Lengyelország két örökéletű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futva összekapcsolódtak és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.”

Németország a Fall Weis-tervnek megfelelően 1939. szeptember 1-jén hadüzenet nélkül megtámadta Lengyelországot. A baráti látogatásra Gdańsk körzetébe érkezett Schleswig-Holstein német hadicirkáló hajnali 4 óra 45 perckor, minden előzetes felszólítás nélkül lőni kezdte a Gdański-öböl erődjét, a Westerplattét. A maroknyi, Henryk Sucharski őrnagy parancsnoksága alatt álló lengyel őrség hatalmas vérveszteségek árán, egy hétig tartotta magát. A német hadigépezetet azonban nem lehetett megállítani. Konstanty Ildefons Gałczyński szép versben emlékezett meg a westerplattei hősökről: „Mikorra a napok beteltek, / s kezdett a nyárvég őszre válni, / négyes sorokban égbe meneteltek / a Westerplatte katonái. (…) Rég volt oly szép nyár a tájon. (…) S így énekeltek. Fáj a seb, / de egy se volt, ki félne tőle, / most menetelnünk annál édesebb / a tágas mennyei mezőkre. (Gáspár Endre fordítása)

A németek hamar elérték Varsót. Szeptember 3-án a lengyel kormánnyal kötött szerződés értelmében Anglia, majd Franciaország hadat üzent Németországnak. A lengyel hadsereg részben védekező, de – olykor eredményes – támadómanővereket is végrehajtott. A Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékában foglaltak szerint szeptember 17-én a Vörös Hadsereg átlépte Lengyelország keleti határait és betört az országba. Lengyelország harapófogóba került. Tragikus évek köszöntöttek az országra.

A földdel egyenlővé téve

Ilyen körülmények között a lengyelek – katonák és polgári személyek – hatalmas tömege indult el végeláthatatlan menekültútjára. A katonák, hogy a nyugaton szerveződő lengyel hadseregbe lépjenek; a polgári személyek pedig azért, hogy túlélhessék a világégést. A lengyel kormány tagjai egy, a románokkal 1921. március 3-án aláírt, titkos védelmi szerződés értelmében Romániába távoztak, de ott, megszegve a megállapodást, még aznap internálták őket.

A magyar kormány – ebben a lengyelek számára kilátástalan helyzetben – segítő kezet nyújtott. Teleki Pál miniszterelnök – Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel egyetértésben – utasítást adott, hogy a lengyel menekültek előtt a magyar határokat nyissák meg; ezt 1939. szeptember 18-án hivatalosan is közölték a lengyel követtel, Leon Orłowski gróffal. Itt kell megemlíteni, hogy a magyar politikai élet számos kiválósága, az arisztokrácia döntő hányada a lengyel menekültügy támogatója volt. Természetesen ide kell sorolni magát a kormányzót, Horthy Miklóst is. A németek rendszeres tiltakozása ellenére mindvégig kitartottak álláspontjuk mellett.

Magyarország a világháború alatt mintegy százezer lengyel menekültet fogadott be. Ezek között számos gyermek és fiatal volt, akik szüleikkel együtt hagyták el hazájukat. Ezen fiatalok oktatására külön gondot fordítottak lengyel és magyar részről egyaránt. A szmolenszki tragédiában életét vesztett Andrzej Przewoźnik, a Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács főtitkára, a magyar–lengyel-barátság elkötelezettje könyvében aláhúzza, mennyire fontos volt a menekültek körében az iskolai oktatás az elemitől az egyetemekig. Már 1939 novemberében megnyitotta kapuit Balatonzamárdi községben a Lengyel Gimnázium és Líceum, amelyet később, összevonva a szikszói iskolával, 1940 júniusában Balatonboglárra helyeztek át. 1944-ig, Magyarország német megszállásáig ez az intézmény adta a legnagyobb lengyel iskolai közösséget; mintegy hatszáz tanuló került ki falai közül. Hivatalosan elismert érettségi bizonyítványt adott, amellyel felsőoktatási intézményekbe lehetett beiratkozni.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. nyár számában olvasható.