Létezett-e a középkorban „turkáló”?

2019. január 12. 12:26 Múlt-kor, Múlt-kor

Napjainkban megszokott részei a mindennapoknak a „turkálók”, és az ott elérhető áron található széles választék, valamint – különösen télen – sokan adományoznak jólelkűségből ruhákat a náluk nehezebb sorsúak megsegítésére. Mind a másodkézből való ruhákkal való kereskedés, mind a ruhaadományok gyakoriak voltak a középkori Európában is.

Korábban

Temetések és hagyatékok

A középkori gazdagok mennybemenetelük egyik biztosítékaként tekintettek a különféle jólelkű gesztusokra, amelyeket a szegényebbek felé intézhettek. Előfordult azonban, hogy ezt többféleképpen is lehetett érteni: egy-egy nagyobb léptékű adomány azt a célt is szolgálhatta például, hogy minél többen jelenjenek meg az adott ember temetésén, ezáltal jobb fényben feltüntetve az elhunytat. Számos középkori végrendeletben találni olyan pontokat, mint például: „pénz szilárd, jól elkészített ruhák vásárlására a temetési menetben részt vevő szegények számára – csak szürkék legyenek”.

Az 1430-as években Henry Barton londoni tímár végrendeletében ez is szerepelt:

„Ruhák és csuklyák a legjobb walesi szövetből [a latin nyelvű dokumentumban: 'de optimo panno roceto Wallensi'] és len ingek, melyeket osszanak szét Mildenhale, Staundon és a londoni City szegényei között.”

A temetési menet nyilvános látványosság volt, és akként is kezelték. Minél több ember vett részt rajta, annál rangosabbnak mutatkozott az elhunyt. Ez igaz volt arra is, minél többször kondult lelkének üdvére a harang. Az sem volt utolsó szempont, hogy a temetőn belül hová került az ember. A templom oltárához legközelebbi helyek bírtak a legtöbb presztízzsel, ide temetkeztek az egyháziak és az elit tagjai. Minél több és nagyobb fáklya lobogott a temetési menetben, annál fontosabbnak számított a búcsúztatott személy.

Ruhát gyakran adományoztak a szolgáknak a nagylelkűség jeleként. Az 1462-ben elhunyt edcocki Joan Buckland özvegyasszony végrendeletében így nyilatkozott:

„(…) minden egyéb köntösömet és szoknyámat adják szolgálónőimnek, akik velem vannak, míg eltávozom. Emellett a nőnek, aki mellettem van távozásom időpontjában (…) egy nercszőrmés köntöst.”

Joan Cotyngham yorki özvegyasszony 1459-es rendelkezése rámutat, hogy akár az alsónemű is továbbadásra kerülhetett egy módosabb személy halála után:

„Továbbá Joan Dayre, egy bizonyos szegényházban lakó szegény kis nőre hagyom rozsdaszínű, szarvasbőrrel bélelt köntösömet és egy len alsóingemet.”

Az ember ruházata arra is alkalmas volt, hogy biztos lehessen a megfelelő temetésben. Isabel le Despenser, Warwick grófnéjának végrendelete így szól:

„A nagy rubinos fejdíszt a lehető legmagasabb áron adják el, és vigyék az említett apáthoz és a Tewkesbury-házhoz, hogy ne panaszkodjanak temetésemre (…) emellett azt kívánom, adják el minden ékszerem és gyöngyöm végrendeletem pontjainak teljesítése érdekében.”

Hacsaknem az apát és kolostora kedvelte a női ruhákat, a használt ruhaneműket alighanem tovább értékesítették.

következő oldal 1 / 2