Nem teljesülhettek Rákóczi céljai a szatmári békével

„Kérem azért nagy alázatossan iterato is Felségedet, hogy accelerálni méltóztassék jövetelét, mert Istennel bizonyítom, az hadat sem tudom mivel továb tartanom [...]” – írta Károlyi Sándor II. Rákóczi Ferencnek a szabadságharc utolsó pillanataiban, amikor háborúról és békéről, saját fejedelme jövőjéről és egy ország sorsáról kellett döntenie. 312 évvel ezelőtt, 1711. április 30-án a kurucok letették a fegyvert a majtényi síkon, így hiába a francia és orosz támogatásról szőtt remények, az önálló Magyar Királyság és Erdély nem születhetett újjá.

A „magyar ügy” nemzetközi háttere

1699. január 26-án megkötötték a karlócai békét, amely lényegében lezárta a közvetlen török uralom – de még nem a török befolyás – hosszú időszakát a magyar népesség lakta területeken. A szerződés megkötése a magyar fél beavatása nélkül történt, ahogy R. Várkonyi Ágnes neves történész, a kora újkori magyar történelem szakértője írta: „nélkülünk döntöttek rólunk”.

Sem a Magyar Királyság, sem az Erdélyi Fejedelemség nem lett elismert szuverén hatalmi egység, így hiába csökkent a török fenyegetés, a magyar fél, azaz a rendek számára a békeszerződés nem tűnt elfogadhatónak.

A Habsburg I. Lipót abszolutista uralmi rendszer kialakítására törekedett, így a nemesség nagy része is eltávolodott az udvartól, a jobbágyság terhei pedig tovább nőttek.

A két fél érdekei ugyan nem tűntek összeegyeztethetőnek, mégis előtérbe került a „kuruc politika”. Thököly Imre megállítása, vagy az 1697-es hegyaljai felkelés leverése már jelezte, egyre nő az elégedetlenség a bécsi udvarral szemben.

II. Rákóczi Ferenc, aki már felmenői révén – édesanyja Zrínyi Ilona, nagyapja a Wesselényi-összeesküvés következtében halálra ítélt Zrínyi Péter – Habsburg-ellenes közegben nevelkedett, a spanyol örökösödési háború (1701–1714) kitörésével lehetőséget látott a magyar ügy előmozdítására is.

Az ekkor még Bécsújhelyen raboskodó Rákóczi Lengyelországba menekült, és az örökösödési háborúban a Habsburgok ellen harcoló XIV. Lajos támogatásával joggal hihette, hogy a Magyar Királyságban és Erdélyben elérkezett a pillanat a felkelésre.

XIV. Lajos ugyan támogatta a felkelést katonailag és hadi tanácsadókat is küldött, de szövetségi szerződést nem kötött a kuruc felkelőkkel. A protestáns hatalmak – mint Anglia vagy Hollandia – féltek a francia túlsúlytól, így nagyhatalmi érdekeiket figyelembe véve a Habsburgokat támogatták.

Rákóczinak két alternatív elképzelése volt arról, hogy mik lehetnek a felkelés reális célkitűzései. Az alapvető igények, amelyekből nem engedett, az a rendi sérelmeknek az orvoslása, és az önálló Erdélyi Fejedelemség – természetesen magyar irányítással – visszaállítása lett volna.

Az ambiciózusabb terv alapján a Habsburgoktól teljes elszakadás, önálló királyság létrehozása és egy másik dinasztiából – kezdetben még a bajor Miksa Emánuel volt a fő jelölt – uralkodó választása lett volna a végső cél.

Az 1704-es höchstädti csata átírta a szabadságharc forgatókönyvét. A francia-bajor seregek súlyos vereséget szenvedtek a Habsburg koalíciós erők ellen, így XIV. Lajos védekezésre kényszerült, ezáltal megkezdődött a kurucok nemzetközi elszigetelődése.

Rákóczi nem adta fel, egy másik konfliktusból, az északi-háborúból (1700-1721) próbált előnyt kovácsolni, de sem a svéd, sem az orosz fél nem volt érdekelt a magyar ügy rendezésében. Az 1707-es kapcsolatfelvétel és szövetségkötés csak jelképesnek bizonyult, tényleges katonai segítséget és anyagi támogatást az orosz cár nem biztosított a magyar haderőnek.

A kezdetben bíztató külpolitikai helyzet talán hiú reményekre adott okot, ám az események előrehaladásával látszott: a kurucoknak saját forrásaikra támaszkodva kell szembenézniük az örökösödési háborúban jó pozícióba került, egyre nagyobb haderőt és anyagi forrást a Magyar Királyságra összpontosító Habsburgokkal. 

A kezdeti sikerektől a felkelés leveréséig

1703 nyara látványos eredményeket hozott. A Tiszántúl, Felső-Magyarország és a Duna-Tisza közének jelentős része kuruc kézre került. Ugyan az egész ország, főleg a nyugati (dunántúli) területek nem kerültek tartósan a felkelők irányítása alá, az már önmagában is fegyverténynek számított, hogy jelentős területi bázisról indíthatták portyáikat.

A portyázó harcmodor ugyan meglephette a császári csapatokat, hosszútávon a várakba visszahúzódó haderők ellen ez nem lehetett sikeres stratégia. Idővel a nyílt ütközetekben is alulmaradtak a kurucok, mert a császári haderők szervezettsége és a sortűz túl nagy kihívás elé állította a korlátozott kapacitású magyar haderőt.

A rendek Rákóczit 1704-ben még erdélyi fejedelemmé, majd 1705. szeptember 17-én vezérlő fejedelemmé („dux”) választották a szécsényi országgyűlésen. 1707-ben az ónodi országgyűlésen a korábbiakon túlmenően két fontos ügyben született döntés: az egyik az általános adóztatás (a nemesség közteherviselése), a másik a Habsburgok (I. Lipót 1705-ös halálával trónra lépő I. József) trónfosztása volt.

A (végleges) negatív fordulat 1708-ban, a trencséni csata elvesztésével következett be. Ez a kudarc vezetett a kuruc tábor egységének megbomlásához (néhányan – mint Ocskay László – átálltak a labancokhoz), illetve a korábbi egyensúly elbillenéséhez. Hiába tett Rákóczi ígéretet Sárospatakon a jobbágykatonák felszabadítására, már ez sem jelentett kellő motivációt az egyre inkább közönyössé váló parasztság csatlakozásához.

A kurucok a Felső-Tisza vidékére szorultak vissza, így a fejedelem egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett, hogy segítséget kérjen a lengyel földön harcoló oroszoktól. Távollétében a megbízott főparancsnok, Károlyi Sándor felvette a kapcsolatot az előrenyomuló császári csapatok vezérével, Pálffy Jánossal.

A levelezésük során Károlyi kedvező feltételeket akart kiharcolni mind a magyar rendeknek, mind a kuruc seregnek, valamint II. Rákóczi Ferencnek is. A békekötési tárgyalások a fejedelem akarata ellenére kezdődtek meg, ő maga arról sem tudott, hogy Károlyi 1711. március 14-én felesküdött I. József császárra, majd Szatmárra rendi gyűlést hívott össze.

A főparancsnok leveleiben már áprilisban elkeseredve, szinte számon kérően sürgette Rákóczi hazatérését. Április 13-án Olcsván, az alábbi levelet továbbította neki (az írásos emlékek Bánkúti Imre Dokumentumok a szatmári béke történetéhez című művéből maradtak ránk): „Kérem azért nagy alázatossan iterato is Felségedet, hogy accelerálni méltóztassék jövetelét, mert Istennel bizonyítom, az hadat sem tudom mivel továb tartanom [..]”.

Felindultságát mi sem bizonyítja jobban, hogy két nappal később már bocsánatot kért megbízójától: „[...]mind azon s mind azuttán írot leveleimet úgy megbántam, hogy ha lehetet volna, csigán tekertem volna visza, de késő volt, […] méltóztassék Felséged attyai kegyelmességével elfedezni töb történhetet vétkeimmel együtt, s nem egyébnek imputálni, hanem mind az ellenség szüntelen való keménykedésének, mind az magunk hadaink szorosságban és nagy szükségben való zúgolódásának, mind az szegénység éhei halasra való jutásának […]”.

Békekötés a kurucok „igazi” vezetője nélkül

A béke kétségbeesett, minél jobb feltételekkel történő ratifikálása egyértelműen Károlyi legfőbb szándéka volt, de Rákóczi nem osztozott gondolataiban.

A főparancsnok végül a rá nehezedő külső nyomás hatására megkötötte a szatmári békét és másnap, 1711. április 30-án a majtényi síkon a még harcoló kuruc katonák is letették a fegyvert. A békeokmány hitelesítésére május 1-jén Nagykárolyban került sor.

Az ekkor már halott I. József utóda, III. Károly elismerte a rendi jogokat, a protestánsok vallásszabadságát és a kuruc katonák amnesztiáját, feltételül a hűségeskü letételét szabta meg. Az országgyűlés összehívásának lehetőségéről a béke az alábbiak szerint rendelkezett:

„Sértetlenül megmarad a lehetőség nemcsak arra, hogy az elkövetkező országgyűlésen az egyéb sérelmeket előadhassák, hanem annak a lehetősége is, hogy mindarra, ami ténylegesen a nemzet üdvét és becsületét szolgálja, szabad kívánság formájában, kellő tisztelettel és törvényes úton, a királyi kegyes jóváhagyást is megkérhessék […]”.

A remélt engedményeket, a felkelés céljait nem teljesítette a béke. Erdély önálló államisága végérvényesen megszűnt, fejedelme a Habsburg uralkodó lett, valamint kikötésre került az is, hogy a birodalom részeként nem egyesülhet a Magyar Királysággal.

A szabad királyválasztás és az ellenállás joga szintén nem került visszaállításra, nem alakulhatott önálló magyar hadsereg és a jobbágyok sérelmei sem lettek megnyugtatóan rendezve. A 12 ezer fegyveres a hűségeskü letételét követően békében hazatérhetett.

Az egyik legnagyobb kérdése a történelemnek, hogy Károlyi Sándor áruló volt-e vagy sem? A fejedelem akaratával – akinek felelnie kellett volna – nyíltan ellenszegült, viszont azt is látta, hogy a tartalékok kimerülésével a kuruc felkelés helyzete reménytelenné vált. Kompromisszumot keresett, hogy legalább a magyar rendiség jogait sikerüljön megőrizni, és ezt a célt el is érte, így megítélése nem lehet egyértelműen negatív.

Rákóczi Ferenc nem volt ott, nem jött haza többszöri hívásra sem, így csalódottsága érthető ugyan, de Károlyi mindent megtett, hogy számára is a legkedvezőbb békefeltételeket biztosítsa:

„Először. Az említett jeles Rákóczi Ferenc életének […] kegyelmet adunk, […] beleértve az országban való nyugodt megmaradást is, háza népével, szolgáló nemeseivel vagy szolgáival együtt; ennek végső határidejéül – ha ő a kegyelmet elfogadja, de a hűségeskü letételét el akarja halasztani – három hetet engedélyezünk, az előbb említett megegyezés keltétől számítva. […]”

Az egykori fejedelem nem bízott a békeszerződésben, mivel Pálffy jogkörei I. József április 17-én bekövetkező halálával megszűntek, így nem hitt abban sem, hogy hazai földön békében folytathatta volna életét. 1711. február 21-én még nem tudhatta, hogy akkor hagyta el örökre az országot. Emigrációját először Lengyelországban, majd Angliában, 1713-tól XIV. Lajos Franciaországában töltötte, végül a „Napkirály” halálával elfogadva a török meghívást Rodostóba költözött, ahol 1735. április 8-án érte a halál.