A rendszerváltoztatás belülről

A rendszerváltoztatás történelmi előzményei 1956-ig nyúlnak vissza, amikor a szabadság és a nemzeti függetlenség akarásában egységes volt az ország. A pesti srácok szinte puszta kézzel mentek neki a világ akkor legnagyobb hadseregének, s ezzel egyidőben szerte az országban megmozdult a magyar nép. Napok alatt elsöpörték a gyűlölt Rákosi-rendszer intézményeit, nemzeti és forradalmi bizottságokat választottak, ezek  gondoskodtak a rend fenntartásáról, a gyárakban, üzemekben munkástanácsok alakultak, létrejött a Nemzetőrség.

1956 következményei

A forradalmat végül a szovjet hadsereg vérbe fojtotta, az mégsem volt eredménytelen. A szovjet vezetők és magyarországi helytartóik levonták a következtetést: Magyarországon nem lehet a hatalmat a birodalom más országaihoz hasonló módon gyakorolni. A Kádár-rendszer gulyáskommunizmusa viszonylagos jólétet és biztonságot, sőt némi szabadságot is engedett az embereknek. Mindez alapvetően az 1956-os forradalomnak volt köszönhető.

A nyolcvanas évek második felére a rendszer kimerítette tartalékjait, és az összeomlás szélére került. A viszonylagos jólét  bizonytalanná vált, az emberek egyre többet dolgoztak, egyre kevesebb pénzért, megjelent az infláció, a munkanélküliség. A hatalom birtokosai már nem számíthattak a szintén meggyengült Szovjetunió segítségére, sem gazdasági, sem katonai értelemben. Nyugati kölcsönökkel próbálták megelőzni a tömeges elégedetlenséget, az ország súlyosan eladósodott. Az emberek többsége megpróbált alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, míg egy viszonylag jelentős számú aktív kisebbség  szembe fordult a rendszerrel. Független szervezetek, mozgalmak jöttek létre, utcai demonstrációkra került sor. Erőszakos fellépésre egyre kevésbé kellett számítani, mert ez a nyugati kölcsönök megvonásához vezetett volna. Így indult el a rendszerváltoztatási folyamat, amelynek résztvevői számára igazodási pont, egyfajta kapaszkodó volt az 1956-os forradalom és szabadságharc, amelyet irányadónak tekintettek, s amelyből erőt merítettek. 1989 és 1991 között békés eszközökkel sikerült megvalósítani 1956 vérbe fojtott törekvéseit: létrejött a szabad, független, demokratikus Magyarország. Mi nem ingyen kaptuk a szabadságot. Megszenvedtünk, megküzdöttünk, s ha arra volt szűkség: kompromisszumokat vállaltunk érte.

1956-ban még tízéves sem voltam, de a forradalom meghatározta eszmélkedésemet és egész későbbi gondolkodásomat. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltoztatás egyik résztvevője lettem, és az egész folyamatot belülről kísérhettem végig.

Út a Független Jogász Fórum létrehozásáig

Ott vagyok az 1988-as esztendő nagy demonstrációin, az erdélyi falurombolás és a dunai vízi erőmű elleni tüntetéseken. Elmegyek Nagy Imre jelképes sírjának avatására a párizsi Pére-Lachaise temető negyvennégyes parcellájához. Az MDF fórumain a Jurta Színházban ugyanúgy részt veszek, mint a Szabad Kezdeményezések Hálózatának néhány rendezvényén. Ügyvédi irodám falát ’81 tavaszától a Szolidaritás vászonnaptára díszíti, amelyet a Kilencek költői csoporthoz tartozó Kovács Istvánnal közös, lengyelországi utunkról hoztam haza. Zakóm hajtókáján a Duna Kör kék kitűzőjét viselem, s a Demszky Gábor, Kőszeg Ferenc és Mécs Imre által létrehozott, illegális Független Jogvédő Szolgálat által küldött ügyeket ingyen intézem.

Megütközéssel olvasom, hogy Bányász Rezső kormányszóvivő még ’88 márciusában is úgy nyilatkozik, a kormány nem ismer Magyar Demokrata Fórum nevű szervezetet. Egyetértek a népi-nemzeti ellenzék vezérével, Csoóri Sándorral, hogy a nemzeti szocializmus rövid időszaka után a nemzetietlen szocializmus évtizedei következtek, és osztom a polgári radikális Tamás Gáspár Miklós kételyeit, vajon lehet-e a bolsevik kutyából demokratikus szalonna. S kezdettől fogva furcsállom, hogy ebből az egész forrongásból a jogászság kimaradni látszik. Holott a magyar progresszív mozgalmakban a jogászok mindig is meghatározó szerepet játszottak. A hatalmi rendszer átalakítása pedig nem kis részben jogi munka, amit aligha lehet rábízni a hatalom jogászaira. Nagyon tisztelem az írókat, költőket, filozófusokat, szociológusokat, de jogászokra mindenképpen szükség lenne: 1988 nyarán megkezdem a Független Jogász Fórum szervezését, amely  november 5-én meg is alakul. (https://fjf.hu/dokumentumok/34-alapito-felhivas)

Közös ellenzéki demonstráció (1989. március 15.)

1989 elején a  Független Jogász Fórumot már számon tartják. Nemcsak a a Belügyminisztérium belső elhárítással foglalkozó III/III-as csoportfőnökségén, hanem ellenzéki körökben is. Ezért kapunk meghívást a március 15-ei közös ellenzéki rendezvényeket előkészítő megbeszélésekre, amelyeket öt szervezet, az MDF, az SZDSZ, a Bajcsy Zsilinszky Baráti Társaság, a Kisgazdapárt és a Fidesz hívott össze. Több alkalommal találkozunk a Kisrabló étteremben, ahol megbeszéljük a közös ellenzéki demonstráció minden részletét.

Valamikor február második felében egy vasárnapi napon megegyezünk a tizenkét pont 1989-re aktualizált szövegében. „Mit kíván a Magyar Nemzet?” – ez volt a kérdés 1848-ban. „Szabad, független, demokratikus Magyarországot!” – válaszoljuk meg 1989 februárjában a Kisrabló étteremben. Rendőrállam helyett jogállamot, valódi népképviseletet és többpártrendszert, szabad választásokat, az emberi jogok érvényesülését és bírói függetlenséget, méltányos közteherviselést és a kiváltságok megszüntetését, a szovjet csapatok kivonását Magyarország területéről. Végül követeltük, hogy vessenek véget a történelemhamisításnak, a nemzetnek adják vissza címerét, igazságot ’56-nak, tisztességet a forradalom mártírjainak és nyilvánítsák október 23-át nemzeti ünneppé. Harmincegy ellenzéki szervezet írta alá a rendszerváltozás tizenkét pontját, és egyezett meg március 15. közös ünneplésében. Találkozás ½ 12-kor a Petőfi-szobornál.

Az Erzsébet-híd pesti hídfője és a Duna-korzó zsúfolásig megtelt emberekkel. A hídon egy hatalmas transzparens néz szembe velünk Független Magyarország felirattal. A híd alatt egy másik transzparens: Vissza a lenini úton A déli harangszó után a tömeg elénekli a Himnuszt, majd az MDF-es Filó Sarolta, Vigh Károly a Bajcsy Zsilinszki Baráti Társaság elnöke és az SZDSZ-es Mécs Imre beszél, végül Vitai András szavalja el a Nemzeti dalt – miként édesapja, Sinkovits Imre tette azt 1956. október 23-án.

Ezután a tömeg a Szabadság térre vonul, ahol az ellenzék a nép nevében jelképesen lefoglalja a Magyar Televíziót. Iskolás gyerekek hatalmas ováció közepette feszítik ki a Szabad Magyar Televízió felírással ellátott transzparenst, majd Cserhalmi György, a népszerű fiatal színész felolvassa 1989 tizenkét pontját. A tömeg minden egyes pontot kitörő lelkesedéssel fogadott.

Számomra mégis Csengey Dénes beszéde volt a csúcs. – Szabad március 15-ét –  mondta, majd folytatta: – március 16-át, március 17-ét, március 18-át… A taps egyre erősödött, mígnem – úgy huszadika körül – a tömeg lelkesedése elnyomta a szónok hangját.

Felemelő pillanat. Csengey, néhány lépcsőfokkal a sokaság fölé emelkedve, költőhöz illő, szimbolikus szavakkal megfogalmazza a rendszerváltoztató ellenzék legfontosabb követelését: Szabadságot a magyar népnek! Ne csak az ünnepnapokon, hanem minden egyes napon megélhessék az emberek szabadságukat, magyarságukat. A szűnni nem akaró tapsorkán pedig jelzi, hogy a hallgatóság azonosul az ellenzék követelésével. Ott állok a tömegben, és abban a pillanatban meg vagyok róla győződve, hogy a magyar nép nem csupán vágyik a szabadságra, hanem vállalni is fogja a szabadsággal együtt járó felelősséget…

Legalább százezren vagyunk a téren. Körbejár a hír, hogy a Múzeumkertben a hivatalos ünnepségen tíz-tizenötezren, ha voltak. Ruttner Györgyöt, aki a szocdem párt nevében szólalt fel, füttykoncert fogadta, alig tudta elkezdeni a beszédét.

A Kossuth térre és a Bem térre még átmegyek a tömeggel, de az esti fáklyás felvonuláson már nem veszek részt. Hazamegyek, s elkezdem fogalmazni a Független Jogász Fórum felhívását az Ellenzéki Kerekasztal létrehozására.

Az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte (1989. március 22.)

1989. március 22-én fél órával a meghívás szerinti időpontot megelőzően, a tett színhelyén – az ELTE Jogi Kara Büntetőjogi Tanszékének könyvtárában – négy jogászfórumos, Bártfay Pál, Sándorfi György, Richter Anna és én, izgatottan várjuk a vendégeket. Elsőnek Varga Csaba érkezik a Néppárt részéről, majd Boross Imre a kisgazdáktól, nem sokkal később Vigh Károly, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság elnöke. Aztán Révész Tamás is lejön a magyar jogtörténeti tanszékről, ő a szocdemek képviselője, és a nagy megkönnyebbülés: megérkezik Szabad György az MDF-től, aki magával hozza tanszéki munkatársát és tanítványát, Gergely Andrást. Nem sokkal később befutnak a ligások, Bruszt László és Vitézy László, rögtön utánuk Magyar Bálint a szabaddemokratáktól. Győztünk, mondom Bártfaynak. Végül alig tízperces késéssel Orbán és Kövér is megérkezik, tehát teljes a csapat.

Szabad György első felszólalásában nagyon óvatos, ami érthető. Egy ellenzéki összefogás szerveződik, miközben az MDF hivatalos álláspontja még mindig az, hogy a szervezet sem nem ellenzéki, sem nem kormánypárti. Végül mégis ő az, aki egyetlen mondatban, tömören megfogalmazza a lényeget, amiről egész idő alatt mindenki beszélt: „A Kerekasztal létrehozói olyan, a népszuverenitás érvényesítésére törekvő független ellenzéki szervezetek, melyek nem osztoznak, és nem is kívánnak osztozni a hatalmi monopólium kiváltságaiban, és nem is kötnek szövetséget erre törekvő szervezetekkel.”

Történelmi szerencse, hogy az MDF elnöksége Szabad Györgyöt küldte az első ülésre. Az ő megfogalmazása tette egyértelművé, hogy 1989. március 22-én a büntetőjogi tanszék könyvtárában nem egy akármilyen Kerekasztal, hanem egy ellenzéki Kerekasztal jött létre. Amikor a szöveget a résztvevők egyhangúlag elfogadták, és a szavazás eredményét kihirdettem, mindenki lelkesedett. Abban a meggyőződésben fejeztük be a tanácskozást, hogy létrejött az Ellenzéki Kerekasztal, bár magát a megnevezést csak a következő ülésen kiadott nyilatkozatban használtuk először.

Március 22-e másik meghatározó személyisége Magyar Bálint volt. Ő pontosan tudta, hogy mit akar elérni, s azt következetesen képviselte. Nem volt nehéz egyetértenem vele, hiszen én is ugyanarra törekedtem. Radikalizmusa, sokszor indulatos ellenzékisége, egész habitusa imponáló volt.

A legrokonszenvesebben a fideszesek viselkedtek. Orbán Viktor maga vetette fel, miként viszonyulnak a többiek ahhoz, hogy a Fidesz ifjúsági szervezetként a MISZOT-nak is tagja, továbbá esetleg költségvetési támogatást is kaphatna. Bár a többiek úgy nyilatkoztak, hogy az nem probléma, Orbán nekem az ülés után azt mondta, ő nem érzi korrektnek a helyzetet, mert ők az egyetlenek, akik a Kerekasztalon kívül máshová is tartoznak. Hozzátette, ezt a problémát meg fogják oldani. Kövér László rögtön az ülés elején nekiment Révész Tamásnak. Hogyan van az, hogy a szocdemek nem az ellenzékkel, hanem az MSZMP-vel ünnepeltek március 15-én. Révész mindenféle kifogásokat hozott fel, ami egy idő után kezdett kínossá válni. Tamás, szóltam közbe, Kövér Laci egyszerűen arra kíváncsi, hogy a szocdemek a jövőben speciális együttműködésre törekszenek-e az MSZMP-vel, vagy tekintsük az egész március 15-i ügyet malőrnek. Tekintsétek malőrnek, válaszolta Révész, s magyarázatát mindenki tudomásul vette.

Az Ellenzéki Kerekasztal március 22-ei létrejöttekor végül is a Független Jogász Fórum által meghívott valamennyi szervezet partnerként fogadta el egymást. S mindez a későbbiekben sem változott. Legalábbis a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások megkezdéséig, tehát az alatt a három hónap alatt, amíg én vezettem az Ellenzéki Kerekasztal üléseit.

A kerekasztal-tárgyalások nyitánya (1989. június 13.)

Megérkezem a Parlament VII. számú kapujához. Átadom az egyik kormányőrnek a személyi igazolványomat, és türelmesen várakozom, amíg a másik kikeresi a nevemet a meghívottak listáján. Közben Szabad György érkezik. Megvárom, amíg ő is átesik a beléptetésen, majd elindulunk a folyosón a főbejárat felé. Negyvenkét éves vagyok, most járok először az Országház épületében.

Amikor ráfordulunk a főlépcsőre, a látvány szinte mellbe vág! Fölöttünk az aranycirádás mennyezet, a végtelenség érzetét keltő freskókkal, előttünk a széles, impozáns márványlépcső, közepe táján több tucat fotóriporter várja az érkezőket. Csattognak a kamerák, villognak a vakuk, hátrálnak a fotósok, és mi megyünk felfelé a lépcsőn, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Szabad Györgyhöz fordulok:

– Gondoltad volna, Gyuri bácsi, ezelőtt akár fél évvel is, hogy se hatalmunk, se fegyverünk, csak igazunk van, és ezek beengednek bennünket ide?

1989. június 13-a van, a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások nyitánya.

Belépek az ülés helyszínére, a Vadászterembe, körülnézek. A falakat az elegáns faburkolat felett hatalmas freskók borítják. A fotósok most is megtalálnak, igyekszem hát leplezni elragadtatásomat, s leülök a helyemre. Szemben velem az állampárt vezetői, Grósz, Pozsgay, Fejti. Hátuk mögött a freskón a történelmi Magyarország legendás várai. Nem igazán illik hozzájuk a háttér, merül fel bennem, de aztán inkább az ellenfelekre koncentrálok. A főtitkár egyszerre gondterhelt és szórakozott, a papírjait rendezgeti. Fejti komor arccal néz maga elé. Már három hónapja vesztes szériában van. Az Ellenzéki Kerekasztal megalakulásával kikerült a kezéből a karmesteri pálca. Pedig milyen szép is volt addig! Megbízás az MSZMP KB-től, látványos tárgyalások az ellenzéki csoportokkal – tv-híradó, parolázás, mosolygás, előzékenység. A hatalom jó szándékú, mindenképpen tárgyalni akar. De ehhez meg kell találni a partnereket. Na, erre jövünk mi, a Független Jogász Fórum. Ne tessék tovább keresni! Létrejött az Ellenzéki Kerekasztal – itt a tárgyaló partner! Ettől kezdve nem maradt más, mint futni az események után. Egészen a mai napig, a tárgyalások nyitányáig. Most talán lesz egy kis idő az erőgyűjtésre, de ez valószínűleg csak az utóvédharcokra, a legfontosabb bástyák megőrzésére lesz elég. Mert az ellenzék 1989. március 22-e óta folyamatos offenzívában van. S Fejti van annyira intelligens, hogy ezt pontosan lássa.

Pozsgay nyílt, barátságos tekintettel néz ránk, a szemben ülőkre. Talán úgy érzi, az ellenzék akár segítheti is célja elérésében, ellenfelei sokkal inkább azok, akik mellette ülnek. Meg akarja szerezni a Pártban a hatalmat, s valószínűleg őszintén hiszi, hogy akkor majd kihúzhatja az ország szekerét a kátyúból. Őt a másik oldalon is becsülik, míg Grósz és Fejti az ellenzék számára elfogadhatatlan. Valami ilyesmi járhat a fejében.
Grósz elkezd beszélni. Monoton hangon olvassa fel a beszédet, amely tele van az ismert közhelyekkel. Ember legyen a talpán, aki oda tud figyelni. Az én beszédem egészen más lesz. Fontos, hogy mindenki érezze, azok, akik most megjelennek a politikában, mások, mint a korábbiak. A fizimiskám is látványosan különbözik azokétól a politikusokétól, akiket az emberek a televízióban nap, mint nap láthatnak – Kádár Jánostól Pozsgay Imréig.

Amikor Grósz Károly, az állampárt főtitkára befejezi a beszédét, én következem. „Magyarország – jog szerint – ezer esztendő óta a magyar népé” – kezdem olvasni a szöveget. Az Ellenzéki Kerekasztal szándéknyilatkozatához többen adtak ötleteket, de az eleje és a vége egyértelműen az enyém. Három hónap telt csupán el a március 15-ei nagy ellenzéki demonstráció, a Magyar Televízió jelképes lefoglalása  óta. Máig felejthetetlen a kép. Csengey ott áll a lépcsősor tetején, farmerdzsekiben, panyókára vetett kabáttal.

– Tőlünk ne féltse senki a televíziót! – emeli fel mutatóujját. – Nagyon fogunk rá vigyázni. Mert a miénk. És tőlünk ne féltse senki Magyarországot! Arra is nagyon fogunk vigyázni. Mert az is a miénk.

A tömeg tapsol, éljenez, lelkesedik. Én pedig arra gondolok, hogy a forradalmár költő bejelentette a nép igényét arra, hogy visszavegye hazáját, a nép pedig magévá tette a forradalmár követelését.

Ez az élmény is bennem volt, amikor keretbe foglaltam az Ellenzéki Kerekasztal szándéknyilatkozatát. Nem felejtkezve meg arról, hogy jogászok vagyunk, így azt is tudjuk, mit jelent a tulajdonjog, s mit a birtoklás joga, mint a tulajdonjog egyik részjogosítványa: Ezért kezdtem úgy a beszédet, hogy Magyarország ezer esztendő óta a nép tulajdona. S ezért tértem vissza a beszéd végén az indító gondolatra: „Magyarország a nép tulajdona. Nem szükséges tehát erőszakkal visszaszereznie azt, ami amúgy is az övé. Csupán fejét kell felemelnie, önmagát megszerveznie, s illő öntudattal birtokba venni az országot. Saját hazáját.”

Pozsgay Imre arca komoly, gondterhelt, elgondolkodó. Lehet, az ellenzék nem is az ő malmára hajtja a vizet? Lehet, hogy összeállt egy valódi politikai erő, amely már neki is ellenfele, nemcsak Grósznak és Fejtinek? Az elnöklő Szűrös Mátyás, mintha kissé elérzékenyült volna. Zavartan köszörüli a torkát, mielőtt megköszöni a nyilatkozatot.

Grósz Károly viszont nem egy érzelmes típus. Két alkarjára támaszkodva előrehajolt, s úgy figyelt, amikor a múlt bűneiről beszéltem: „Az 1956-os forradalmat a szovjet hadsereg leverte. Nemzeti bizottságainkat, munkástanácsainkat, újjáéledt pártjainkat pedig a hazai reakció számolta fel.”

Ez a „hazai reakció” megtette hatását. Grósz gyilkos tekintettel néz rám. Neki, az „élcsapat” első emberének végig kell hallgatnia, hogy egy senkiházi reakciós a kommunistákat nevezi reakciósoknak. Ráadásul ez a senkiházi nem becsüli azt a rendszert sem, amelyben tanulhatott, érvényesülhetett, ügyvéd lehetett, s amelyre Keletről és Nyugatról mindenki elismeréssel tekint: „A megfélemlített és reményét vesztett népnek aztán alamizsnaként juttattak néhány morzsát, a magánszférában elismertek bizonyos szabadságokat és nagylelkűen megengedték, hogy az emberek önmaguk kizsákmányolásával elviselhető körülményeket teremtsenek maguknak. Saját boldogulásunkat csak alattvalóként kereshettük, felelős polgárként közös sorsunk alakításába nem szólhattunk bele. Az ország irányítása a mindenható hatalomra maradt. A szűk hatalmi elit magánügyként kezelte közös ügyeinket. Az eredmény ismert: versenyképtelen gazdaság, működésképtelen társadalom, tömeges elszegényedés, megromlott morál. A válság a rendszer válsága, megszüntetni a jelenlegi hatalmi szerkezeten belül nem lehet.”

A rendszerváltó megállapodás (1989. szeptember 18.)

Szeptember 18-án este felmegyek Bártfay Palihoz, s együtt nézzük a televíziót. Élő közvetítés a Nemzeti Kerekasztal plenáris üléséről. Egyetlen napirendi pont a tárgyalásokon kidolgozott megállapodás ünnepélyes aláírása. De fogalmunk sincs, hogy végül is lesz-e aláírás, vagy sem. Egész nap senkit sem lehetett elérni. Délelőtt EKA-ülés volt, azután a középszint egyeztetett, s mindez eltartott a plenáris kezdetéig.

Tegnap este telefonon beszéltem Szabad Györggyel. Optimista volt, azt mondta, néhány kérdést kell már csak tisztázni a megállapodás aláírásához. Az SZDSZ ugyan továbbra sem akarja elfogadni az elnökválasztással kapcsolatos kompromisszumot, de ő bízik benne, hogy a holnapi EKA-ülésen sikerül őket meggyőzni.

– Végül is azokról a törvényekről van szó – próbálom alátámasztani optimizmusát–, amelyek kidolgozásából igencsak kivették a részüket.
– Nem hiszem, hogy vállalnák a felelősséget a megállapodás meghiúsulásáért – jelenti ki, majd lélegzetvételnyi szünet után azért hozzáteszi: – legalábbis remélem…

Pontban hétkor bekapcsolnak a Vadászterembe. Mindenki komoly, ünnepélyes. Tölgyessy idegesnek látszik, lehet azért, mert ma ő az EKA soros szóvivője. Az ülést az Egyesült Államokban tárgyaló Szűrös helyett a parlament alelnöke vezeti. Elsőként Nyers Rezsőnek adja meg a szót.

Az MSZMP elnöke ünnepélyes bevezető után rövid, lényegre törő beszédet mond. Egy Kossuth-idézettel indít, majd kicsit fényezi a pártját: ők indították el a reformokat. Megvédi a parlamentet, elfogadhatatlannak ítéli a képviselők visszahívása iránti ellenzéki akciókat, elutasítja a pártok kitiltását a munkahelyekről. Megerősíti, az MSZMP vállalja a szabad választásokon történő megmérettetést, de az ország stabilitása érdekében fontosnak tartja, hogy az úgymond többesélyes választások előtt, még az idén sor kerüljön az elnökválasztásra. Végül is korrekt, jegyzi meg Bártfay, az idei elnökválasztásról nem is állítja, hogy az többesélyes lenne.

Az Ellenzéki Kerekasztal nevében Szabad György válaszol. Ő még ünnepélyesebb, s ami meglep, rövidebb is, mint az MSZMP elnöke. Ami viszont nem lep meg, Nyers Rezső Kossuth-idézetére Szabad György kettővel válaszol. Elégedetten dőlök hátra a fotelban. – Úgy látszik, minden rendben lesz! – mondom a barátomnak. A Demisz-vezér Nagy Imrének a Harmadik Oldal nevében mondott beszédére nem is figyelünk.

Aztán Pozsgay kér szót. Bejelenti, az alkotmánymódosítás hatálybalépésével egyidejűleg az Elnöki Tanács lemond. A köztársasági elnök megválasztásáig az Országgyűlés elnöke fogja ellátni az államfői teendőket. – Még szép – kommentálom a bejelentést. – Hiszen így rendelkezik a közösen elfogadott alkotmánymódosítás. Antall udvariasan, de hasonló tartalommal reagál, mint én a képernyő előtt. Megköszöni a bejelentést, mondván, ellenkező esetben alkotmánysértést követtünk volna el, ami aligha adott volna okot az egyébként jogos ünneplésre. Miután a Harmadik Oldal nevében Nagy Imre is egyetért, az elnök felkéri a feleket a megállapodás aláírására.

S ekkor robban a bomba. Tölgyessy Péter az Ellenzéki Kerekasztal soros szóvivőjeként bejelenti, hogy a köztársasági elnök megválasztásának kérdésében az Ellenzéki Kerekasztal nem tudott egységes álláspontot kialakítani. Öt szervezet elfogadja a közvetlen elnökválasztást és azt, hogy erre a parlamenti választás előtt kerüljön sor. A négy másik szervezet viszont ezt nem tudja elfogadni. Először az öt szervezet nevében Antall József fog nyilatkozni, majd utána a kisebbségben maradt szervezetek teszik meg nyilatkozatukat.

Ezek szerint mégsem lesz aláírás! Alig tudok figyelni Antallra, aki nyugodt hangon fejtegeti, hogy az öt szervezet olyan alkotmánymódosítást fogadott el, amely Magyarország államformájaként visszaállítja a köztársaságot. Azt a köztársaságot, amelyet az 1945-ben szabadon megválasztott nemzetgyűlés alkotott meg, s amelyet a Rákosi-diktatúra által meghozott 1949-es alkotmány eltörölt. Az Ellenzéki Kerekasztal soha nem kívánt a nép feje fölött alkotmányozni, nem is tette ezt. Ellenkezőleg, éppen hogy visszatért a magyar nép szabad akaratából létrejött nemzetgyűlés által megalkotott köztársasági államformához. Amely egyébként a modern Magyarországot közjogilag megalapozó 1848. évi III. törvénycikkre épül.

Mindezt sokszor hallottam Antalltól, különböző formában. Addig mondta, míg végül mindenki elfogadta. Logikus és meggyőző gondolatsor. Szép és ráadásul igaz is. – De vajon hányan értik azok közül, akik a televízió előtt próbálják követni az eseményeket? – teszi fel a kérdést Bártfay Pali.

– Az MSZMP feladta korábbi álláspontját, s elfogadta az Ellenzéki Kerekasztal javaslatát – folytatja Antall. – Az öt szervezet pedig reálisnak tartotta az MSZMP igényét, hogy a stabilitás megőrzése érdekében még a parlamenti választások előtt válasszuk meg a köztársasági elnököt. A jelenlegi parlament nem rendelkezik kellő legitimációval, mivel nem szabad választás útján jött létre. Illegitim parlament pedig nem választhat legitim köztársasági elnököt. Ezért az Ellenzéki Kerekasztal többsége egyetért azzal, hogy egyetlen esetben, az első alkalommal közvetlenül a nép válassza a köztársasági elnököt. Mert meg van győződve arról, hogy a magyar nép sohasem hoz közvetlenül rossz döntéseket.

Jó beszéd volt, mégis alig vártam, hogy véget érjen. Tölgyessyre vagyok kíváncsi, aki hangsúlyozottan az SZDSZ nevében beszél ugyan, de tudom, hogy ő mondja el a lényeget, a Fidesz, a Liga és a szocdemek nyilván csatlakozni fognak.

Tölgyessy azzal indít, hogy az Ellenzéki Kerekasztal azért ült le a tárgyalóasztalhoz, hogy a kormányzó párttal közösen elhárítsa a szabad választások és a demokráciához vezető átmenet útjában álló akadályokat. Aztán leszögezi, hogy a feladatot csak kisebb részben sikerült teljesíteni. – Ez azért erős túlzás – mondom indulatosan, s nem tudok ülve maradni. – Hiszen van egy jó választójogi törvény és egy párttörvény, egy Btk.-módosítás, és itt van a köztársasági alkotmány. Ezeket Tölgyessy is megemlíti, de hozzáteszi, hogy más alapvető kérdésekben az MSZMP minden engedmény elől elzárkózott. Nem hajlandó elszámolni a vagyonával, megszüntetni a munkahelyi szervezeteit, feloszlatni a munkásőrséget. Ugyanakkor ragaszkodik ahhoz, hogy a köztársasági elnököt még a parlamenti választások előtt megválasszák.

– Hát persze, hogy ragaszkodik – vitatkozom a képernyővel. – Első pillanattól kezdve tudtuk, hogy ehhez ragaszkodni fog. Különben sincs olyan egyezség, ahol az egyik fél elképzelései maradéktalanul érvényesülnek, a másikéi pedig egyáltalán nem. Ez még egyenrangú felek között is elképzelhetetlen. S hol vannak itt egyenrangú felek?
– Várj – szól közbe a barátom. – Most mondja a lényeget.

Újra a képernyőre figyelek. Tölgyessy azt fejtegeti, hogy az SZDSZ ilyen körülmények között nem látja biztosítottnak, hogy a választások valóban szabadok lesznek. Mielőtt ezt kommentálhatnám, tényleg kimondja a lényeget: az SZDSZ nem írja alá a megállapodást, de nem él vétójogával, mert nem akarja megakadályozni, hogy az Ellenzéki Kerekasztal szervezeteinek többsége aláírja azt. Egyszerre ugrunk fel a helyünkről: Hát akkor mégiscsak lesz megállapodás! Aztán hirtelen megüti a fülemet a tavalyi Duna-tüntetésekről jól ismert szlogen: „Döntsön a nép!”

– Mit mondott? – kérdezem meglepődve.
– Az SZDSZ népszavazást kezdeményez – feleli Bártfay. – Nem is rossz ötlet – teszi hozzá elismerően.
Szerintem sem. De a lényeg az, hogy nem vétóznak. Népszavazás ide vagy oda, megnyílt az út a szabad választásokhoz.

Kövér László felszólalását még meghallgatom, amelyben az MSZMP tárgyalási magatartását kifogásolja, és a Fidesz nevében csatlakozik az SZDSZ által felolvasott nyilatkozathoz, aztán felállok. Itt már úgyse történik semmi. Bemegyek a Parlamentbe. – Velem jössz? – kérdezem Bártfaytól. – Nem – válaszolja a barátom. – Inkább felbontok még egy üveg bort. Az ijedtségre – teszi hozzá vigyorogva. Később elmeséli, hogy Kövér és Pozsgay között még volt egy pengeváltás, amelyben a hosszú hajú ellenzéki leverte a jólfésült államminisztert…

Kocsiba pattanok, felrohanok a Parlament főlépcsőjén, s még meg tudom ölelni Szabad Györgyöt. Gratulálok neki, hogy sikerült tárgyalásokkal elérni a rendszerváltást! Persze tudom, hogy ebben Antall Józsefnek volt a legnagyobb szerepe, az általa kidolgozott kompromisszumoknak és az ő tárgyaló készségének, számomra mégis Szabad György az Ellenzéki Kerekasztal első számú hőse. Ugyanakkor Tölgyessy Péter tevékenységét is elismerem, és nem tartom ördögtől valónak az SZDSZ népszavazási kezdeményezését sem. A fősodor az ellenzéken belül az MDF és szövetségesei, akik aláírják azt a megállapodást, ami lehetővé teszi, hogy szabad választások legyenek Magyarországon. De van néhány dolog, amit a tárgyalóasztalnál nem lehetett elérni. Erre jó a népszavazás. Ettől még valamilyen formában fenn lehet tartani az ellenzéki pártok együttműködését. Úgy gondolom, ebből jól is ki lehet jönni. De azért van bennem hiányérzet. Ez volt a rendszerváltoztatás meghatározó pillanata. Milyen jó lett volna együtt ünnepelni!

A rendszerváltoztatási folyamat (1989-1991)

1989-ben felgyorsultak a változások. Az év elején még senki sem gondolta volna, hogy a zsigeri ellentétekkel megosztott ellenzék három hónapon belül képes lesz összefogni, és március 22-én létrehozza az Ellenzéki Kerekasztalt. Hogy ez a politikai ellensúly három hónap múlva rákényszeríti majd a hatalmat arra, hogy – formálisan legitim Országgyűlését statisztaszerepre szorítva – az egyenrangú félként elfogadott ellenzékkel leüljön tárgyalni a demokratikus átmenetről. Hogy további három hónap múlva szeptember 18-án megszületik a megállapodás a szabad választások törvényi feltételeiről. S hogy 1990. március 25-én megtartják a választások első fordulóját, április 8-án a másodikat, hogy május 2-án megalakul a parlament, 23-án pedig a felelős kormány. Hogy 1989. március 22-ét, az Ellenzéki Kerekasztal megalakulását követően egyetlen esztendő leforgása alatt létrejön a demokratikus magyar jogállam.

A rendszerváltoztatás első szakasza ezzel lezárult. Következett a második szakasz, amelyben az Antall József-vezette kormány irányadásával a parlament kiépítette a teljes alkotmányos intézményrendszert, benne a szabadon választott önkormányzatokkal, megteremtette a gazdasági, szociális, kulturális, oktatási rendszer átalakulásának jogszabályi feltételeit. Keletről, Nyugat felé fordult az ország, megszűnt a Varsói Szerződés és a KGST, Magyarország visszaszerezte 1944. március 19-én elvesztett függetlenségét.  1991. június 19-én, amikor az utolsó szovjet katona elhagyta az ország területét, teljessé vált, befejeződött a magyar rendszerváltozás. Békés úton megvalósult mindaz, amiért 1956-ban sokan az életüket is feláldozták.

Hogy kié az érdem? Nem kétséges, hogy a rendszerváltoztatásra a nemzetközi erőviszonyok átalakulása nélkül nem kerülhetett volna sor, de fontosak voltak a hazai tényezők is. Mindenkinek meg volt a maga szerepe, még a keményvonalas kommunistáknak is, mert legalább nem lőttek. Az állampárt reformerei megtették az első lépéseket a rendszer alapjainak gyengítésében, de érdemben nem alakították, csak követték az eseményeket. A változások motorja a rendszerváltoztatás első szakaszában az Ellenzéki Kerekasztal, a másodikban az Antall József vezette kormány volt. De az igazi érdem a magyar népé, amely 1956-ban felkelt a kommunista rendszer ellen, és példamutató egységben szállt szembe a zsarnoksággal, 1990 után pedig türelemmel viselte a kommunizmus évtizedeinek súlyos következményeit, és a rendszerváltozással ezektől függetlenül is együtt járó nehézségeket.

A rendszerváltoztatás aktív szereplői

A rendszerváltoztatásban – az általánosan elterjedt vélekedéssel ellentétben – igen sokan aktívan kivették a részüket. Nevesek és névtelenek egyaránt. Mindazok, akik független szervezetekben tevékenykedtek, akár legálisan, féllegálisan vagy illegálisan tették azt, és azok, akik részt vettek a független szervezetek kisebb-nagyobb rendezvényein, majd 1988-89-ben a hatalmas tömegeket megmozdító ellenzéki tüntetéseken. Ne feledjük, hogy az Ellenzéki Kerekasztal az ellenzék hívására az 1989. március 15-én felvonuló sokaságnak köszönhette legitimációját, a kerekasztal-tárgyalásokon elért sikereihez pedig a június 16-ai újratemetésen résztvevő tömeg nagymértékben hozzájárult.  Tevékeny részesei voltak a rendszerváltoztatásnak azok, akik beléptek az ellenzéki pártokba, de nem szabad megfeledkezni azokról sem, akik az MSZMP reformköreiben való részvételükkel gyorsították az állampárt erodálódási folyamatát.  Fontos szerepük volt azoknak, akik 1989-ben a lejáratódott állampárti vezetők visszahívása nyomán megtartott időközi választásokon ellenzéki képviselőket juttattak az állampárti parlamentbe, és akik elmentek a négyigenes népszavazásra, vagy az MDF felhívását követve maradtak otthon.  Végül mindazok aktív szereplői voltak a rendszerváltoztatásnak, akik 1990 tavaszán részt vettek a szabad parlamenti, majd ősszel az önkormányzati választásokon, bárkire is adták voksukat.

Kényes feladat, de nem megkerülhető, hogy egy ilyen áttekintés végén név szerint is említést tegyek azokról, akiket a rendszerváltozás főszereplőinek tartok. Tudom, hogy én, aki belülről éltem át az eseményeket sokat tudok, de elfogult is vagyok. Egy biztos: megítélésemet nem  befolyásolja, hogy annak idején ki volt a barát és ki az ellenfél, s az sem, hogy kinek-kinek a későbbi tevékenységéről mi a véleményem.

Az ellenzék két fő áramlata, a népi-nemzeti és a polgári-radikális ellenzék vezéregyéniségei, Csoóri Sándor és Kis János a rendszerváltozás hosszú évekig tartó előkészítésében játszottak kiemelkedő szerepet. Ők voltak a két áramlat mindenki által elismert vezetői, de mindkét táborból sorolhatnám az „előfutárok” neveit. És itt kell említenem Pozsgay Imrét, azt az állampárti vezetőt, aki – talán részben akarva, de valószínűleg nagyrészt akaratlan – fontos szerepet játszott a pártállami hatalom leépítésében.

Az Ellenzéki Kerekasztalon belül – a teljesség igénye nélkül – az MDF-es Szabad Györgyöt és Sólyom Lászlót, az SZDSZ-es Tölgyessy Pétert és Magyar Bálintot, a fideszes Orbán Viktort és Kövér Lászlót, a kisgazda Boross Imrét, aki Szabad Györgyhöz hasonlóan sajnos már nem érhette meg a harmincadik évfordulót, Varga Csabát, a Néppárt és Vigh Károlyt, a Bajcsy Zsilinszky Társaság képviselőjét emelném ki.

De a sok fontos szereplő közül a legfontosabb Antall József volt. Nem hiszem, hogy lenne olyan, a korszakot jól ismerő történész, aki ezt kétségbe vonná. Antall József dolgozta ki és vitte keresztül azokat a kompromisszumokat, amelyek feloldották az állampárt és az Ellenzéki Kerekasztal között fennálló, áthidalhatatlannak látszó ellentéteket.

1990 után pedig minden gáncsoskodás ellenére, halálos betegségével is megküzdve, demokratikusan megválasztott miniszterelnökként Antall József irányította a rendszerváltoztatási folyamatot, Keletről nyugati irányba fordította, és átvezette az országot a „túlsó partra”.

Jó tudni – hallani és olvasni – hogy Antall József érdemeit ma már hajdani politikai ellenfelei is elismerik. Mert, ahogy Szabad György, az országgyűlés elnöke a miniszterelnök halálának másnapján a parlamentben megfogalmazta: „Egy nemzet halhatatlanságba emelkedő nagyjai – legyen bármilyen tragikus a vég – sohasem szerencsétlenek. De mindig szerencsétlen az a nemzet, amely nem érti meg nagyjait és nem tudja követni irányadásukat. Antall József vetett, hogy ez a nemzet arathasson. Rajtunk múlik, hogy így legyen.”

Antall József beszédeiből készült videó-összeállításhoz kattintson ide.

A cikk a szerző ...ÉS AZ ÜNNEP MINDIG ELMARAD? Történetek a rendszerváltástól napjainkig című könyvének felhasználásával készült.