„Ezek a szemek elfelejtettek könnyezni” – magyar művészek az első világháborúban

Ritkán gondolunk bele abba, hogy milyen volt az a történelmi keret, amelyben a legnagyobb magyar művészek alkottak, pedig az első világháborút megjárt festők, rajzolók, szobrászok és építészek világlátását, művészi kifejezésmódját, valamint háborúról alkotott képét sok esetben átalakították harctéri tapasztalataik. Ludmann Mihály hiánypótló, Művészek a háborúban, 1914-1918 című munkájában a magyar művészek első világháborús szerepvállalása, valamint a fronton készített alkotásai állnak a középpontban. A kötetben összegyűjtött képeket utoljára a száz évvel ezelőtti hadikiállításokon láthatták együtt az érdeklődők. 

„Karddal a kezében kapta a halálos golyót”

Az Osztrák-Magyar Monarchiában nem sokkal az első világháború kitörését követően megalapították a Császári és Királyi Sajtóhadiszállást, amelynek kötelékeiben kezdetben csak haditudósítók dolgoztak, ám még 1914-ben létrehozták a művészeti csoportot, 1917-ben pedig már 12 szekcióra (köztük fényképészeti és filmcsoportra) tagolódott a sajtóhadiszállás. A szervezetet feltehetően a múlt századi, idealizált csatajelenetek emlékképére alapozva hozták létre, az ötletgazdák azonban megfeledkeztek arról, hogy a gyors technikai fejlődésnek köszönhetően a csaták is teljesen átalakulnak. Az ún. hadifestők teljes ellátást kaptak, harcolniuk nem kellett, viszont kéthetente egy művet meg kellett alkotniuk. Ezekből azután egy szakmai zsűri választotta ki, hogy melyek szerepeljenek a hadikiállításokon. Bécsben 1915 októberében, Budapesten 1916 januárjában nyílt meg az első hadikiállítás, amelyet 1917 februárjában és 1918 májusában további két tárlat követett. 

Az első magyar művész, aki a háborúban – 1914 októberében – elesett, Sámuel Kornél szobrász volt. A fiatal művész honfitársai jelentős részéhez hasonlóan nagy lelkesedéssel indult a frontra. Sámuel és felesége szinte minden nap levelezett egymással, egy nap azonban egy levél kézbesítetlenül jött vissza a címzetthez. Mint Kisfaludi Stróbl Zsigmond írja, „kitűnő kollégám, Sámuel Kornél Uzsoknál, karddal a kezében kapta a halálos golyót.” Felesége, akit éppen Kisfaludi Stróbl vett el Sámuel halála után, hiába kereste egykori férje sírját.

A Galíciában, Szerbiában, majd az olasz fronton is alkotó, a csatajeleneteket gyakran közvetlen közelről követő Mednyánszky László jelenlétét – aki sorkatonaként szeretett volna bevonulni, és ezt csak kora miatt (1914-ben 62 éves volt) nem tehette meg – egy idő után már annyira megszokták, hogy az ellenséges katonák sem lőttek (a művész egy könnyebb vállsérüléssel megúszta, hogy a tűzvonalba merészkedett). Lenyűgözte a háború esztétikája: „Amit itt tapasztalok, látok és hallok naponként, olyan nagyszerű, rémségesen szép, felséges, hogy ezt még a legnagyobb drámaíró se volna képes olvasóival megértetni” – írta egy alkalommal naplójába. Bármennyire is vonzotta azonban a konfliktus, a festő 1919-ben, a fronton szerzett vesegyulladás és több szélütés következtében hunyt el.

Vaszary János is önként jelentkezett katonai szolgálatra. Hadifestőként előbb a szerb, majd a galíciai frontra került. Egy ideig a Zsolna melletti hadifogolytábor lakóiról készített képeket, de a limonovai harctéren már a háború igazi arcával is szembetalálta magát: „Mindjárt egy mély vízmosásos árokparton feküdt hanyatt egy szegény orosz katona – mellette pajtása... égre szegezett szemekkel, feltartott kezekkel... egy magyar huszár elnyújtózva, halálsápadtsággal az arcán... mellén a ruha felszaggatva, mentéje nyitva.” A művész a látványt le is rajzolta. A Vaszary művészetében bekövetkezett változáson egyértelműen érezhető a háború hatása: a színes, impresszionista témákat felváltották a komorabb színek és a súlyosabb témák.

A „német kém”

A golyó olykor a művészeket sem kímélte. Bató József sok társához hasonlóan bizakodva vágott neki a háborúnak, de hamarosan egy szuronyrohamban megsebesült, és kórházba került. Itt látogatta meg Vészi Margit: „A bal karját átlőtte egy orosz golyó, (...) de nyugodtan, szerényen, derűsen beszélget. Éppen csak a szeme változott meg. A szemében ott van az a furcsa, állatian szenvedő, szelíd és kínlódó mosolygás, ami minden hazatért katonának nézésében megfog, megráz, zavarba ejt. Ezek a szemek soha fognak úgy nézni tudni, mint régente, ezek a szemek szörnyűségeket láttak, elfelejtettek könnyezni, megtörtek emberfeletti kínlódásban és most itt vannak (...) és mosolyognak szelíden és türelmesen, tán vidáman is – de a pupillák mélyén valahol megrögződött örökre a nagy kínlódás és a kicsordultuk előtt elégett könnyek” – írta az újságíróként, festőként és grafikusként is ismert Vészi Margit, Molnár Ferenc felesége 1915-ben.

Rippl-Rónai József a háború kitörésekor feleségével éppen Franciaországban tartózkodott. Július 25-én meglátogatták nevelt lánya, Anella rokonait, ekkoriban azonban a franciák nem szívesen látták egy ellenséges állam polgárait. A festő a háborús pszichózis áldozata lett, ugyanis augusztus 3-án meggyanúsították, hogy német kém, majd alaposan helybenhagyták. A művészt felzaklatta az esemény, amelyet Megveretésem története címmel egy háromrészes rajzsorozatban is megörökített. Később elvették az iratait, és fogolyként internálták, és végül 1915 februárjában szabadult. 1916-ban hadifestőként az olasz fronton is tevékenykedett, ahol egy alkalommal a közelében felrobbant gránát miatt közvetlen életveszélybe is került.

Aba-Novák Vilmost egyáltalán nem ragadta el a háborús lelkesedés, mivel azonban alkalmasnak nyilvánították a katonáskodásra, már 1914. októberében be kellett vonulnia a 29. honvédezredhez. Galíciában jobb vállát átlőtték, később pedig Bukovinában és az olasz fronton is szolgált. A háború kitörölhetetlen nyomokat hagyott benne, és még annak a veszélye is fennállt, hogy jobb keze végleg lebénul. 

A két háború között a jászszentandrási templom freskójának megalkotásánál is előtörtek belőle háborús emlékei. A kárhozottak tébolyult arckifejezései nem is nyerték el az egyházi hatóságok tetszését, Aba-Novák azonban így válaszolt az érseki hivatal részéről őt ért bírálatokra: „Az első vonalban megsebesülve, azután a 20 hónapi frontszolgálat felette alkalmas volt arra, hogy sok emberi gátlástól megszabadultan, primér, valóban emberi momentumokat lássak, ahová nézek. A háború óta irtózatos, eddig nem kalkulált és ismeret híján még ma is alig kalkulálható tömegek jelentkeznek, szót és hatalmat követelve.” Aba-Novák ezután az első világháború áldozatainak emlékére, egy Klebelsberg Kunótól származó ötlet nyomán alkotta meg a szegedi Hősök kapuját, amelyben annak ellenére, hogy politikai megrendelésre született, és szerepelnie kellett benne egy Horthy Miklós szegedi indulásáról szóló résznek is, megrendítő módon, elemi erővel ábrázolja a háború borzalmait. 

Ludmann Mihály Művészek a háborúban, 1914-1918 című munkájában a fenti történetek mellett még számtalan izgalmas, érdekfeszítő rövid írást olvashatunk a magyar festők, szobrászok, rajzolók és építészek első világháborús szerepvállalásáról. A képekkel gazdagon illusztrált kötet remek, bárki számára kézbe vehető összefoglalót nyújt egy olyan témáról, amelyet már évtizedek óta nem tárgyaltak tudományos igénnyel.