Lelkesedéstől a kiábrándulásig – miért támogatta a magyar az I. világháborút?

Miért volt delíriumos állapot az 1914 augusztusának Magyarországán? Miért játszottak a színházak önként – az állami propagandától teljesen függetlenül – hazafias és a földtől teljesen elrugaszkodott darabokat 1914 őszén? Mit gondoltak a magyar egyházak a kitörő háborúról? Támogatták a magyar irodalom nagy alakjai a világégésbe katonák millióit küldő államot? Ki mondta, hogy a poshadt békés évek után „kívánatos” volt egy háború? Milyen pszichológiai hadviselést alkalmaztak az ellenfelek? Hogy viszonyult a magyar sajtó a háborúhoz? Hány magyar zsidó harcolt a fronton? – ezen és ehhez hasonló fontos kérdésekre keresték a választ a Professzorok az Európai Magyarországért Egyesület a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomkutató Központjában tartott konferencia előadói.

A „berúgott” magyarok

Koncz István, a Professzorok az Európai Magyarországért Egyesület elnöke a konferencia bevezető köszöntőjében kiemelte, hogy az első világháborús traumákat több generáció is viseli, ezért mindenképpen érdemes és kell beszélni a száz éve zajló konfliktusról. Az előadások levezető elnöke, Fehér Zsuzsa főiskolai docens, a Professzorok az Európai Magyarországért Egyesület főtitkára hozzátette: az első világháború témaköre időnként elég távolinak tűnik a mától, ám a különböző aspektusait olykor szükséges feleleveníteni.

A konferencia első előadását Gerő András, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára tartotta Háborús lelkesedés a színházban – Budapest 1914. címmel. A professzor beszédéből kiderült, hogy a magyar színházak nem az állami propaganda ösztönzésére, hanem piaci alapon reagáltak a háborús lelkesedésre, ugyanis magánvállalkozásokként működtek. Felsorolt néhány korabeli darabot, amely az 1914 augusztusában elkezdődött idényben színpadra került; már a címük is beszédes: Varsótól az Adriáig, Akik otthon maradtak, Nagy dolog a háború, Vörös ördögök, Ferenc József azt üzente. (1915-ben már inkább a gyermekeknek szóltak az előadások, a lelkesedés is visszaesett, az egyik előadás címe például a Hindenburg bácsi címet viselte.)

Az egyik legjellemzőbb a Mindnyájunknak el kell menni című Hegedűs Gyula, Pásztor Árpád nevéhez köthető színházi darab, amely úgy kezdődött, hogy a rácok és a muszkák a magyarokra gyújtották a házat. Köztudott, hogy Ferenc Ferdinándot nem igazán szívlelték Magyarországon, de a színházak és az egyéb propagandisták felhasználták az ellene történő és később az első világháború kitörésének okaként szolgáló halálos merényletet, mégpedig a trónörökös után maradt három árva motívumát kiemelve.

Az említett darab az 1964-es (a korban elképzelt) jövőképet elevenítette fel. Megtudjuk belőle, hogy ötven évvel korábban (tehát 1914-ben) a magyarok elvitték a boldogságot Oroszországba, felszabadították a cári birodalmat, ahonnan elűzték a Romanovokat; a fegyverek azóta már megszűntek, már csak a múzeumban láthatók, hiszen a háború – az ígérteknek megfelelően – megszüntetett minden háborút. A színházi darabban a magyarok világpolitikai jelentőségre tesznek szert, mindenki magyar akar lenni, a kozák, a szlovák és az orosz is.

Gerő kiemelte, az emberek igényelték az ilyesfajta darabokat, ezért is lehetett vele pénzt keresni, nem az állam, nem egy központi propaganda erőltette az emberekre, húzta alá az előadó. Teljesen elvesztették a realitásukat a Monarchia korabeli lakói, ám nagyon hamar eljött a kiábrándulás pillanata, tulajdonképpen már az első télen, tette hozzá Gerő. A magyar társadalom „berúgott”, a magyarok kifejezetten akarták ezt a sajátos álomvilágot, így nem csupán a politikai elit felelőssége emelhető ki. Gerő delíriumos, tudatmódosító hatásúnak nevezte 1914 forró őszét.

„Nem Uram, a háború nem a Te gondolatod!”

Fürj Zoltán, Debreceni Református Hittudományi Egyetem, a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola volt rektora előadásában az egyházak első világháborús szerepéről beszélt. „Nem Uram, a háború nem a Te gondolatod!” – idézte Prohászka Ottokár naplóba írt sorait 1915 márciusából. Az idézetben is megfogalmazott, az egyház és a háború összeegyeztethetetlensége közti feloldhatatlannak tűnő ellentét az 1910-es években sosem volt egyértelmű, derült ki az előadásból. Fürj példaként hozta fel, hogy a montenegrói király a balkáni háború előtt letérdepelt és imádkozott, egyes korabeli vélekedés szerint a mohamedánok ellen, Isten nevében indultak meg a balkáni hadak.

Más vélemények szerint ugyanakkor Jézus a hegyi beszédben világosan kifejtette, hogy semmiféleképpen nem lehet kibújni a „Ne ölj!” parancsolat kötelező érvénye alól. Fürj szerint nem illethetjük negatív jelzőkkel az egyházakat, hogy nem tettek meg mindent a háború elkerüléséért. Egyes plébánosi vélekedések szerint a háború papjává kellett átalakulniuk: „a jó pap békében szelíd galamb, de a háborúban viharmadár” – ezzel azonban nem azonosult mindenki. Aquinói Szent Tamás, a nagy egyháztanító az igazságos háború „jogszerűségét” említi egyik művében, ám cinikusan megfogalmazva: minden háború igazságos, amelyet én indítok, mondta Fürj.

Az 1914 augusztusában elhunyt X. Piusz pápa nem a fegyvereket akarta megáldani, hanem a békét. Utóda, XV. Benedek minden eszközt megragadott, hogy véget vessen a háborúnak, békejavaslatot is tett 1917-ben, sokan nem is válaszoltak felhívására, sikereket csak a hadifoglyok cseréjében tudott felmutatni. A magyar püspöki vezetők a híveket harcba hívták, míg Csernoch János esztergomi érsek a kutató szerint nem támogatta a háborút, ám nyíltan nem mondta ki. A katolikus klérusban, mint Fürj elmondta, minimális volt azok száma, akik ellenezték a háborút. Ravasz László későbbi református püspök a keresztény és a hazafi közti „ellentétről” beszélt, a megoldást így oldotta fel: nem az ellenséges katonát gyűlöljük, hanem azok vezetőit tatjuk fő ellenségnek. „Ellenük küzdünk, de értük harcolunk” – fogalmazta meg Ravasz. A debreceni kutató kiemelte, Baltazár Dezső tiszántúli református püspök támogatta a háborút.

Fráter Zoltán, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Irodalomtörténeti Tanszékének egyetemi docense Irodalom a háborúban – háború az irodalomban című előadásában az 1914 nyarán a vasúti személyforgalmat korlátozó intézkedések miatt az erdélyi Csucsán ragadt Ady Endre és volt menyasszonya közötti leveleikből idézett. Jól kivehető, hogy Ady nem támogatta a háborút, ahogyan – mint mondta az előadó – Babits sem, Kosztolányi különállását jelezte, azonban a többi író lelkesen a háború mellett állt 1914 őszén. Hittek abban, hogy mindez elsőrendű nemzeti érdek, és a háború jó ügyet szolgált. Az újságírók is egy emberként álltak mellé. „Harci zajtól szalad a múzsa” – írta Rákosi Jenő, aki kiemelte, hogy a nagy műveket mind-mind a háború ihlette (Iliász), vagyis a háború a legnagyobb író, a legfőbb költő.

Krúdy Gyula a hölgyek áldozatvállalására hívta fel a figyelmet 1914 szeptemberében az egyik novellájában. Művében vonzóvá tette a háborút, amely révén akár könnyűvérű nőkre is szert lehetett tenni. Rákosi szerint szemünkről lehullottak a hályogok, és a háború megláttatta azt, amit kellett, úgy vélte, a poshadt békés évek után „kívánatos” volt a háború. Gárdonyi Krisztus bankója című 1914. szeptemberi novellájában hasonlóan gondolkodott, ám egy éven belül mint mindenkié, az ő véleménye is megváltozott. A lelkesedés a múlté lett, a sebesültek tömegei megjelentek a művekben is, a civil élet fontosabbá vált, a háború háttérbe került.

Levágott gyermekkezek, katonákból főzött szappan

Mező Ferenc debreceni pszichológus előadásában a lelkesítéstől a kiábrándításig tartó vonalat, a lélektani fegyverek által biztosított lehetőségeket járta körül. Érdekességként megemlítette, hogy ma minden NATO-tagországnak rendelkeznie kell lélektani hadviselésre berendezkedett hadtesttel, amely kezdetei az első világháborúhoz is köthető. A kutató a lélektani művelet fogalmát (PSYOP) a NATO által alkalmazott definíció alapján így írta le: a kommunikáció és egyéb eszközök módszereit alkalmazó tervezett lélektani műveleti tevékenység. Propagandaeszközök abban az időben a következők lehettek: nyomtatványok (röpcédula, plakát, újság), hangszórók, vizuális lehetőségek (mozi, színház), személyes kapcsolat.

A lélektani hadviselés az első világháború idején kezdett intézményesülni: a franciák már 1915 után repülőkről ledobott levélbombákkal próbálták az ellenséges területek lakóit félretájékoztatni, míg németeknél felállították a népnevelési minisztériumot. Szervezeti szinten is megjelentek a lélektani hadviseléssel foglalkozó csoportok, amelyeknek fő célja a Maslov-féle piramis legalsó szintjének, vagyis a fiziológiai szükségleteknek az ellenféltől való megvonása volt. Mező néhány példával érzékeltette a pszichológiai hadviselés mikéntjeit: a brit propaganda a német brutalitásra helyezte a hangsúlyt, azt a hamis képet kezdte terjeszteni, hogy a császári sereg tagjai a megszállt területek gyermekeinek kezét levágják, hogy ne emelhessen fegyvert ellenük. Továbbá az ellenségkép erősebbé tétele érdekében azt híresztelték, hogy a németek az antant katonák holttestéből szappant főznek. A központi hatalmak esetében pedig azt a német technikát említette az előadó, hogy a belgákat és a megszállt francia területek lakóit egyszerűen elzárták a hírektől, így helyezve őket pszichológiai nyomás alá. Mező megfogalmazása szerint „az ellenfélről bármit mondhatunk, úgysem jelent fel” elv működött mindkét oldalon.

Révész T. Mihály, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tanára előadásában a nagy háború magyarországi sajtóviszonyairól beszélt. Mint elmondta, a sajtóorgánumok száma meghaladta az ezer darabot, színesek voltak, már túlléptek a 70-80-as évek véleménysajtóján, igazi, piaci alapon álló tömegsajtó alakult ki 1914-re. A pártszínezet, a kormányvezérelt véleményhegemónia már nem volt ekkor jellemző. A háború kitörése után életbelépett a sajtótörvény. A magyar jog nem ismerte az általános cenzúrát, csak azokat az újságokat vonta cenzúra alá, amelyek „rendetlenkedtek”. Megoldásként kialakult az a szokás, hogy a lapok önként jelentkeztek, hogy az egyes cikkek megjelenhetnek-e.

A Révész által „mézesmadzag-politikának” nevezett kormánypolitika nagy előnyt biztosított az „engedelmes” lapoknak: három év haladék a kaucióra, utcai árusítás engedélyezése, postai szállítás ingyenessé tétele, a haditudósítási státusszal katonai szolgálat alóli felmentés is járt. Ügyesen lavírozott a magyar kormány, a sajtónak mindössze kerülni kellett a tabutémákat (például élelmiszerhiányt vagy magát a cenzúra tényét), hogy elkerüljék a különböző szankciókat: frontról való kitiltás (Népszavát utolérte), lapbetiltás, stb. Az előadó szerint az 1910-es évek második felében tetten érhető szokás nem jelentett sajtóterrort, ugyanis csupán kis helyi lapokat tiltottak be, országos, nagy befolyású lapokkal nem történt ilyen.

Vörös Boldizsár, a Magyar Tudományos Akadémia főmunkatársa előadásában egy valós (Molnár Ferenc) és egy kitalált szerző (Harry Russel-Dorsan) útját mutatta be a lelkesültségtől a megrendülésig. Kelemen Ágnes, a Közép-Európai Egyetem doktorandusza az I. világháború és a Vázsonyi-féle választójog-bővítés összefüggéseiről tartott előadást. Mint kifejtette, Vázsonyi Vilmos szerint, aki az első zsidó felekezetű magyar miniszter volt, Magyarország a háborúval nem nyerhet semmit. „Gyönyörűen vagyunk határolva hegyekkel és folyókkal, még tengerünk is van. Mi nem nyerhetünk semmit, mi csak veszthetünk ezen a háborún. (…) Megértem a cseheket, megértem a románokat és a szerbeket, mert ezek mind valamit el akarnak érni. De mit kaphatunk mi? Semmit és semmit, ellenben elveszthetünk mindent” – írta le gondolatait később felesége.

Az 1917-es miniszteri kinevezésében nagy szerepet játszott vallása, illetve a szociáldemokratákkal való viszonylagos jó kapcsolata, ugyanis ekkor már fő törekvés volt elfogadható viszonyt kialakítani az antanttal, fejtette ki az előadó. A választójog-bővítési törekvéseiről elmondta, hogy mindez általános volt, vagyis a nőkre is vonatkozott. A nép erőfeszítéseit jutalmazandó kívánt Vázsonyi szavazati jogokat adni, mint írta, „az állampolgári öntudattal bíró, felelősebb, az államot ismerő, nagyobb látókörű népesség képes arra, hogy mint választó, végre szóhoz jusson az ország politikai életében”. Törekvései nyomán végül nem született törvény, ám mégis nagy hatással volt a későbbi választójogi eseményekre.

Zsidók a fronton

Czingel Szilvia, a Centropa Alapítvány projektvezetője az első világháború zsidó katonáiról beszélt előadásában. Az antiszemitizmus ellen harcoló Egyenlőség című újság ösztönözte a zsidókat a bevonulásra, mondván így tudják legjobban felvenni a harcot az antiszemitizmus ellen. Más lapok ebben nem értettek egyet, ugyanis orosz oldalon is sok zsidó harcolt, a zsidó-zsidó harcot pedig feleslegesnek ítélték. A Múlt és Jövő című újság lehozott olyan fotókat, amelyen a fronton lévő zsidó katonák hóból építették meg a zsidó ünnep, a purim alakjait. Czingel elmondta, a zsidók számára csak következtetni tudunk, mégpedig a frontra érkező macesz mennyiségéből. Ez alapján körülbelül 135 ezren lehettek összesen a fronton. A zsidó halottak számát 10 ezer főre becsülték. Egy 2006-ban, Vereczkei Lászlóné holokauszttúlélővel készült interjú során szóba került annak az első világháborúban szolgáló édesapja, Goldgruber Simon élettörténete, ezen keresztül mutatta be az előadó a korabeli zsidóság tipikusnak nevezett történetét.

Nagy László, a Szépművészeti Múzeum tudományos kutatója gróf Esterházy Móric miniszterelnökről tartott előadást. A jogászi tanulmányait Oxfordban végző politikus fiatalon (35 évesen) került a miniszterelnöki székbe, ám a tényleges hatalom nem az ő kezében volt. A mértékadó angol stílust kívánta megvalósítani, akkor erőtlennek tűnő uralkodását ma (illetve a korabeli nyugatiak szemén keresztül) pont ellentétesen ítéljük meg, fogalmazta meg gondolatait a kutató. Mielőbb meg akarta állítani Magyarország a nyugathoz képesti „választójogi lemaradását”. Még a szociáldemokrata Népszava is méltatta az új miniszterelnököt, akinek – úgy tűnt – sikerült megteremtenie a közös nevezőt. Egy keresztény européer az autoriter elképzelésekkel szemben – jellemezte Nagy az előadásának címéhez hasonlóan Esterházyt. Általános, egyenlő és (egyelőre) titkos választójogot irányzott elő minden 24 éven felülinek. Három hónapos működése során nem valósult meg a kormányprogram, ennek ellenére nem vesztette el népszerűségét és hitelét. Leköszönésekor a Népszava is méltatta a miniszterelnököt, tette hozzá az előadó. Visszahúzódott birtokaira, majd 1931-ben Bethlen István támadása folytán (aki a bolsevizmus szállásadójának nevezte) újból visszatért a politikába.

Buschmüller Péter, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Gazdasági- és Társadalomtudományi Tanszékének doktorandusza előadásában az első világháború utáni években kialakuló újfajta antiszemitizmusról beszélt. Kifejtette, három fő sztereotípia alapján indulhatunk ki a zsidóság megítélésének tárgyalása kapcsán: 1. a fronton szolgáló izraeliták, 2. zsidóság a hátországban (hadimilliomosok) és 3. a galíciai menekültek – galíciánerek (uzsorások). Erwin A. Schmidl 300 ezer főre tette a háborúban résztvevő izraeliták számát, egy 1922-es statisztika szerint 10 ezren hunytak el közülük, amely számot a zsidók kifejezetten alulbecsültnek éreztek. A kutató a Kőszeg városának és annak környéki területeit vette górcső alá: 1914 szeptemberében tízen jelentkeztek önként hadiszolgálatra. Kiemelte, hogy a 26 legnagyobb hadiszállítóból húsz zsidó származású volt, sokan tönkrementek, ez a tény azonban nem került a középpontba, a korabeli szóbeszéd inkább arról szólt, hogy drágábban árulták az árujukat.

A galíciai menekültekről megemlítette, hogy összesen 300 ezren lehettek, Budapesten 20-25 ezren, Bécsben 75 ezren jelentek meg. (Kőszegen például 79-en.) Az előítéletek szerint a galíciánerek koszosak és sok közülük uzsorás. Sokszor feketén árulták portékáikat, mikor pedig kérdőre vonták őket, sokszor azt sem tudták, hogy mi az az ipari jogosítvány. A galíciaiak jelenléte nagyban befolyásolta és erősítette az első világháború után újjáalakuló antiszemitizmust, vonta le a következtetést Buschmüller. Mint az előadó megemlítette, Kosztolányi Dezső cikkeiben arra hívta fel olvasóit, hogy testvérként tekintsenek a megjelenő menekültekre, ezzel a véleményével azonban szinte egyedül volt. Az előadó kiemelte, hogy a zsidóssággal szembeni előítéletek, negatív sztereotípiák nem 1918 után alakultak ki, ugyanis már a századfordulón is jelen voltak (például egy klasszikus századfordulós gondolat: a zsidó italmérők miatt isznak többet a magyarok).