A magyar 2. hadsereg kötelékében több tízezer zsidónak minősített magyar állampolgár teljesített fegyvertelen munkaszolgálatot. Az ő életüket legalább akkora mértékben határozta meg a helyi szintű parancsnok, a honvéd közlegények magatartása, illetve a századparancsnok emberséges vagy embertelen hozzáállása, mint a mindenkor változó jogszabályok. Általánosságban azonban igaz, hogy a hátországban lényegesen jobb bánásmódban részesültek a muszosok, mint akiket a Szovjetunióba, a hadműveleti területen a tábori munkásszázadokba vezényeltek. De a legrosszabb helyzetben egyértelműen a frontvonalban szolgálók voltak.

Az 1939. évi II. (honvédelmi) törvény értelmében minden 14 és 70 év közötti személy honvédelmi munkavégzésre lett kötelezhető, továbbá akik a 21. évüket betöltötték, és alkalmatlanok voltak fegyveres szolgálatra, azoknak kötelező jelleggel „közérdekű” munkaszolgálatot kellett végezniük. Ezt az eleinte még nem kifejezetten zsidók ellen irányuló intézményt a hadba lépéstől kezdve mégis fokozatosan velük szemben kezdték alkalmazni. Ennek egyik sarkalatos pontja volt, hogy Bartha Károly honvédelmi miniszter 1941. augusztus 19-én elrendelte, hogy a továbbiakban zsidók csak fegyvertelen katonai szolgálatot láthatnak el, majd az újabb honvédelmi törvény (1942: XIV. tc.) értelmében csak „kisegítő szolgálatot” teljesíthetnek.

1942. április 22-én a hadtestparancsnokságok titkos utasítást kaptak: minden tábori századba a létszám 10-15%-áig jómódú zsidókat kellett vezényelni. Ennek hatására rövidesen megkezdődött a 42–60 év közötti zsidó férfiak behívása is. A „túlteljesítő” honvéd kiegészítő parancsnokságok ráadásul válogatás nélkül besorozták a beteg, munkaképtelen embereket is.

Lapáttal a szovjetek ellen

A számokkal ellátott századokba osztott sárga vagy a kikeresztelkedettek esetében fehér karszalagot viselő „lapátos hadsereg” tagjainak a honvédegységek előtt a legveszélyesebb feladatokat kellett ellátniuk: aknaszedést, illetve erődítési munkálatokat. Csákánnyal, lapáttal, ásóval kellett a Vörös Hadsereg feltartóztatásában részt venniük. A Don menti harcoknál frontvonalbeli tankcsapdák („spanyolbakok”) kihelyezését vagy éppen a legalantasabb munkákat osztotta rájuk az adott század felett diszponáló honvédtiszt – ez utóbbiak között előszeretettel alkalmazták a latrinák takarítását. Ritka esetben egészségügyi szolgálatot is elláttak, különösen ott, ahol orvosok voltak a soraikban. Szintén a honvédegységek általi megalázásukat szolgálta az, hogy hadműveleti területen nem közlekedhettek járművön, nem használhatták a járdákat sem, továbbá nem fogadhattak postát. Ők voltak a leginkább kiszolgáltatva a keret (honvéd közlegények) és a tábori csendőrség kényének-kedvének, ami rendszeres visszaélésekbe, néha szadizmusba, gyilkosságokba torkollott.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. ősz számában olvasható.