Az Oszmán Birodalom gyengeségeit kihasználva szabadultak rabságukból a görögök
Konstantinápoly 1453-as elfoglalásával véget ért a Bizánci Birodalom több mint ezer éves története. A metropolisz török kézre kerülésével nemcsak a kulturálisan és nyelvében görög Bizánci Birodalom enyészett el, hanem a görögök lakta területek jelentős része is közel 400 évre oszmán irányítás alá került. A török uralom alól az 1821. március 25-én kitört, felkelésből szabadságharccá terebélyesedő konfliktus győztes lezárása után szabadultak a görögök.
A görögök megtanultak együtt élni a hódítókkal
A görög nyelv, kultúra és identitás a török uralom évszázadai alatt is fennmaradt. Az Oszmán Birodalom ugyanis elismerte a vallás szabad gyakorlásának jogát, így a görög ortodox egyház tovább működhetett, és nagyban hozzájárult a görög kultúra megőrzéséhez.
A hegyvidéki görög falvak helyi önkormányzattal bírtak, és ha rendszeresen befizették az egyébként igen magas adókat, az oszmán hatóságok békén hagyták őket, belső ügyeiket szabadon rendezhették. A birodalmon belül pedig felemelkedett egy görög identitással bíró gazdasági és pénzügyi elit, akiket Konstantinápoly görögök lakta, Fanar nevű negyede után fanariótáknak neveztek.
A fanarióták nemcsak kereskedtek, de az oszmán állam hivatali arisztokráciájának gerincét is ők alkották, így például belőlük kerültek ki a dragománnak (egyfajta tolmács) nevezett tisztviselők, és ők adták a birodalom irányítása alá tartozó Moldva és Havasalföld fejedelmeit is.
A fanarióták számtalan európai nagyvárosban alapítottak görög kolóniákat, ennek köszönhetően a görög származású gazdasági és kereskedelmi elit, illetve a görög értelmiségi körök ismerték a modern európai eszmeáramlatokat, így a felvilágosodás és a francia forradalom eszmei irányzatait is.
Az orosz kapcsolat
Ezekben a kolóniákban két irányzat formálódott a 18. század végén: az egyik a műveltség elterjesztésében, a másik a balkáni népek összefogásában látta a korszerűtlennek és maradinak vélt Oszmán Birodalomtól való függetlenség kivívásának lehetőségét.
Végül a radikális forradalmi szárny győzedelmeskedett, amelynek vezéralakja a bécsi száműzetésben élő Rigasz Velesztinlisz egy, a balkáni népek összefogására épülő felszabadító mozgalom elindítását tűzte ki célul. Bár Velesztinliszt az osztrák hatóságok elfogták, és átadták az oszmánoknak, akik 1798-ban Belgrádban kivégezték, az általa elindított mozgalom tovább élt.
1814-ben Odesszában megalakult a Baráti Társaságnak (Filiki Etairia) hívott szervezet, amelynek heteristáknak nevezett tagjai felvették a kapcsolatokat a balkáni népek védnökségét magára vállaló cári Oroszországgal.
A felkelők egészen az orosz állami irányítás csúcsáig jutottak, ugyanis sikerült földijükkel, a cári Oroszország külügyminiszter-helyettesével, Ioannisz Kapodisztriasszal megosztaniuk merész terveiket. Kapodisztriasz megbízta a szintén görög származású, de az orosz hadseregben szolgálatot teljesítő tábornokot, Alexander Ypszilantiszt a felkelés megszervezésével.
Az összbalkáni gondolat jegyében Ypszilantisz azonban nem a Peloponnészoszon, hanem a dunai fejedelemségekben, Moldvában és Havasalföldön próbált lázadást szítani a török uralom ellen, de vállalkozása egyáltalán nem volt sikeres, a helyi nemesség ugyanis nem tudott mit kezdeni a radikális, szociális jelszavakkal, valamint a parasztság terheinek enyhítésére irányuló ígéretekkel. A felsült Ypszilantisz a Magyar Királyság területére menekült, de felforgató tevékenységét a Habsburgok sem méltatták, így hosszú ideig Munkács várában raboskodott.
A heteristák ekkor a görögök lakta területen, a Peloponnészosz-félszigeten mozgósítottak. A helyszín remek választásnak bizonyult, itt volt ugyanis a legerősebb az úgynevezett kleftisz mozgalom. A kleftiszek gerincét a török és görög földesurak kizsákmányolása elől a hegyekbe menekülő szegényparasztok adták. A kleftiszeket az oszmán rendfenntartó erők nem tudták felmorzsolni, így a görög hegyvidékeken létrejött az oszmán közigazgatás és törvénykezés hatókörén kívül eső, egyfajta törvényen kívüli társadalom, amely nyitott volt a függetlenségi eszmék befogadására.
A törökök nem találják az ellenszert
A görög szabadságharc kezdetének hivatalos dátuma 1821. március 25-ére esik. 1821 tavaszán azonban nemcsak a Peloponnészosz borult lángba, de a Balkán-félsziget más, hellének lakta vidékei is. A szabadságharc kezdeti sikeréhez hozzájárult a Balkán délnyugati területeit uraló, albán származású Ali pasa függetlenségi harca is, aki az általa uralt, az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozó területekből egy önálló királyságot szeretett volna létrehozni.
A szabadságharc gyakran vallási-etnikai tisztogatásokba torkollott: muzulmánok öltek keresztényeket, és viszont. Ezek a véres atrocitások több tízezer áldozatot követeltek, és komoly nemzetközi visszhangot váltottak ki a görögökkel szimpatizáló Európában. A Khiosz szigetén 1822 tavaszán elkövetett, hatalmas felháborodást kiváltó tömegmészárlást a kor egyik ünnepelt festője, Eugène Delacroix is megfestette. Az oszmán katonák fegyvereinek több tízezer görögajkú szigetlakó esett áldozatul.
A görög üggyel szimpatizáló filhellénekhez olyan művészek csatlakoztak, mint Victor Hugo, Percy Bysshe Shelley, Johann Wolfgang von Goethe vagy Lord Byron. Utóbbi olyan fontosnak tartotta a görögök szabadságát, hogy maga is a helyszínre utazott: hajót bérelt, fegyvert és gyógyszert vásárolt, és egy zsoldoscsapatot is szervezett. Bár sikerült eljutnia a forrongó görög területekre, a lánglelkű költő szabadságharca tiszavirág életűre sikeredett: Byron ugyanis 1824 februárjában megbetegedett, és szervezete alig két hónap elteltével feladta a mocsárlázzal szembeni harcot.
A görög sikereknek köszönhetően a felkelők 1822 elején kikiáltották a független Görögországot. A központi kormány élére egy fanarióta, Alexandrosz Mavrokordatosz került. Ő azonban nem tudta egyesíteni a görögöket, mivel a tehetős papi, földbirtokos és fanarióta rétegek, illetve az egyszerű plebejus kleftiszek között érdekellentétek feszültek, ami a függetlenségi háború mellett polgárháborúba torkollott.
II. Mahmud oszmán szultán seregei ennek ellenére nem találták az ellenszert a szárazföldön gerillaháborút folytató görögökkel, illetve a szigetvilág kereskedelmi flottájából felépülő görög hadihajókkal szemben. A helyzet a lázadó albán Ali pasa 1822-es törökök általi kiiktatása után sem változott.
A nagyhatalmakkal szemben nem jött be az egyiptomi kártya
A patthelyzetet látva II. Mahmud az egyre önállósuló egyiptomi török helytartóhoz, az albán származású Mohamed Alihoz fordult segítségért. Az erős hadsereg felett rendelkező kormányzó az intervencióért cserébe Krétát és a Peloponnészoszt kérte a szultántól. Az egyiptomiak végül 1824-ben szálltak partra a félszigeten. Az új egységekkel megerősített oszmán haderő 1827-re visszafoglalta a félszigetet és Athént is.
A görög szabadságharc ügyét végül a nagyhatalmak beavatkozása döntötte el. Nagy-Britannia már 1823-ban hadviselő félnek ismerte el a görögöket és hadikölcsönökkel segítette harcukat. I. Miklós orosz cár 1825 decemberi trónralépése pedig megváltoztatta az orosz külpolitikai irányvonalat is.
London és Szentpétervár 1826-ban javaslatot tett Isztambulnak, ennek értelmében a görög autonómia fejében garantálták az Oszmán Birodalom területi integritását. Az angol-orosz kettőshöz 1827-ben Franciaország is csatlakozott, és felszólították a szultánt, hogy vonja ki az egyiptomi csapatokat a görög területekről.
II. Mahmud azonban nemet mondott, amiben közrejátszott az is, hogy sem a Habsburg Monarchia, sem Poroszország nem támogatta a görög autonómia ügyét, mert abban az oroszok balkáni térnyerésének veszélyét látták. A szövetségesek a török nemleges válaszra tengeri blokáddal válaszoltak, majd 1827 októberében a navarinói öbölben tönkreverték a török-egyiptomi hajóhadat.
Ez is érdekelhet
A rákövetkező évben kitört az orosz-török háború. Az orosz hadak már majdnem elérték Konstantinápolyt, mikor 1829-ben megkötetett a drinápolyi béke, amely amellett hogy orosz védnökség alá helyezte a román fejedelemségeket, Moldvát és Havasalföldet, megnyitotta a Dardanellákat az orosz kereskedelmi hajók előtt, és autonómiát adott Görögországnak.
A görögök szabadságharca hivatalosan 1832-ben fejeződött be. Az 1830-ban Nagy-Britannia kezdeményezésére Londonban összehívott angol-orosz-francia találkozón döntés született egy független görög királyság felállításáról, amelyet a szultán 1832-ben ismert el. A görögök a Balkán-félsziget népei közül elsőként vívták ki függetlenségüket.
