Az egyház és a népharag egyaránt veszélyt jelentett egykor a dogmákat megkérdőjelező tudósokra

Tudósnak lenni évszázadokon át meglehetősen veszélyes hivatásnak számított. A szellem emberei az intézményesített hiedelmek folyamatos megkérdőjelezésével olykor az életükkel játszottak. Veszély főként a formabontó teológiai gondolatok megfogalmazásában rejlett: Szervét Mihálynak és Giordano Brunónak is „eretnek” nézetei miatt kellett meghalnia. A kémia területén úttörőt alkotó Antoine Lavoisier esete kilóg a sorból: neki a népharag lett a veszte.

Máglyák lángjával megvilágított örömhír

Az aragóniai születésű, kortársai által makacs, nehéz természetű emberként ismert Szervét Mihály a kibontakozó reformáció korának egyik legizgalmasabb alakja volt. Intellektuális türelmetlenségére jellemző, hogy a teológia mellett a matematika, csillagászat, meteorológia és a jogtudomány területén is munkálkodott, nem mellesleg pedig orvosként tevékenykedett.

Pályafutását V. Károly gyóntatója, Juan de Quintana pártfogoltjaként kezdte, ám hamarosan magáévá tette a protestantizmus Biblia elsődlegességéről vallott elveit. Nézetei azonban radikálisan különböztek a kor „fősodorbeli” protestantizmusától. Az 1530-as évek elején megjelent első, a katolikusokat és a protestánsokat is megbotránkoztató művei megjelenését követően egy időre visszavonult a teológiától. Michael Villanovanus (Michel de Villeneuve) néven számos területen folytatott tanulmányokat, majd a dél-franciaországi Vienne-ben telepedett le, ahol a helyi érsek háziorvosa lett.

1546-ben Szervét levelezésbe kezdett Kálvinnal, és nem finomkodott, ha a genfi prédikátor nézeteinek kritikájáról volt szó. A kettejük közötti rivalizálásra jellemző, hogy Szervét 1553-ban megjelent fő művének címe, a Christianismi restitutio (A kereszténység helyreállítása) Kálvin Christianae religionis institutio című munkájának kifordítása. Szervét ebben a munkában fejtette ki legalaposabban nagy vitát kiváltó nézeteit. Elutasította az általa az ókori mitológia alvilági kutyájáról Háromfejű Cerberusnak elnevezett szentháromság tanát, tagadta Krisztus örökkévalóságát, és vallotta, hogy a tudatosan vállalt újjászületés a keresztség lényege, vagyis elvetette a gyermekkeresztelést.

Szervétet néhány hónappal könyve kinyomtatása után letartóztatták, miután egy Genfben élő francia nemes, Guillaume de Trie levélben hívta fel a Lyonban élő, buzgó katolikus unokaöccse figyelmét arra, hogy Villanovanus doktor és az eretnek tanokat hirdető Szervét ugyanaz a személy. Az unokaöcs gyóntatópapja pedig nem volt más, mint a lyoni inkvizíció vezetője. A hatóságoknak Kálvin is segített, aki elküldte a Szervét által neki írt leveleket, valamint főművének – Szervét által – polemizáló széljegyzetekkel telerajzolt példányát, ez pedig már elegendő alapnak bizonyult az orvos-teológus elítéléséhez.

A tudósnak elsőre sikerült megszöknie az inkvizíció fogságából, ám tisztázatlan okokból Genfbe utazott, sőt, még abban a templomban is megjelent, amelyben Kálvin prédikált. Szervétet ismét elfogták, és a genfi kistanács több svájci város egyházainak egyetértésével máglyahalálra ítélte. Kálvin kérvényezte, hogy Szervét életének kard által vessenek véget, de végül maradtak a máglyahalálnál. Az ítéletet 1553. október 27-én hajtották végre. A máglyacölöp megpillantásakor Szervét a földre borult imádkozni, amit az őt a vesztőhelyig kísérő lelkész úgy értelmezett, hogy megszállta az ördög. Könyveit vele együtt az oszlophoz kötözték, fejére kénnel beszórt szalma- és lombkoronát tettek.

Szervét tragédiája, hogy bár Kálvin János gyakorlatilag Antikrisztusnak tekintette a pápát, abban nem volt vita köztük, hogy a spanyol orvos-teológus halált érdemel. Kritikus hangok egyedül Bázelben jelentek meg. Egy pamfletben azt írták a genfi egyházról, hogy „máglyák lángjával világítja meg az örömhírt”, a Genfből korábban Kálvin által száműzött bibliatudós, Sebastian Castellio pedig Martinus Bellius álnéven megírta De haereticis című munkáját, a vallási tolerancia és a véleménynyilvánítás szabadságának kiáltványát: „Ki az eretnek? Mindenki, aki nem követi a mi meggyőződésünket”.

Az eretnekfejedelem

„Ti talán jobban féltek kimondani rám ezt az ítéletet, mint én meghallgatni azt” – jelentette ki Caspar Schoppe szerint Giordano Bruno azt követően, hogy az inkvizíció halálra ítélte. A katolikus vallásra áttért, ezért VIII. Kelemen pápa kegyeit elnyerő Schoppe a kivégzés napján írt tudósításában hozzátette: Brunónak további nyolc napja lett volna arra, hogy visszavonja „tévedéseit”, erre azonban nem volt hajlandó.

Az 1548-ban, Nápoly közelében született Giordano Bruno 14-15 évesen lépett be Nápolyban a dominikánus rendbe, de már ekkoriban kételyei támadtak bizonyos vallási dogmák igazságával kapcsolatban. Még novíciusként eltávolította cellájából Szent Katalin és Szent Antal képeit, és Szervéthez hasonlóan komoly problémái voltak a szentháromság tanával is.

1576-ban eretnek nézetei miatt perbe fogták, így menekülnie kellett a kolostorból. Első állomása Róma volt, de mivel itt is pert indítottak ellene (a vád szerint százharminc pontban eltért az egyház tanításától), nem volt maradása. A hihetetlen emlékezőtehetséggel megáldott Bruno bebarangolta Európát. Tanított a toulouse-i, párizsi és a wittenbergi egyetemen, és megfordult Genfben is, ahol az egyházi tanács elé kellett járulnia, mert tizenkét hibára mutatott rá az egyetem filozófiatanárának előadásában. Angliában a kopernikuszi világképet védelmezve különbözött össze egy nagy tekintélyű oxfordi egyetemi oktatóval.

Bruno számára Itáliába való hazatérése végzetesnek bizonyult. 1591-ben egy velencei patríciust, Giovanni Mocenigót igyekezett a kortársai által csodált, nevezetes emlékezéstechnikájára megtanítani, majd amikor úgy vélte, átadta a megfelelő tudást, elhatározta, visszatér utolsó állomáshelyére, Frankfurtba. A velencei előkelő azonban úgy érezte, még nem jutott el az általa remélt szintre, ezért bezáratta Brunót, majd 1592 májusában átadta a velencei inkvizíciónak.

Bruno szerencsétlenségére ügye a római főinkvizítor figyelmét is felkeltette, aki pedig egyenesen eretnekfejedelmnek tartotta a polihisztort. A filozófusnak 1593. február végétől már Rómában kellett megvédenie álláspontját és életét. A velencei inkvizíció előtt még megtört emberként megjelenő Brunót hétéves vizsgálati fogsága alatt hiába próbálták rávenni tanai visszavonására, erre nem volt hajlandó, így VIII. Kelemen pápa máglyahalálra ítélte, és átadta a világi hatóságoknak.

Brunót 1600. február 17-én végezték ki a római a Campo de’ Fiorin, miután állítólag a nyelvét is kivágták, hogy ne tudja terjeszteni az egyházi dogmákkal szembemenő gondolatait. Az egykori szerzetest ugyanis nem a heliocentrikus világképet hirdetéséért, hanem eretnek nézeteiért kellett meghalnia: a vádak szerint elvetette a szentháromságot, hitt a lélekvándorlásban, Krisztust egy igen tehetséges csalónak tekintette, nem fogadta el Szűz Mária szüzességét sem. Különösen bűnös gondolatokat fogalmazott meg, amikor Kopernikusszal ellentétben nemcsak annyit állított, hogy a Föld kering a Nap körül, hanem azon nézetének is hangot adott, amely szerint bolygónk egy végtelen univerzum apró szelete, a csillagok pedig távoli napok.

Bruno írásai indexre kerültek és 1965-ig ott is maradtak. A kivégzés 400. évfordulóján a katolikus egyház „mély sajnálatának” adott hangot a „szomorú epizód” miatt, fenntartva, hogy Bruno bíráit az igazság szolgálatának szándéka vezette, és mindent megtettek a filozófus életének megmentése érdekében.

Vámfaltól a guillotine-ig

Az 1743-ban, tehetős, nemesi rangra emelt családba született Antoine Lavoisier-t a legtöbben a modern kémia atyjaként ismerik. Felfedezte és nevet adott az oxigénnek és a hidrogénnek, bevezette a kémiai egyenletek fogalmát, részt vett a modern kémiai nómenklatúra megszerkesztésében, megcáfolta a flogisztonelméletet és (Lomonoszovval egyetemben) megfogalmazta az anyagmegmaradás törvényét.

Érdeklődése azonban korántsem korlátozódott a kémiára. Érdekelte a geológia, írt értekezést többek között a sarki fényről, léghajókról, a mennydörgésről és még az utcai világításról is. Emellett a mezőgazdaság területén is újító szellemével tűnt ki. A kezdeményezésére alapított Királyi Mezőgazdasági Bizottság titkáraként komoly összegeket fordított Franciaország legszegényebb mezőgazdasági vidéke, Sologne fejlesztésére. Akiknek lehetősége nyílt meghonosítani az általa propagált új módszereket, hősként tekintettek Lavoisier-re.

A munkamániás, hajnalban kelő, késő estig dolgozó tudós szerteágazó közéleti tevékenységet folytatott. A királyi salétrom- és puskaporüzem igazgatója volt, a forradalom alatt részt vett a súlyok és mértékek új rendszerének kidolgozására létrehozott bizottság munkájában, és terveket dolgozott ki többek között a közoktatás reformjáról, valamint a kórházi higiénia és az ágyúöntés tárgyában.

Lavoisier életében tudós énje és a közjó érdekében végzett munkája mellett legalább olyan meghatározó volt üzleti tevékenysége, amely végül nyaktiló alá juttatta. Mert bár számos olyan lépése volt, amely önzetlenségéről tanúskodik (az 1788. évi éhínség idején például kamatmentesen nagy összegeket kölcsönzött Blois és Romorantin városának), adóbérlőként végzett tevékenysége miatt lesújtott rá a népharag.

26 évesen, ugyanabban az időszakban, amikor a Francia Tudományos Akadémia tagjává választották, felvételt nyert a Ferme générale-ba, vagyis az adóbérlők társaságába is, akik a kincstárba befizetett meghatározott összeg fejében jogot nyertek bizonyos adók beszedésére. Mivel senki sem tudta, mekkora profittal dolgoznak, a munkájukat rendkívül hatékonyan végző adóbérlők a nép szemében gyűlölt vérszívókként jelentek meg, és ők testesítették meg leginkább az ancien régime szociális érzéketlenségét. Ráadásul Lavoisier megbízására építették meg az adóbérlők Párizs körüli vámfalát, amely arra szolgált, hogy a csempészek ellehetetlenítésével bizonyos, a városba behozott, valamint onnan kivitt termékekre kivetett vámokat hatékonyan szedjék be.

A forradalom során, 1791-ben megszüntették és számadásra kötelezték az adóbérlők társaságát, 1793 novemberében pedig több volt adóbérlővel együtt Lavoisier-t is letartóztatták. A védekezés – még ha megalapozott is volt – mit sem számított a terror időszakában: Lavoisier-t halálra ítélték, és 1794. május 8-án nyaktilóval kioltották az életét. A legenda szerint a kivégzőhely felé tartva magával vitte jegyzeteit, és még a kordén is tudományos problémáin töprengett. Barátja, az olasz csillagász és matematikus Joseph Louis Lagrange keserűen jegyezte meg: „Egy fejet levágni csak másodpercek kérdése, de évszázadok sem képesek Lavoisier-hez hasonló embert adni.”