A teknős, a sas, a trágya és a kutyák: meghökkentő halálesetek az ókorból

Aiszkhülosz a híres athéni tragédiaíró (Kr. e. 525–456) életét a hazájától távol, Szicília szigetén fejezte be. Az ünnepelt szerzőnek, aki bátran küzdött a perzsák ellen Marathónnál és Szalamisznál is, nem fegyverek, hanem két állat okozta a halálát: egy sas és egy teknős. Ugyanis a ragadozó felragadott egy teknősbékát, a magasba szállt vele, hogy egy nagy kőre ejtve összetörje a páncélját, így akart ugyanis az állat húsához jutni. Az agg költő, pechére, éppen ott volt, és kopasz feje búbját Zeusz madara sziklának nézte.

Barbár szokásnak hódolva

Hérakleitosz, az epheszoszi filozófus (Kr. e. 535–475) még csúnyábban végezte. Öregkorában vízkór gyötörte, és kúraképpen egy trágyadombba ásta be magát. A trágya melege bizonyára jót tett a betegségének, de ennek anyagával beborítva megvadult kutyák tépték szét. De más költők és filozófusok halálával kapcsolatban is hasonlóan furcsa dolgokat mesélnek.

Empedoklész (Kr. e. 497– 32) a hagyomány szerint nemcsak bölcselő volt, hanem politikus, orvos, költő és városának bőkezű jótevője. Járványokat szüntetett meg, halottakat támasztott fel az alakja köré szövődő mondák szerint. Ugyan a felajánlott királyságot visszautasította, de bíborruhában, koszorúsan járkált hívei kíséretében.

„Most mint halhatatlan isten, nem pedig mint halandó vonulok előttetek” – mondta az egyik fennmaradt töredéke szerint. Isteni lényegéhez méltó véget szeretett volna – állítja róla az életrajzok egy része –, és ezért az Etna kráterébe vetette magát, így akart nyom nélkül eltűnni hívei elől, de a láva fél pár vasszandálját kivetette.

Kevésbé nagyszabású, de szintén maguk választotta halál kapcsolódik több más bölcs legendájához. Volt, aki visszatartotta a lélegzetét, de legtöbben a táplálékról lemondva távoztak ebből a világból. Így tett állítólag Spárta bölcs törvényhozója, Lükurgosz is, aki az önfegyelem és takarékosság példájával akarta szolgálni poliszát halálával is.

A testét tökéletesen uraló filozófus példája Démokritosz (Kr. e. 460–370) története, ő nővére kérésére késleltette az éhhalálát egy-két nappal. A testvére ugyanis nem vehetett volna részt Theszmophoria ünnepén (a kevés alkalom egyike, amikor a nők bort ihattak), ha hozzátartozóját kellett volna gyászolnia. Az öreg filozófus ugyan nem volt hajlandó megszakítani a másik világba átvezető böjtjét, de frissen sült, még meleg kenyereket szagolgatva meghosszabbította az életét az ünnep végéig.

De sokan választották a halálnak egy számunkra talán még a lélegzet visszatartásánál is kevésbé hihető módját: keveretlenül, tisztán itták a bort. Így halt meg például az epikureizmus alapítója, Epikurosz (Kr. e. 314–270) is. Magában és nem szertartásosan vízzel keverve inni a bort barbár és veszélyes szokás volt a görögök szerint, ezt az egyik leghíresebb spártai király, I. Kleomenész halála is tanúsítja.

A rendkívül agilis és aktív külpolitikát folytató (például ő segítette elűzni Athénból a türannoszt) király ugyanis élete végére megzavarodott, és polgártársaira támadt. Az őrjöngő uralkodót hozzátartozói kalodába záratták, de ő az őrt álló helótától kést szerzett, és módszeresen összehasogatta magát a lábfejétől a hasáig.

Egyesek szerint, írja Hérodotosz, őrülete és csúnya halála az istenek büntetése volt, mert több kultikus helyet is megszentségtelenített katonai akciói során. A spártaiak szerint viszont a bor okozta a vesztét. Ugyanis Kleomenész a Spártában járó szkütha követekkel iszogatva rászokott a vegyítetlen bor élvezetére, és az vette el az eszét.

Ütős belépő az alvilágba

A fent említettek közül talán még a Kr. e. VI. század végi spártai király története a leghihetőbb, a tudósokról, költőkről fennmaradt anekdoták inkább valószínűtlenek, illetve egészen abszurdak. Pedig ezek az alakok, akikről efféle véghistóriák születtek (és számukat még bőven lehetne szaporítani), élő személyek voltak, műveiket, legalábbis töredékeiket ma is olvashatjuk.

Életrajzuk furcsa elemei annak köszönhetőek, hogy nemcsak mi, de már ókori – főképp hellenisztikus kori – biográfusaik is szinte csak a műveiket ismerték. A fennmaradt egy-két megbízhatóbb adat, mint például a származási hely kitalált elemekkel kiegészülve, kerekedett életrajzzá. Ez a folyamat törvényszerű, hiszen a nagy hatású művek, illetve tettek mögé már az ókorban is egy hús-vér személyiséget akartak állítani az emberek.

Ezeket a görög életrajzokat egyszerre több tényező is formálta. Jól megfoghatóak például a tipizáló, visszatérő motívumok, olyan elemek, amelyekről elvárható, hogy egy bölcs életében (vagy egy törvényhozóéban, királyéban, illetve türannoszéban) előforduljanak. Ugyanis pont ezekről a némi variációval felbukkanó toposzokról ismerhetők fel a filozófusok: például megvetik a földi létet, vagy szórakozottak, vagy bátran szembeszállnak a hatalommal, vagy kivonulnak az emberek közül – és így tovább.

Az életrajzoknak a halál ugyanis kitüntetett pontja, az teljesíti be az életet, mintegy az üt rá hitelesítő pecsétet. Hellászban az élet végének – amely más kultúrákhoz hasonlóan a görögök számára is az egyik legfontosabb kérdés volt – akadt egy sajátos megközelítése is. Ennek leghíresebb megfogalmazása Szophoklész Oidipusz királyából származik:

Nézzetek rám: Théba népe, itt a híres Oidipusz,
Ki a Nagy Talányt megoldta, leghatalmasabb király, (…)
S nézzétek, mily rettentő sors hullámába hulltam én!
Senki hát halandó embert, ki e földön várja még
Végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete
kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.
(Babits Mihály fordítása)

E drámarészletben megfogalmazott gondolatot az teszi különösen hangsúlyossá, hogy a kortárs történetírónál, Hérodotosznál is szinte szó szerint megjelenik. Amikor Szolón, athéni törvényhozó a kisázsiai lűd birodalom uralkodójával, Kroiszosszal (Krőzussal) a boldogságról beszélget, nem hajlandó a dúsgazdag királyt annak elvárása ellenére sem a legboldogabb emberként megnevezni, hiszen még nem látható előre, hogy hogyan fogja az életét befejezni.

Ellenben Kroiszosszal szemben egy argoszi testvérpár, Kleobisz és Bitón boldognak nevezhető, vélekedik Szolón. Ezek a fiatalemberek ugyanis nagy örömet és dicsőséget szereznek anyjuknak, aki ezért imájában Hérától azt kéri, hogy a legjobb sorsot juttassa fiainak. Az istennő teljesíti az anya kérését: a fiúk az áldozati lakoma után elszenderednek a templomban, és többé már nem ébrednek fel. Életük viszonylagos jólétben és dicsőségben zárult le, tehát ők már boldognak nevezhetők.

Ráadásul a filozófusok esetében Szókratész halálának – a halállal való bátor szembenézésnek – is meghatározó szerepe volt. Kétféleképpen is. Egyfelől a Szókratész utáni bölcselők számára Platón mestere megkerülhetetlen mintául szolgált, ha életük végén esetleg hasonló helyzetbe kerültek. Erre talán legjobb példa Senecának, az I. századi sztoikus filozófusnak az utolsó órái, akit hajdani neveltje, Nero császár kényszerített öngyilkosságba. (Az ő halála, ahogy Szókratészé is, viszonylag jól adatolható.)

Másfelől a szókratészi halál kihívást jelentett a filozófusok életrajzát szinte a semmiből megkomponáló biográfusok számára is, hogy életrajzuk tárgya, bölcshöz méltó vagy esetleg éppen bölcshöz méltatlan, de mindenképpen „ütős” belépőt kapjon az alvilágba. A hellenisztikus kori életrajzírókon keresztül Szókratész tehát mind a későbbi, mind a korábbi bölcselők számára is minta.

Az eleai Zénón például még a kínpadon is bátran szembeszállt a város türannoszával, többek között saját leharapott nyelvét köpte annak arcába. Majd, amikor testét egy hatalmas mozsárban összetörték, volt ereje még a mozsár aljáról egy bölcs mondatot hagyományozni az utókorra. Menipposznak ellenben, aki filozófushoz méltatlanul hitelügyletekkel akart meggazdagodni, csak dicstelen halál juthatott, ő a legendák szerint felakasztotta magát.

Kutyák vagy bacchánsnők

Az azonos vonások – a közös lényeg – mellett legalább ilyen fontosak a sajátosságok hangsúlyozása: például Hérakleitosz epheszoszi filozófus egyedi, más filozófusokkal összekeverhetetlen életrajzának a megteremtése. Az egyediség anyagát pedig a régi írók esetében elsősorban műveik szolgáltatták, ezekhez a művekhez íródott akár még több száz évvel később is új sztorikkal kibővítve az életrajz.

Nem véletlen, hogy Hérakleitosz, aki műveiben súlyos kritikával illette az orvosokat, illetve sűrűn szerepeltette a vizet (mint az embert elpusztító elemet), a vízkór egy sajátos „szövődményébe” halt bele. A történet szerint az orvosokat némi próbálkozás után elutasítva maga akarta kikúrálni a betegségét, és egy nem olyan régen a Balkánon, de Magyarországon is bevett népi gyógymódhoz folyamodott a trágyadombbal.

Az ebből következő rendkívül groteszk és dicstelen halál (a kutyák „trágyának” nézik) oka is talán fellelhető volt a műveiben. A ránk maradt töredékeiből is kirajzolódik Hérakleitosznak a környezetéhez való viszonya, amelyet leegyszerűsítve a „mindenki reménytelenül ostoba” attitűddel lehetne jellemezni. Ez egyszerre vonatkozik a polgártársaira, de olyan tekintélyekre is, mint Homérosz és Hésziodosz.

A haláláról szóló történettel mintha a mások értékeit és gondolatait szemétdombra dobó filozófus bűnhődne meg gőgjéért. Abban a motívumban pedig, hogy a kutyák nem ismerik fel a filozófust a trágyaréteg alatt, esetleg Hérakleitosz egyik legfontosabb vonását láthatjuk alakot ölteni, ő volt ugyanis a rejtvényekben beszélő, a rejtélyes filozófus.

A sas, a teknősbéka és Aiszkhülosz esetében még ilyen bizonytalan kapaszkodóink sincsenek a különös történet megértéséhez, de egy-két észrevétel azért megkockáztatható. A görög állatmeséknek a sas az egyik legkedveltebb élőlénye, Aiszóposznál (Kr. e. VI. század) is rengeteget szerepel, többek között olyan történettel, amelyben egy sas egy sziklára ejt a magasból egy teknősbékát, hogy a húsához hozzáférjen.

Tehát egy régről ismert motívum felhasználásáról van szó. Továbbá felvethető, hogy nincs-e kapcsolat a Zeuszt kemény szavakkal ostorozó Leláncolt Prométheusz és a Zeusz madarának csőréből érkező hüllő között. Talán egyszerűbb a dolgunk, ha kollégájának, Euripidésznek, a tragédiaíró triász legfiatalabb tagjának halálára vonatkozó történetet próbáljuk értelmezni.

Euripidész élete végén a makedón királyi udvarban tartózkodott a hellén kultúrát pártoló uralkodó megbecsült vendégeként, és itt is érte a halál. Ez a görögök számára félbarbár északi táj kitűnő háttér egy tipikusan különös életrajzhoz: Euripidészt kutyák marják halálra. De érdekesebb a történet másik variációja, miszerint az idős tragédiaszerzőt asszonyok tépik szét, hasonlóan Pentheuszhoz, a Bacchánsnők című darabjának szereplőjéhez, akit saját anyja által vezetett bacchánsnők szaggatnak ízekre. Ahogy ennek a darabnak a végén is elhangzik:

Sok alakja van az isteninek,
sok nem reméltet is végre segít;
és mire várunk, az sose jő el,
míg a sosem vártnak utat nyit a sors…