A Dél hősei – kikről mintázták az Egyesült Államokban ledöntött szobrokat?

Szerte az Egyesült Államokban mintegy 700 köztéri szobor állít emléket az amerikai polgárháborúban vesztes déli államok katonáinak és emblematikus személyiségeinek. A Konföderáció vezetőit sokan még ma is hős szabadságharcosoknak tekintik, mások azonban a rabszolgaság embertelen intézményének mementóit látják szobraikban. Ahogy egyre több konföderációs emlékmű jut a lebontás sorsára, felmerül a kérdés, hogy mennyire ítélhetjük meg a jelenkor mércéjével az egyes történelmi szereplők cselekedeteit, avagy hol húzhatjuk meg a határt a rabszolgatartó államok jogaiért fegyvert fogó hadvezérek és az amerikai történelem olyan jelentős alakjai, mint az ugyancsak rabszolgatartó Thomas Jefferson vagy éppen George Washington között.

Kis konföderációs szobortörténet

Az amerikai polgárháború a rabszolgatartó, szakadár déli államok teljes vereségével ért véget 1865-ben. A négy háborús év több amerikai katona életét követelte mint az Egyesült Államok részvételével zajlott 20-21. századi fegyveres konfliktusok (beleértve a két világháborút is) összesen. A Dél 11 állama nagyrészt romokban és kivéreztetve nézett szembe az úgynevezett rekonstrukcióval, amelynek célja az egykori rabszolgatartó államok belső viszonyainak átalakítása és az Egyesült Államok politikai intézményrendszerébe való visszavezetése volt.

A háborús vereség és a rabszolgaság intézményének felszámolása azonban korántsem jelentette egyszersmind a déli államok „belső különállásának” végét. A vesztes háború emléke élénken élt tovább a legyőzöttekben, kezdetben természetesen a még nagyon is közeli gyász formájában. Számos, az elesett katonáknak emléket állító, napjainkban is látható szobrot emeltek ekkoriban, legtöbbjüket a temetők közelében.

A rekonstrukció korszakának lezárultával – 1877-ben az utolsó „megszálló” szövetségi katona is elhagyta a déli államokat – a gyász fokozatosan átalakult, és elindult a „Déli Függetlenségi Háború” romantikus képének kialakítása. Az emlékezés központjába az elesett katonák helyett a Konföderációt vezető hadvezérek és politikusok kerültek.

A ma álló konföderációs emlékművek többsége 1890-1950 között épült. Rövidesen a két legendássá vált déli hadvezér, Robert E. Lee és Thomas „Stonewall” Jackson, illetve a déli államok elnöke, Jefferson Davis alakja magasodott számos kormányzati épület előtt. Az új szobrok már egyértelműen a Konföderáció „Veszett ügyének” dicsőítését szolgálták, igaz, a rabszolgaság ekkor már nehezen védhető ügyének helyébe sokkal inkább a háború előtti Dél erkölcsi nagyságának és katonai vitézségének hangsúlyozása került. Ezen korszak legmonumentálisabb alkotása minden bizonnyal a Georgia állambeli Stone Mountain mellett felállított hatalmas, hegyoldalba faragott dombormű (a legnagyobb ilyen alkotás a világon), amely a három nagy déli hős alakját örökíti meg egy „konföderációs Rushmore-hegy” formájában.

Az 1950-es évekre visszaesett a déli emlékművek népszerűsége, de hamarosan új tartalommal teltek meg a déli jelképek. A feketék egyenjogúságáért küzdő polgárjogi mozgalmak elleni tiltakozásul előbb Georgia állam alkotott magának egy új zászlót, benne a Konföderáció egykori hadilobogójával, majd Dél-Karolina tűzte ki a kormányzati épületekre a déli zászlót.

Egy 2016-os felmérés szerint 700, a Konföderációnak vagy a déli államok emblematikus alakjainak emléket állító szobor áll szerte az Egyesült Államok területén. Ezeket az emlékhelyeket nem csak a 11 déli államban, hanem összesen 31 tagállamban, sőt még a fővárosban is megtalálhatjuk. Az utóbbi években egyre többen követelik ezen szobrok lebontását arra hivatkozva, hogy azok egy embertelen intézményt védelmező személyeknek állítanak emléket és azok egyre inkább válnak a modernkori rasszizmus jelképeivé is.

Az utóbbi hetek erőszakos eseményei után többek között Stonewall Jackson ükunokái és Lee tábornok egy leszármazottja is amellett foglalt állást, hogy őseik szobrait el kell távolítani a közterekről. Sokan ugyanakkor még ma is hős szabadságharcosokat látnak a Konföderációs Államok katonai és politikai vezetőiben.

A három nagy

A konföderációs „Görgei”

Robert E. Lee tekintélyes katonacsaládból származott. Édesapja a függetlenségi háborúban vívott ki magának hírnevet, majd Virginia állam kormányzójaként is szolgált. Az 1807-ben született Lee követte apja példáját és 32 éven keresztül szolgált az Egyesült Államok hadseregében. Hadmérnökként és tisztként egyaránt kiváló teljesítményt nyújtott. Különösen az 1846-48-as mexikói-amerikai háború idején tüntette ki magát, amikor kulcsszerepet játszott Winfield Scott vakmerő, de végül sikeres hadjáratában, amelynek eredményeképpen az amerikaiak bevették Mexikóvárost. Érdekesség, hogy Lee későbbi nagy polgárháborús riválisa, Ulysses Grant ugyancsak tagja volt ekkor a Scott vezette hadseregnek.

Bár maga nem támogatta az elszakadás gondolatát, amikor Virginia állam törvényhozása az Unióból való kilépés és a Konföderációhoz való csatlakozás mellett döntött, Lee követte hazája példáját, és még egy vezető pozíciót is elutasított az északi seregben. A polgárháború első évében Jefferson Davis elnök katonai tanácsadója, majd 1862-től a déli fősereg parancsnoka lett.

Hadvezérként szinte mindvégig az offenzív stratégia mellett foglalt állást. Úgy vélte, a délieknek csak akkor van esélye megnyerni a háborút a minden téren fölényben lévő északi hadigépezettel szemben, ha gyors győzelmekkel rá tudják kényszeríteni Lincoln kormányát a békekötésre. Ennek érdekében kétszer is hadjáratot vezetett az északi államok területére, és bár számos bravúros győzelmet aratott a túlerővel szemben, célját nem tudta elérni, és a déli seregek ugyancsak óriási veszteségeket szenvedtek, ami kritikusnak bizonyult a polgárháború végkimenetelére nézve.

Lee végül belátta, hogy a vereség elkerülhetetlen és 1865 áprilisában letette a fegyvert Grant tábornok csapatai előtt. Elutasította azt a tervet, hogy a Dél egy hosszan tartó partizánháborúba kezdjen a megszállókkal szemben, és inkább megbékélésre hívott fel a két oldal között.  A háborút követően Lee sokak szemében a déli vitézség abszolút megtestesítője lett. Katonai zsenialitását és lovagiasságát hangsúlyozták, kiegészítve a bölcs belátással, amellyel megkímélte katonái életét a további vérontástól.

Ugyanakkor szép számmal találunk sötét foltokat is a legendás déli tábornok makulátlannak tartott renoméján. Lee maga is rabszolgatartó volt, és meg volt győződve róla, hogy bár a rabszolgaság intézménye „morálisan és politikailag is gonosz”, az Isten rendeléséből létezik, és a feketék alávetése lényegében az ő érdeküket szolgálja. Birtokain a feketék épp olyan kegyetlen bánásmódban részesültek mint bárhol máshol Délen, és egyes kutatók szerint gyakran szakított szét rabszolgacsaládokat – amit általában a rabszolgatartók legkegyetlenebb cselekedetének tartanak.

A háború idején a Lee vezette hadsereg sem volt a lovagiasság mintaképe. A déli katonák több alkalommal is kegyetlenkedtek az elfogott északiakkal, míg 1863-ban a Pennsylvania államban foglyul ejtett szabad feketéket rabszolgaként küldték vissza délre.

A „kőfal”, akit baráti golyó döntött le

Lee mellett a Konföderáció másik legnépszerűbb hadvezére Thomas „Stonewall” (Kőfal) Jackson volt. A rendíthetetlen bátorságáról elhíresült tábornok egy virginiai ügyvéd fiaként született 1824-ben, de korán árvaságra jutott, és egy nagybátyja felügyelete mellett nőtt fel. A nagybácsi, Cummins Jackson malomtulajdonos és tanító volt, így Thomas sokat segített a gazdaság körüli munkákban, illetve később maga is tanítani kezdett.

1842-ben jelentkezett a West Point katonai akadémiára, ahol eltökéltségével és kitartásával ellensúlyozta alacsony iskolázottságát. Részt vett a Mexikó ellen vívott háborúban – itt találkozott először Lee-vel is –, ahol rátermettségével több alkalommal is felhívta magára felettesei figyelmét. 1859-ben egy 21 fős osztag vezetőjeként jelen volt a rabszolgafelkelést kirobbantani szándékozó John Brown kivégzésénél is.

Jackson kiképzőtisztként csatlakozott a Konföderáció hadseregéhez és az általa felkészített és irányított „Stonewall-brigádok” hamarosan a déliek egyik legütőképesebb hadosztályává fejlődtek. Ragadványnevét és hírnevét az 1861-es Bull Run-i csatában szerezte, amikor katonáival kőfalként állta az északiak támadását, amely csata végül az Unió hadseregének egyik legszégyenletesebb visszavonulásával ért véget. Jackson a következő években további bravúrokkal tüntette ki magát: előbb a Shenandoa-völgyi hadjárat során villantotta meg zsenialitását, majd a polgárháború egyik legnagyobb ütközetében, a chancellorsville-i csatában elévülhetetlen érdemeket szerzett az északiak bekerítésében. Ez volt egyben az utolsó csatája is, mivel a forgatagban a déli katonák ellenségnek nézték és rálőttek. Bár a találatot túlélte és „csak” a bal karját kellett amputálni, néhány nappal később tüdőgyulladás végzett a legyengült katonatiszttel.

Jackson rabszolgasághoz való hozzáállásáról nem sokat tudunk. Sem az intézmény mellett, sem azzal szemben nem maradt fenn megnyilatkozása. Hasonlóan Lee tábornokhoz, Jackson maga is erősen hívő volt, így valószínűleg ő is osztotta a „szükséges rossz” gondolatát az amerikai Dél „sajátos intézményéről”. Azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy szemben Lee-vel, ő határozottan emberségesebben bánt rabszolgáival. Visszaemlékezések szerint baráti viszonyt ápolt saját rabszolgáival, akik közül többet az ő kérésükre vásárolt meg. Gyermekkorában nagybátyja egyik rabszolgáját titokban olvasni tanította (ez ebben az időben még szigorúan tilos volt), majd felnőtt korában vasárnapi iskolát is szervezett a helyi feketék számára.

A Dél elnöke

Jefferson Davis igazi katonacsaládba született. Édesapja és nagybátyjai a függetlenségi háborúban, míg idősebb tetvérei (Davis volt szüleinek legkisebb, tizedik gyermeke) az 1812-es, Nagy-Britannia ellen vívott háborúban szolgáltak. Davis követte a családi példát és amint tehette, jelentkezett a West Point katonai akadémiára. 18 évesen mérsékelt szerepe volt a „Tojáslikőr lázadás” néven elhíresült incidensben, amikor a katonai iskola kadétjai lebuktak, miközben nagy mennyiségű alkoholt csempésztek be karácsony estére a szállásaikra. Számos elbocsátott társával ellentétben Davis megúszta az esetet néhány nap magánzárkával. Később szolgált a Mexikó ellen vívott háborúban és magát élete végéig leginkább katonaembernek tartotta.

A mexikói háborúból visszatérve Mississippi állam kormányzója szenátornak nevezte ki Davist, aki így ezt követően aktív részese volt az amerikai politikának. Erősen kampányolt amellett, hogy a mai Mexikó északkeleti részét is annektálja az Egyesült Államok, illetve ugyancsak eltökélt támogatója volt Kuba elfoglalásának. Mindkét célkitűzés azt szolgálta volna, hogy a rabszolgatartó területek aránya növekedjen az országban.

1853-ban a frissen megválasztott elnök, Franklin Pierce hadügyminiszterré nevezte ki az akkor negyvenes évei elején járó politikust. Ezen minőségében elérte, hogy a Kongresszus hosszú idő után először emelje a katonák fizetését, és a bevethető állomány létszámát 11.000-ről 15.000-re emelte. Érdekesség, hogy az ő nevéhez fűződik az amerikai tevés hadosztály megszervezése is. Davis volt ugyanis az, aki tevéket vásárolt Egyiptomból annak érdekében, hogy a nagy teherbírású állatokkal helyettesíthessék a sivatagos, nyugati területeken egyre inkább hasznavehetetlen lovakat. Bár a kísérlet ígéretesen indult, az amerikai teveállomány szinte teljes egésze elveszett a polgárháború során.

Miután Pierce-t 1858-ben Buchanan váltotta az elnöki székben, Davis is elvesztette miniszteri pozícióját, így visszatért a Szenátusba. Alig néhány hónappal a polgárháború kitörését megelőzően még az elszakadás ellen érvelt, és igyekezett egy olyan kompromisszumot tető alá hozni, amellyel megelőzhető lett volna a szakadás és a háború. Mindazonáltal meggyőződéssel vallotta, hogy az államoknak jogában áll kiválni az Unióból, így amikor Mississippi törvényhozása kihirdette a kiválást, egy pillanatig sem habozott, hogy melyik oldalra álljon.

Amikor 1861 februárjában összegyűlt a Konföderáció Alkotmányozó Gyűlése, a „rabszolgatartó, ültetvényes réteg bajnokának” tekintett Davis magától értetődő jelölt volt az elnöki tisztre és végül közfelkiáltással meg is választották ideiglenes elnöknek. Bár nagy szorgalommal vetette bele magát a munkába, inkább a háború menetére koncentrált, míg a belpolitikai ügyeket elhanyagolta. Számos politikai és katonai vezetővel éles konfliktusba keveredett, ami hosszú távon nagyban rontotta a Konföderáció túlélési esélyeit. Számos történész abban látja Davis legnagyobb hiányosságát, hogy mivel karrierje során szinte mindig kinevezés és nem választás útján jutott pozíciókba, nem tudott olyan hatékony és lelkesítő vezető lenni, mint Lincoln a másik oldalon.

Az északiak győzelmét követően Davis két éven keresztül raboskodott, és bár hazaárulással vádolták, ténylegesen sosem állították bíróság elé. A háború utáni években egy biztosítótársaságot vezetett és megírta emlékiratait a polgárháborúról. Egészen élete végéig nem volt hajlandó letenni a hűségesküt, így amerikai állampolgárság nélkül halt meg 1889-ben. Végül 1978-ban, az amerikai Kongresszus posztumusz visszállította az egyetlen déli elnök állampolgárságát, amit Jimmy Carter akkori elnök úgy jellemzett, mint „a megbékélés utolsó lépését”.

A Konföderáció „alapító atyái”

Aki eldöntötte Dredd Scott sorsát

Ugyan Roger B. Taney sosem viselt sem katonai, sem politikai tisztséget a Konföderációban, történelmi szerepe megkerülhetetlen a polgárháborúhoz vezető úton. Taney, aki Andrew Jackson elnöksége alatt előbb legfőbb ügyészként, majd pénzügyminiszterként is szolgált, 1836 és 1864 között az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának főbírója volt. Ezen minőségében az övé volt a döntő szavazat a híres Dredd Scott-döntés során.

Dredd Scott egy rabszolga volt, aki éveken keresztül élt Illinois államban, majd Wisconsin területen – ahol a rabszolgaság illegális volt. Miután gazdáitól sikertelenül igyekezett pénzen megváltani saját, illetve családja szabadságát, bírósági úton igyekezett érvényt szerezni igazának. Az ügy a Legfelsőbb Bíróságig jutott, amely végül Taney elnökletével kimondta, hogy mivel az Alkotmány megfogalmazása szerint a feketék – legyenek akár rabszolgák, akár szabadok – alsóbbrendűek, ezért nem illetik meg őket állampolgári jogok. Ez egyben azt is jelentette, hogy Scott nem volt jogosult pert indítani gazdáival szemben.

Taney szobra egészen idén augusztusig szülőhazájában, Maryland állam fővárosában, Annapolisban állt a kormányzati épület előtt, ahonnan is a kormányzó javaslatára augusztus 18-án elszállították.

A legfiatalabb alelnök

John C. Breckinridge egy Kentucky államból származó politikus volt, aki korának valóságos üstököseként robbant be az amerikai közéletbe. Mindössze 30 éves volt, amikor megválasztották képviselőnek 1851-ben, majd 1857-1861 között James Buchanan elnöksége alatt az Egyesült Államok történetének legfiatalabb alelnöke lett.

1854-ben támogatta a Kansas-Nebraska törvényt, amely létrehozta Kansas és Nebraska területeket és a rabszolgaság engedélyezésének kérdését a helyi telepesek kezébe helyezte – ezzel felülírva az 1820-as Missouri-kompromisszumot, amely megtiltotta a rabszolgaságot ezeken a területeken.

Breckinridge a sorsdöntő 1860-as elnökválasztáson a Déli Demokraták jelöltjeként második helyen végzett Abraham Lincoln mögött. A polgárháború során a konföderációs hadseregben szolgált, majd 1865-ben a déli államok utolsó hadügyminisztere lett. A vereség biztos tudatában arra bíztatta Davis elnököt, hogy tegye le a fegyvert. Elévülhetetlen érdemeket szerzett, amikor a déli főváros, Richmond eleste során biztosította, hogy a Konföderáció iratanyaga épségben átvészelje a csatát.

Híressé váltak a megadás mellett érvelő mondatai is: „A következőt javaslom: ne hagyjuk, hogy a Konföderációt darabjaiban győzzék le, ne oszoljunk szét banditákként, hanem adjuk meg magunkat úgy, mint egy kormányzat, megőrizve ügyünk méltóságát és ellenfeleink tiszteletét. Ez egy nagyszerű hőstörténet volt, Isten nevében, ne hagyjuk, hogy nevetségbe fulladjon.”

A Charlottsville-ben történt összecsapásokat követően Kentucky állam fővárosának, Lexington polgármestere bejelentette, hogy Breckinridge 1887 óta, a régi városháza előtt álló szobrát hamarosan lebontják és új helyet keresnek számára.

A Konföderáció legfőbb postamestere

John Henninger Reagan egy texasi politikus volt, aki a polgárháború előtt néhány évig Washingtonban is képviselte állama érdekeit. Ugyan ő maga alapvetően uniópárti volt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Texas követi az elszakadó déli államok példáját, Reagan visszatért hazájába és már ott volt az Austinban tartott gyűlésen, amely hivatalosan is kimondta az állam kiválását az Egyesült Államokból.

Jefferson Davis a jó adminisztrátor hírében álló Reagant szemelte ki kormányának postaügyi miniszteri posztjára. A negyvenes évei elején járó politikus nem okozott csalódást a déli elnöknek és alig másfél hónap leforgása alatt – egyedüliként a konföderációs miniszterek közül – tökéletesen működő szervezetet állított fel. Első lépése az volt, hogy sorra meggyőzte a washingtoni postahivatal vezetőit, hogy inkább vele dolgozzanak, így lényegében teljesen „lerabolta” az északiak postaszervezetét működtető szürkeállományt.

A déli kormányban egyedüliként ellenezte Lee tábornok offenzív stratégiáját és amellett érvelt, hogy inkább az ostrom alatt álló Vicksburg városát kell felmenteni, ezzel megakadályozva, hogy az északiak kettévágják a Konföderáció területét – ahogy az egyébként végül meg is történt.

A háború végén fogságba esett, majd egy kiáltványban arra buzdította a texasiakat, hogy fogadják el a vereséget, és számolják fel a rabszolgaságot, amiért Reagant néhány évig árulónak tartották odahaza. Később visszatért a politikai életbe és előbb képviselőként, majd szenátorként is szolgált.

Reagan szobrát a Texasi Egyetem vezetése a napokban több másik konföderációs emlékművel együtt eltávolította az intézmény austini kampuszának területéről.

Aki dalra fakasztotta a Délt

Az északi Massachusetts államból származó Albert Pike korának igazi életművésze volt. A több mint 180 cm magas és több mint 130 kg súlyú, hosszú hajú és szakállú Pike 22 éves korában úgy döntött, hogy felhagy a tanítóskodással és inkább kalandok után néz. Nyugatra utazott Tennessee, majd Missouri államba, ahonnan csatlakozott egy Új-Mexikóba induló vadászexpedícióhoz.

Miután megunta a vándorló életet, ügyvédként kezdett praktizálni és egy nem mindennapi szakterületre specializálódott: indián törzsek kártérítési pereiben igyekezett érvényesíteni az őslakosok érdekeit. Ekkor szerzett tapasztalataira a Konföderáció is igényt tartott, és a polgárháború kitörése után a déli államok hivatalos követeként szolgált az indián törzsek felé, amely minőségében több megállapodást is tető alá hozott.

Pike katonai karrierje is az indiánokhoz kötődik, ugyanis lovaszászlóaljakat szervezett belőlük, amelyeket aztán maga vezetett harcba. 1862-ben hadbíróság elé állították, miután azzal vádolták, hogy emberei megskalpolták ellenfeleiket a harcmezőn. Pike ekkor rövid időre börtönbe is került, de végül hazatérhetett Arkansas állambeli otthonába.

Számos tevékenysége mellett, Pike korának népszerű költője is volt. Ő írta például a híres Dixie to Arms dalt is, amely a déliek legkedveltebb katonai indulója lett. Egyben ő az egyetlen olyan, a Konföderációhoz köthető személy, akinek köztéri szobra áll jelenleg Washingtonban – amelynek lebontását az elmúlt hetekben több helyi tisztségviselő is sürgette már, míg tüntetők vörös festékkel megdobálva követelték annak ledöntését.

Akik csatába vezették a délieket

A kreol hadvezér, aki „kirobbantotta” a polgárháborút

A kreol származású Pierre Gustave Toutant-Beauregard katonai karrierje a polgárháború sok híres tisztjéhez hasonlóan a Mexikó ellen vívott háború idején kezdődött. Ennek során egyike volt a legelső amerikai katonáknak, akik bevonultak Mexikóvárosba. Beauregard a déli államok kiválását követően azonnal csatlakozott a szerveződő konföderációs haderőhöz, majd kulcsszerepet játszott a polgárháború nyitóeseményénél is.

1861 első napjaiban, miután Dél-Karolina kinyilvánította elszakadását az Uniótól, az állam felszólította a washingtoni kormányt, hogy haladéktalanul vonja vissza a parancsnoksága alatt álló, Charleston-öbölben állomásozó csapatait. Ezek a csapatok a valóságban mindössze 85 főt tettek ki, akik hamarosan feladtak minden általuk ellenőrzött épületet és az öböl partján álló Sumter-erődbe vonultak vissza. A déli hadsereg frissen kinevezett tábornoka, P. G. T. Beauregard pedig ostromgyűrűt vont a létesítmény köré.

Az erődben tartózkodó északi katonák készletei a következő hetekben rohamosan csökkentek, ezért Abraham Lincoln közölte Dél-Karolina kormányzójával, hogy hajón utánpótlást küld a védőknek, mire a déliek ultimátumot intéztek az elnökhöz, ismételten a visszavonulásra felszólítva az északiakat. Miután az erődöt védők parancsnoka, Robert Anderson ezt ismét elutasította, Beauregard válaszul elrendelte Sumter-erőd elleni támadást, leadva ezzel az amerikai polgárháború első lövéseit. 34 óra folyamatos bombázás után Anderson katonái szabad elvonulásának fejében feladta az erődöt, így az első összecsapás déli győzellemel végződött.

Beauregard a háború későbbi szakaszaiban is gyakran kitüntette magát a harctéren. Bár alapvetően rossz viszonyt ápolt Jefferson Davissel, a háború végén egyike volt azon tábornokoknak, akik végül meggyőzték a déli elnököt arról, hogy le kell tennie a fegyvert.

1915-ben New Orleans városában egy grandiózus lovasszobrot emeltek Beauregard tiszteletére, amelyet 2017 májusában bontottak le, mint a rabszolgaság intézményét dicsőítő emlékművet.

Az engedetlen parancsnok, aki legészakabbra jutott

A déli hadvezér, John Hunt Morgan nevét leginkább egy elhíresült portyasorozatról ismeri az utókor, amelynek során Morgan csapatai mélyen behatoltak az északi területekre, elérve Indiana és Ohio államokat is. A vállalkozás – amelyet Morgan egyébként közvetlen felettese, Braxton Bragg határozott parancsa ellenére hajtott végre –, célja az volt, hogy zavart okozzon az északiak kommunikációs vonalaiban és arra késztesse az ellenfelet, hogy katonákat vonjon el a két párhuzamosan zajló hadművelet, azaz Grant vicksburgi, valamint Lee gettysburgi hadjáratából.

Bár a portyasorozat valóban nagy anyagi károkat okozott az Egyesült Államoknak, a háború menetét érdemben nem tudta befolyásolni. Az Ohio folyó északi oldalán rekedt Morgant és embereit végül elfogták és börtönbe zárták, ahonnan Morgan hat társával még a polgárháború vége előtt igen kalandos módon (a cellájukból alagutat ástak a börtön udvarára, majd a falakat egy takarókból készített kötél segítségével mászták meg) megszökött és biztonságban visszatért délre.

Morgan lovasszobrát, amely Kentucky fővárosában, Lexingtonban, a már említett Breckinridge szobrával szemben áll, ugyancsak el fogják szállítani a közeljövőben.

Lee tábornok elődje

Albert Sidney Johnston kétségtelenül a legnagyobb tapasztalattal bíró hadvezér volt a déliek oldalán a polgárháború kitörésekor. Korábban végigharcolta a texasi függetlenségi háborút, részt vett az Egyesült Államok Mexikó elleni hadjáratában, majd a utahi mormon telepesek és az amerikai kormány között kialakult konfliktusban is.

Számos társához hasonlóan, ő maga személyesen ellenezte az elszakadási törekvéseket, de miután a texasi törvényhozás mégis a kilépés mellett döntött, saját államához való hűsége felülírta a politikai nézeteit. A Konföderáció nyugati csapatainak főparancsnokaként a déli hadigépezet egyik legmagasabb rangú személyisége lett, de nem sokáig szolgálhatta a déli ügyet. 1862. április 6-án, a Shiloh-i csatában jobb térdét golyótalálat érte, amely átszakított egy artériát, aminek következtében a déli parancsnok hamarosan elvérzett.

Johnston halálát követően egyértelműen Lee vált a Konföderáció „első számú” tábornokává, míg Jefferson Davis emlékirataiban a tapasztalt hadvezér elvesztését nevezte meg, mint a háború fordulópontját. Johnston szobra volt a másik emlékmű John Reagan alakja mellett, amelyet a Texasi Egyetem vezetése nemrégiben eltávolított a kampusz területéről.

A déli milliomos, akiből a polgárháború legjobb katonája, majd a Ku Klux Klán tagja lett

Nathan Bedford Forrest kétségtelenül az egyik legellentmondásosabb személy, aki a Konföderáció oldalán harcolt. Egyrészt fantasztikus katonai zsenialitásáról tanúskodik, hogy ő volt az egyetlen olyan ember a polgárháborúban – az északi és déli oldalt is beleértve –, aki közlegényként lépett be a seregbe és egészen a tábornoki rangig küzdötte fel magát. A háború után mind Davis, mind Lee úgy vélte, hogy a Konföderáció nagy hibája volt, hogy nem tudta teljes egészében kiaknázni Forrest képességeit, míg az északiak legendás tábornoka, a később elnöki székbe emelkedő Grant tábornok úgy emlegette, mint a leginkább figyelemre méltó katonát, akit a háború kitermelt magából.

Forrest ugyanakkor megtestesítette mindazt, amit az utókor a Konföderáció „sötét oldalának” tart. Hatalmas vagyonának jelentős részét rabszolgakereskedelem útján szerezte és maga is több száz rabszolgát dolgoztatott az ültetvényein. Ugyancsak a nevéhez kapcsolódik az „amerikai hadtörténelem legszomorúbb eseményeként” emlegetett Fort Pillow-i mészárlás, amikor egy győztes csatát követően, a déli katonák hideg vérrel agyonlőtték a magukat már megadó – többségében fekete – északi katonákat.

Forrest tényleges szerepe vitatott a mészárlásban, egyes visszaemlékezések szerint a parancsnok túlságosan hátul tartózkodott, amikor a vérfürdő elkezdődött, és csak késve értesült katonái cselekedeteiről. Ugyanakkor Grant tábornok emlékirataiban felhívja a figyelmet arra is, hogy Forrest szándékosan elhallgatta az esetet a csatáról írt jelentésében. Az ellene induló nyomozás végül nem hozott eredményt és soha nem emeltek vádat emiatt Forresttel szemben.

A polgárháborút követően Forrest már nagyon korán csatlakozott az 1865-ben megalapított Ku Klux Klánhoz és egyes történészek szerint egy időben ő töltötte be a szervezett legfelsőbb vezetőjének, a Nagy Varázslónak a tisztjét is. Forrest Memphisben álló szobrát a városi önkormányzat már több alkalommal próbálta eltávolítani, de ezt mindeddig Tennessee állam Történelmi Bizottsága megakadályozta.