„Egy szem ára Délen manapság 240 dollár” – tények és tévhitek az amerikai rabszolgaságról

2017. június 20. 12:55

Az Egyesült Államok alkotmányának tizenharmadik kiegészítése 1865-ben lezárta a rabszolgaság amerikai történetét, de az embertelen intézmény és annak hatásai máig éles viták tárgyát képezik. A rabszolgatartó Dél világát máig sok legenda és téves információ lengi körül, pedig még a rabszolgák árát is pontosan ismerjük a forrásokból.

Korábban

Kevés olyan nagy port kavaró témát ismerünk a történelemből mint a rabszolgaság kérdése. Az Egyesült Államokban napjainkban is élénk vita folyik arról, hogy az egykori déli államok „sajátos intézménye” milyen hatásokkal bír a mai amerikai társadalomra vonatkozólag, és ugyancsak rendre felvetődik a kérdés, hogy mivel tartoznak – ha tartoznak egyáltalán – az egykori rabszolgatartók vagyonát megöröklő személyek és intézmények az afrikai-amerikai közösség számára.

Hatalmas jelentősége ellenére, ma is számos legenda és téves információ kering a közvéleményben az amerikai rabszolgaság történetéről. Az egyik ilyen, miszerint az Afrikából elhurcolt rabszolgák többsége az amerikai Dél ültetvényeire került. Valójában „csak” mintegy 300 ezer afrikai rabszolga érkezett az Egyesült Államokba, akik az összes rabszolgasorba kényszerített személy mindössze 4-6 %-át tették ki. A rabszolgák többsége Brazíliába került, illetve ugyancsak hatalmas számban érkeztek a Karibi-szigetekre. Utóbbi helyszín egyébként egyfajta köztes, „átnevelő” állomásként is szolgált az atlanti rabszolgakereskedelem világában. Az Afrikából érkezőket először általában ide szállították, majd „hozzászoktatták” egyrészt az új környezethez, illetve a rabszolgaléthez is, mielőtt továbbküldték volna őket az amerikai rabszolga vásárokra.

Ugyancsak gyakran felbukkan a toposz, miszerint a rabszolgaság intézménye 400 éven keresztül állt fenn. A valóságban rabszolgák természetesen már az ókortok kezdve léteztek és az emberkereskedelem a világtörténelem minden korszakában – így napjainkban is – jelen van. A rabszolgaság egyesült államokbeli történetét illeti, annak szimbolikus kezdetét 1619-re helyezhetjük, amikor az akkor még angol gyarmatként működő Virginiába egy holland hajó fedélzetén 20 afrikai érkezett, akiket a források „szolgálónak” neveztek. A rabszolgaságot végül 246 évvel később, 1865-ben törölték el hivatalosan az Egyesült Államokban az alkotmány 13. kiegészítése révén.

A 19. századi Amerikáról szintén erősen tartja magát a kép, miszerint a déli államok lakosai többségükben rabszolgatartó ültetvényesek voltak. Ténylegesen mindössze a déliek alig negyede engedhette meg magának, hogy rabszolgát vásároljon és tartson, ami egyben jól példázza a korabeli társadalom gazdasági-politikai erőviszonyait is. Bár pontos arányok természetesen államonként eltérőek, Texasban – ahol a rabszolgaság igazán csak az Egyesült Államokhoz való 1845-ös csatlakozás után terjedt el – a lakosság 27%-át kitevő rabszolgatartók töltötték be a kormányzati pozíciók 73%-át és az ő kezükben összpontosult az állam lakói által összesen bírt vagyon 68%-a.

Jól látszik tehát, hogy a rabszolgatartás a gazdagok kiváltsága volt. Joggal vetődik hát fel a kérdés, hogy ténylegesen mennyit is ért egy rabszolga – és bár mai szemmel ez abszurdnak és szörnyűnek hat, ezt pontosan meg is lehet határozni a rendelkezésre álló forrásainkból. A rabszolgasorba kényszerített emberekre ugyanis teljes mértékben ingó vagyonként, „beszélő szerszámokként” tekintettek. Ennek megfelelően árusították, elajándékozták és örökítették őket, de találunk példát arra is, hogy egy-egy rabszolgára jelzáloghitelt vettek fel gazdáik, épp úgy, ahogy azt ma egy házzal teszik.

Minthogy a rabszolgák így konkrét pénzügyi tranzakciók tárgyaiként szolgáltak, törvényszerű volt, hogy értéküket szabatosan meg kellett határozni. Ennek alapját egy ötelemű skála jelentette, amelynek tetején az „A1 Prime hand” elnevezés jelölte a „kiváló minőségű” rabszolgákat, akik a legtöbb munkát voltak képesek elvégezni egy nap alatt. A skála alján a már munkaképtelen, idős, vagy súlyos testi fogyatékossággal bíró személyek helyezkedtek el.

Példaként hozhatjuk fel egy 1859-es rabszolgaaukció során fizetett összegeket, ahol két rendkívül jó fizikumú rabszolga, Guy és Andrew árát is ismerjük. Guy-t 1,280, míg Andrew-t 1,040 dollárért értékesítették. A két férfi szinte teljesen egyforma volt életkorra, testi paraméterekre és képességeire nézve egyaránt, annyi különbséggel, hogy Andrew korábban elvesztette a jobb szemét. A New York Tribune helyszíni tudósítója így joggal jegyezhette fel, hogy „egy jobb szem piaci értéke Délen manapság 240 dollár”. Hogy mennyire értékesnek is tartották a két rabszolgát, azt jól mutatja, hogy az értük kifizetett összeg mai árfolyamra átváltva nagyjából 33-40 ezer dollár, vagyis 9-11 millió forint volt fejenként.

Ez a fajta értékbecslés a rabszolgák egész életét meghatározta fogantatásuktól egészen halálukig. A nők értékelésében például rendkívül nagy szerepet játszott jövőbeli termékenységük is, hiszen az értük fizettet árban megjelentek az általuk potenciálisan szült gyermekek is. Egy 1930-as években készült interjúban egy bizonyos Georgia állambeli Harriett Hill időskorában így emlékezett vissza kisgyermekkorának eseményeire:

„3 éves koromban adtak el a mamám mellől. Emlékszem rá! Épp úgy, ahogy a borjút eladják a tehén mellől.” Bár Harriett arra már nem emlékezett, hogy háromévesen mekkora összegért vásárolta meg új gazdája, az már élesen megmaradt emlékeiben, hogy 9-10 éves korában, amikor újra árverésre bocsátották, pontosan 1400 dollárt fizettek érte: „Sosem tudnám elfelejteni. Az már a polgárháború alatt volt.”