Démoni kísértések – így éltek a korai kereszténység sivatagi remetéi

Sivatagi aszkéták

Szent Antal élete több mint száz esztendejének túlnyomó részét Egyiptom legelszigeteltebb részein töltötte, ezért még a tevéknél is jobban megismerte a sivatagot. Eleinte egy – a Nílus nyugati partján fekvő – sírbolt volt a szállása, majd 313-tól – 351 és 357 között bekövetkező – haláláig a Kolzim-hegy egyik barlangjában élt a Szuezi-öböl partján. Nyolcvan év remetelét a legmostohább körülmények között: párnaként kő, étkezés gyanánt kenyér vadvirágokkal, társként pedig sasok, skorpiók és sivatagi farkasok szolgáltak. Bár ennek alapján azt is gondolhatnánk, hogy Szent Antalnak egész egyszerűen elment az esze, a valóság egészen mást mutat. A 3 – 4. században a sivatagi aszkéta életmód ugyanis népszerű jelenségnek számított a keresztény Keleten.

Bár a remeték közül a Nílus partján fekvő Herakleopoliszban, jómódú földműves családba született, analfabéta Antal tett szert a legnagyobb hírnévre, nem ő volt az első, aki ezt a különös életvitelt választotta. Amikor Antal visszavonult a Kolzim-hegy lankáira, egy magányos aszkéta látványa fogadta: a későbbiekben szintén szentté avatott Pál, egy gazdag thébai családból származó férfi is sivatagi remeteként élte az életét.

Míg a Szuez környékén, egymástól távoli barlangokban lakó remeték száma meglehetősen csekély volt, addig az Alexandriától délre található Nitriai-sivatagban mintegy ötezer, a bűnbánó banditát, Etiópiai Szent Mózest követő szerzetes élt. A világtól elvonulók motivációi azonban rendkívül különbözőek voltak. Mózes a hatóságok, Remete Szent Pál a római uralkodó, Decius üldöztetése elől menekült, Szent Antal azonban büntetlenül vonult el a Kolzim-hegyre, mégpedig ugyanabban az évben, amikor Nagy Konstantin római császár engedélyezte a keresztények számára a szabad vallásgyakorlást.

Körülbelül egy évszázaddal azt követően, hogy Pál és Antal sivatagi remeteként élte mindennapjait, az egyre szélesebb körben elterjedő kereszténység révén a magányos szerzetesség „divatja” Szíriára is átterjedt. Szent Simeon (390 – 459) aszkéta például annak érdekében, hogy teljesen eltávolodjon a zarándokrohamoktól és a földi javaktól, mintegy harminc éven keresztül egy Aleppó közeli hegyen található tizenöt méteres oszlop tetején húzta meg magát. Példáját sokan követték, és teret hódított a remeteélet újszerű formája, amelynek követőit sztilitáknak, vagyis oszlopszenteknek nevezték. Felmerülhet a kérdés, hogy miként terjedhetett el a szerzetességnek ez a különös módja. Charles de Montalembert, XIX. századi francia katolikus-liberális filozófus a következőképpen fogalmazta meg magyarázatát: „A magányos, önmegtagadó élet teljes ellentétben áll az emberi hajlammal, és mégis, a természetével együtt jár. Nincs ember, aki ne érezte volna az élete egy bizonyos szakaszában a magányra való titokzatos, erős késztetést.” A sivatagi atyák minden bizonnyal azt érezhették, amit talán Goethe fogalmazott meg a legtalálóbban: „Amikor végre egyedül vagyok, nem vagyok egyedül.”

1. Sivatagi aszkéták
2. Méltó elődök
3. Csábító démonok
4. A kosárfonástól a salétromkitermelésig

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

19. A közjogi rendszer átalakítása Magyarországon
IV. Politikai berendezkedések a modern korban

• A rendszerváltoztatás belülről
• Kilincs a túloldalon
• A bölcs „tolmács”
• Az én 89-em
• A Kádár-rendszer darázsfészke
• Moderata durant: az önmérséklet megedz
• A kór újra támad
• Kormányzás ellenszélben
• Antall József közelről