Miért raboltatott el Napóleon két pápát is?

Az emberrablás a katolikus egyház világvezetője és a pimasz francia császár közötti kapcsolat tetőpontjának tekinthető. VII. Piusz 1800-as pápává választásától Napóleon 1815-ös bukásáig e két hatalmasság folyamatos harcot vívott egymással a saját eszközeit felhasználva. Napóleon pedig egyre kevéssé nézte jó szemmel, hogy Szent Péter utódja folyamatosan visszautasítja követeléseit, és nem engedelmeskedik akaratának.

Nem 1809-ben került sor Bonaparte első páparablására. 1796-ban, a francia forradalmi háborúk során megszállták Rómát, és foglyul ejtették az akkori egyházfőt, VI. Piuszt. Franciaországba vitték, ott is halt meg három évvel később. A következő hat hónapban a pápai trónus üresen állt, majd megválasztották Chiaramonti bíborost, aki – jelezve, hogy elődje politikáját kívánja folytatni – szintén a Piusz nevet választotta. Ám mivel a pápai tiarákat az előző egyházfő elrablásakor elragadták a franciák, az új vezetőt egy papírmasé tiarával koronázták meg 1800. március 21-én.

Kiveszi a pápa kezéből a koronát

Bár Napóleon az európai egyeduralomért folytatott versengésében tulajdonképpen rivális nélkül maradt, megértette, hogy nem engedheti meg magának, hogy a nagyhatalmú katolikus egyházzal ne ápoljon tűrhető viszonyt vagy hogy ne hódoltassa be. Nyolc évvel az elrablása előtt, VII. Piusz 1801-ben végül aláírta a híres konkordátumot, amely az egyház és a francia állam kiegyezését jelentette. Elválasztották az egyházat az államtól, de a császár vállalta, hogy visszafogja a vallásellenes mozgalmakat és finanszírozza az egyház működését. A pápa viszont elismerte az egyházi javak kisajátítását és a főpapok állami kinevezési jogát, továbbá a franciák korlátozhatták a klérus létszámát, és mivel a fizetést a francia államtól kapták, egyfajta lojalitást is szerzett irányukból a „kis káplár”. Bár a konkordátum elismerte a pápa vallási fennhatóságát Franciaország felett, szemet kellett hunyniuk afelett, hogy a forradalom idején a kormányzat jóváhagyta a francia papság birtokainak eladását.

Az egyház minden engedményének ellenére Napóleon számos módon próbálta bizonygatni dominanciáját. A Notre-Dame-székesegyházban az 1804-es császárrá koronázása tökéletes alkalom volt Piusz megalázására. Az évszázados hagyományok alapján még a német-római császárt is a pápa koronázta meg, ám a korzikai hogy megmutassa, ki is valójában az úr, kivette a fejdíszt az egyházfő kezéből és ő maga helyezte a saját fejére. Ez egyébként az anglikán vallású briteknek különösen tetszett, James Gillray karikaturista munkáján például a mezítlábas pápa hoppon maradva tekint hátra a császárra, miközben ott szorongatja kezében a saját fejfedőjét.

A viszony tovább romlott, ahogyan Napóleon expanziós politikája kibontakozott, a pápa ugyanakkor igyekezett lecsillapítani a nyughatatlant hódítót, bár Nagy-Britannia blokádjához vonakodott csatlakozni a Pápai Állam. Az Örök Város így nem kerülhette el végzetét, és 1809. június 10-én Napóleon ismét megszállta a pápai területeket. VII. pápának nem maradt más választása, a Quum memoranda kezdetű bullájában kiátkozta a császárt és mindenkit, aki részt vett a pápaság elleni támadásban.

Ismét az éj leple alatt

Az egyház figyelmeztető lövése tisztán és érthetően csengett Napóleon udvarában. Miollis francia generális – komolyan tartva attól, hogy a nép fellázad a pápa érdekében – csapatokat vezényelt a palotába, ahonnan egész egyszerűen elrabolták a 66 éves egyházfőt. Mivel a száműzetés helyén, a Franciaországhoz csatolt Piemontban is szervezkedni próbált Piusz, 1812-ben ismét elragadták őt, és a Párizs közeli Fontainebleau-ba vitték, ahol szorosabb felügyelet alatt állhatott. Útja során nem viselhette a pápai ruházatát és a nagyobb városokon éjjel kellett áthaladnia a konvojnak, nehogy felismerjék.

Az Alpokon történő átkelést és a nehezen járható úton való közlekedést a pápa szervezete nem bírta túl jól, alhasi fájdalmakra panaszkodott, feltehetőleg belei elzáródtak, miközben a láz is rázta, és félrebeszélt. A Mont Cenis-hágó meredek lejtőin még az utolsó kenetet is feladták neki. Végül épségben megérkezett a Fontainebleau-i kastélyba, amely még két évig fogvatartásának színhelye maradt.

1813. január 25-én arra kényszerítették, hogy aláírja a Fontainebleau-i konkordátumot, amelyben lemondott világi felségjogairól. Ám néhány héttel később már visszavonta a benne tett állításait. Végül ennek már nem volt nagyon jelentősége, 1814. április 11-én ugyanis Napóleont lemondatták, Piusz pedig néhány nap múlva visszatérhetett Rómába, ahol meleg fogadtatásban részesült, hősként és a hit védelmezőjeként emlegették. A század egyik legkarizmatikusabb uralkodójával való viharos kapcsolatát igencsak megszenvedte, ám végül kitartásának köszönhetően győztesen került ki belőle.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

­ősz
Múlt-kor magazin 2020

• Öltözködés és szépségápolás a császárkori Rómában
• Hét halálos divattrend
• Galgamácsa királyi vadászkastélya
• Divat a második világháborútól a rendszerváltásig
• Aki elhozta Párizst Budapestre
• A Mona Lisa titokzatos elrablása 
• Titokzatos óriáshordók Pest-Budán
• A darázsderék tündöklése és bukása
• Rubens fejedelmi falvédői