Hét borzasztó halálnem a viktoriánus Nagy-Britanniából

A 19. századi (avagy viktoriánus) Nagy-Britanniát a közvélemény a konzervatív etikett, a gótikus irodalom és az általános melankólia közegeként ismeri. E külső jegyek azonban jó okkal jellemzők a korra: a halál szinte bármikor lesújthatott váratlanul az emberekre. Egy pohár víz, egy szép ruha, vagy egy színekben pompázó tapéta mind végzetes veszélyt hordozhatott magában. A rossz köztisztaság, a veszélyes munkakörülmények és az élet minden területén jelen lévő mérgező anyagok miatt az erejük teljében lévőket is elérhette hirtelen a vég. Napjainkban a tudomány fejlődésének és a törvényi szabályozásoknak köszönhetően minden korábbinál hosszabb a születéskor várható élettartam, azonban e veszélyek közül némelyik ma is leselkedik.

Gyúlékony kelmék

Az 1850-es és 1860-as évek elterjedt divatja volt a krinolinszoknya. Ezek a nagy méretű ruhadarabok a régi idők egymásra rétegződő szoknyáinak megjelenését adták a felesleges súly és hő nélkül azzal, hogy mereven tartották alakjukat.

Részben éppen a bennük való könnyű mozgás miatt is váltak népszerűvé, főként azonban Eugénia francia császárnénak, III. Napóleon feleségének volt köszönhető elterjedésük (habár a császárné eredetileg azért öltött magára ilyen ruhát 1855-ben, hogy leplezze terhességét a nyilvánosság elől).

Volt azonban egy hatalmas hátulütőjük: a krinolinszoknya legtöbbször selyemből vagy muszlinból készült, amelyek bár igen elegáns megjelenést biztosítottak, rendkívül gyúlékonyak is voltak. A kor újságai rendszeresen írtak olyan esetekről, amikor e szoknyák viselői túl közel merészkedtek valamilyen nyílt lánghoz, és – mivel a ruhadarabot nem lehetett egyszerűen levenni – halálos égési sérüléseket szereztek.

Fanny Longfellow, William Wadsworth Longfellow amerikai költő felesége éppen így halt meg 1861-ben, miután egy gyufa vagy apró égő papírdarab a szoknyájára esett. Férje megpróbálta eloltani a lángokat, azonban nem tudta megmenteni hitvese életét.

Közelebbi példa Habsburg–Tescheni Matild Mária főhercegnő, aki 1867-ben, mindössze 18 évesen vesztette életét egy krinolinszoknyának köszönhetően: a váratlanul a szobába toppanó édesapja, Albert főherceg elől a háta mögé rejtette a kezében lévő égő cigarettát, a ruha lángra kapott, és súlyos égési sérüléseket okozott, amelyekbe a fiatal főhercegnő két hét szenvedés után belehalt.

A korabeli brit lapok szerkesztői jegyzetei gyakorta élcelődtek is a veszélyes divaton. 1858-ban a The Tabletben a következő tanács jelent meg: „Azt javasolnánk, hogy minden krinolint hordó hölgyet kísérjen egy szolga egy vödör vízzel.” Ez természetesen korántsem volt lehetséges, azonban a ruhadarab III. Napóleon uralmának végével (1870) hamar ki is ment a divatból.

Túladagolt kiskorúak

A hangoskodó csecsemők megnyugtatása az emberiség történelme során örökös gondot okozott, és ma is sok fejtörést okoz a szülők körében.

A 19. században látszólag megtalálták a „varázsszert”: az ópiumot. Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, hogy a szülők hajlandók voltak gyermekeiket eszméletvesztésig adagolni a súlyos függőséget okozó droggal, azonban ekkoriban egyéb híján fájdalomcsillapítóként, illetve altatóként a felnőttek is előszeretettel fogyasztották.

Nagy-Britanniában a legnépszerűbb, gyermekeknek szánt ópiumtinktúra a Godfrey's Cordial nevet viselte, és nagy népszerűségnek örvendett, különösen a munkásosztálybeli anyák körében, akiknek igen hamar vissza kellett térniük a munkába gyermekük megszületését követően.

Nem volt ritka eljárás, hogy a munkába induló édesanya annyi Godfrey's-t adott gyermekének, hogy az különösebb nyugtalankodás nélkül kibírja, amíg ő haza nem ért.

Sajnos azonban igen gyakoriak voltak a nem szándékos túladagolások – egy 1854-es becslés szerint az ópiumhoz kapcsolható halálesetek háromnegyede ötéves vagy kisebb gyermekek túladagolását jelentette.

Napjainkban szerencsére a behatóbb és szakszerűbb szabályozásnak köszönhetően a gyermekeknek adott gyógyszerek – bár sok esetben továbbra sem tökéletesek – sokkal szigorúbb felügyelet alatt vannak, mint a 19. században.

A kolera réme

Manapság Európában szinte magától értetődő, hogy a csapból tiszta, iható víz folyik. A 19. században azonban mind Európában, mind az Egyesült Államokban egyre zsúfoltabbá váltak a városok, az infrastruktúra pedig nem tudta követni a hirtelen népességrobbanást.

A szegényebb negyedekben a szennyvíz rendszerint nyílt árkokban folyt, az ivóvízellátás pedig nem volt biztosított, a kommunális kutakba pedig gyakran talált utat a mindenhol jelen lévő szennyvíz is. Ez főként a kolerának, illetve a tífusznak kedvezett.

A 19. században elsőként Indiában (a kórokozó kialakulásának helyén) fordultak elő kolerajárványok, azonban a világkereskedelem fellendülésével a betegség a világon szinte mindenhol megjelent.

Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat 1832-ben támadta meg a kolera, azonban az évszázad során további fellángolásai voltak – csak 1854-ben 23 000 emberéletet követelt a szigetországban.

Ebben az évben egy John Snow nevű orvos feltérképezte a kolerás megbetegedések előfordulását Londonban, és forrásukként egyetlen utcai vízcsapot azonosított, amely egy emésztőgödör közelében helyezkedett el. A kutat felszámolták, és a megbetegedések száma azonnal csökkent.

Ahogy az ivóvízben terjedő betegségeket egyre behatóbban megismerte a tudomány, az évszázad során egyre jobban lehetségessé vált biztosítani az ivóvízellátás tisztaságát. Magyarországon az utolsó kolerajárvány 1872-ben volt, míg Nagy-Britanniában 1893-ban, az Egyesült Államokban pedig 1911-ben fordult elő utoljára a betegség.

A zöld méreg

Az élénkzöld tapéta rendkívül divatosnak számított a 19. századi Nagy-Britanniában, elsősorban az úgynevezett preraffaelita művészeknek köszönhetően.

A Carl-Wilhelm Scheele svéd vegyészről Scheele-zöldnek nevezett festékanyag, amelyet leggyakrabban használtak hozzá, igen nagy mennyiségű arzént tartalmazott.

Habár az arzén mérgező hatásai ismertek voltak, az emberek úgy gondolták, csupán nagy mennyiségben elfogyasztva jelent veszélyt, festékanyagként veszélytelen.

1862-ben hatósági vizsgálat indult, miután egyazon család több gyermeke is néhány héten belül megbetegedett és meghalt London Limehouse nevű negyedében.

Az eljáró orvosszakértő, Dr. Thomas Orton arra jutott, a gyermekekkel a szobájuk zöld tapétájában található arzén végzett.

Nem csupán a tapétában volt elterjedt a Scheele-zöld használata: ruhák, kalapok, függönyök és sálak is készültek a mérgező anyaggal.

Emellett sok helyen arzénnel permetezték a zöldségeket a kártevők ellen, de még az ételbe és az italba is kerülhetett – Nagy-Britanniában először 1903-ban korlátozták az élelmiszerben való használatát.

Napjainkra a korabeli házakat már megszabadították a mérgező berendezésektől, a múzeumokban kiállított Scheele-zölddel színezett ruhák pedig jobbára üvegvitrinekben láthatók.

Életveszélyes gyárak

A 19. század egyik meghatározó folyamata volt az iparosodás, és a szövetektől a hadianyagig szinte minden fontosabb használati cikk előállítása az arra olcsóbban és nagyobb mennyiségben képes gyárakba helyeződött. Itt felnőttek – és gyermekek – tömegeit alkalmazták, ami csak növelte a halálos balesetek esélyét.

Az angliai Manchester híres pamutgyártó üzemei a legveszélyesebb munkahelyek közé tartoztak. Az üzemeken belül a levegőben hatalmas koncentrációban voltak jelen az apró gyapotszálak, amelyek felgyülemlettek az alkalmazottak légzőrendszerében és súlyosan károsították az egészséget.

Ennél közvetlenebb veszélyekkel is szembenéztek a textilüzemek munkásai: a szövőgépek bárkit a ruhájánál vagy a hajánál fogva mozgó elemeik közé ránthattak, és súlyos vagy halálos sérüléseket okozhattak.

Sok gyárban a gyermekeket méretük miatt arra alkalmazták, hogy a gépek alatti padlót takarítsák, illetve a leesett tárgyakat előkotorják – miközben a gépek továbbra is működésben voltak.

Egyetlen apró hiba vagy figyelmetlenség is halálos kimenetelű lehetett, az ilyen esetek nagy száma pedig végül törvényi szabályozáshoz vezetett mind a munkahelyi biztonság, mind a munkaórák számának tekintetében, valamint a gyermekmunka visszaszorításával is járt.

Spontán öngyulladás

A viktoriánus Nagy-Britanniában számos orvos úgy vélte, az alkoholizmus eredményezhet spontán öngyulladást az embereknél, tekintve az alkohol rendkívül gyúlékony mivoltát.

A gondolat igencsak megragadta a publikum fantáziáját, és még Charles Dickens Örökösök című regényében is előfordul egy részeges szereplő halálának magyarázataként.

Akadt több valós (vagy annak tartott) beszámoló is a különös halálnemről, ezekben az áldozatok rendszerint túlsúlyos alkoholfüggők voltak, akiknek csupán egy-egy végtagja (többnyire lábaik) maradt meg, miután testük többi része magától elégett – körülöttük a szoba azonban sértetlen maradt.

A halálos fenyegetés hamar a szesztilalomért küzdő mozgalmak egyik érvévé is vált, amivel igyekeztek elijeszteni az embereket a szeszfogyasztástól.

Robert Macnish skót orvos A részegség anatómiája című 1834-es művében például – amely az iszákosok különféle típusait veszi sorra – külön fejezetet szentelt a spontán öngyulladásnak, és több konkrét (vagy annak vélt) esetet is felhozott példaként.

A tudomány jelenlegi állása szerint legalábbis rendkívül valószínűtlen, ha nem teljesen lehetetlen jelenségről van szó.

Lehetséges magyarázat a törvényszéki tudomány által „kanóceffektusnak” nevezett jelenség, azaz hogy az égő emberi testben megolvadó zsiradék a ruhákba szivárogva hosszú, lassú, látszólag magától folytatódó égést eredményez.

Ennek beindulásához azonban továbbra is külső hőforrásra van szükség – az emberi test magától nem kap lángra.

A védőoltások eredete

A fekete himlő már legalább 12 000 éve fenyegeti az emberiséget, és a világtörténelem egyik legpusztítóbb ragályos kórjának számít.

Amikor az Újvilág gyarmatosítása során az európaiak magukkal hurcolták a betegséget, az óriási pusztítást végzett az őslakosok körében – a népesség akár 80%-ának haláláért is felelős lehet.

A 19. században még Európában is gyakran előfordult, körülbelül 30%-os halálozási aránnyal a fertőzöttek körében. A túlélők gyakran megvakultak, illetve maradandó sebek (himlőhelyek) maradtak a bőrükön.

1871-ben csak Nagy-Britanniában és Írországban mintegy 50 000 ember életét követelte a betegség.

1796-ban Edward Jenner angol orvos megfigyelte, hogy a szarvasmarhák közt terjedő tehénhimlő – amely kevesebb eséllyel, de átterjedhet az emberre is – által megfertőzött emberek (főként az állatokkal sok időt töltő fejőlányok) immúnissá váltak az emberek közt terjedő fekete himlővel szemben.

Jenner ennek nyomán hozta létre a világ első, kísérleti jellegű vakcináját, amely kimutatható mértékben csökkentette a betegség elterjedtségét.

Gyakorlatilag Jenner módszerének továbbvitelével zajlott a 20. század folyamán a betegség teljes felszámolása, amelynek befejeztét az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1980-ban jelentette be. A fekete himlő vált ezzel az első vírussá, amelyet az egész világon kiirtottak.