Még fél évszázada is tízezrek nőttek fel Jókai Mór regényein, és váltak rácsodálkozó olvasóvá, hagyták sodorni magukat a nagy mesemondó történetei által, az iskolában pedig némi tanári vezetéssel eredményesen alakítottak ki olvasási stratégiát, ismertek fel jellemábrázolási sajátosságokat, és tanulták meg a valóság és a fikció törvényeinek a különválasztását. Ha mára az „Y nemzedék” körében meg is változott olvasó és szöveg viszonya, és nem divat már sem felnőttnek, sem gyereknek Jókait olvasni, szeretni meg főleg nem, titkát, amellyel nemzedékeket tanított meg a fikció gyönyörűségére, tisztelnünk kell – mi több: jó volna ellesni! Hiszen rajongói egykoron örömmel „működtek” együtt az íróval: miközben nemzeti mitológiává növesztették a regényei lapjain megelevenedő történelmi epizódokat, a reformkor, valamint a forradalom és szabadságharc hőseit, ugyanakkor az irodalom- és történetírás, valamint a lelkes patrióták egyaránt szívesen gyűjtögették azokat a mozaikokat, amelyek alapján kisebb-nagyobb sikerrel lehetett keresni/megtalálni a regények hőseinek valóságos mintáit, ezzel véve részt a közös mítosz kiépítésében.

Így van ez A kőszívű ember fiait övező legenda esetében is: a Baradlay családnak és tagjainak egyenként is számos valóságos modelljét találták meg vagy vélték megtalálni. Ebben a nyomozásban a negatív alakok kisebb hangsúlyt kaptak, mint a mítosz hősei. Közülük tulajdonképpen csak Baradlay Kazimir és Rideghváry Bence alakjára fókuszált ez az érdeklődés, és többször eredményezte azonos modellek összekapcsolását a két szereplő alakjával, mint ahogy valóban világlátásuk és politikai pártállásuk éppúgy egyirányú, mint érzelmi kultúrájuk, privát értékrendjük és az emberi erényekről alkotott fogalmuk, illetve ezek gyakorlása is. A definiálható biográfiai különbség kettőjük alakjában két ponton érhető tetten.

Az első: a három fiúgyermek, akik apjuk konzervatív politikai állásfoglalásával szemben a forradalom és a liberális értékek mellett kötelezték el magukat – Baradlay Kazimir esetében; és a második: a megyegyűléseken történő erőszakos fellépés – amely Rideghváry politikai módszerének illetve machinációjának árulkodó epizódja.

A kőszívű apa

Az elsőként említett azonosságot Kárpáti Aurél lelte meg, mondván „A »kőszívű ember« nem más, mint Tisza István nagyapja, Tisza Lajos. Hajthatatlan, rideg, keménykezű férfi volt az öreg Tisza, akinek három gyermeke: Kálmán, Lajos és László lett a modellje a Kőszívű ember fiainak. Közülük László a szabadságharc alatt esett el.” Az utóbbi állítás ugyan hamisnak bizonyult, így az egész párhuzamba vonás is némi kétséget ébreszt. Ugyanakkor ezzel vitatkozva az Almássy család két férfitagja, József mint Baradlay Kazimir és fia József mint Ödön alteregója mozgott a köztudatban. Egyébként mindkét konzervatív nemes megformálása kapcsán felmerült Rideghváry neve is. Az ő azonosításában azonban a legfontosabb szerepet a megyegyűlés törvénysértő módon történő lebonyolítása és erőszakos manipulálása játssza. A Jókai által Az első lépcső „ama” magaslathoz című fejezetben leírtakhoz ugyanis nagyon hasonló módon zajlott le egy igen jól dokumentált bihari megyegyűlés 1845. december 15-én, Nagyváradon.

A bihari örökös főispán, Zichy Ferenc – akinek személye a későbbiekben is visszacsatolható A kőszívű ember fiaihoz –, helyettes adminisztrátora Tisza Lajos volt. Ő eszközökben nem válogatva, sorozatos törvénysértések árán kísérelte meg újra és újra az ellenzék elnémítását. A nevezett közgyűlésen Váradon az ellenzék az adminisztrátor ellen emelt panasz részletes tárgyalását kívánta napirendre tűzni, amelyet az ülést vezető Tisza eredménytelenül próbált berekeszteni, majd a vele egy párton lévők és felbérelt „segítőik” verekedést kezdeményeztek, Tisza pedig rendcsinálás ürügyén hajdúkat és pandúrokat uszított az ellenzékre. A regényben ez a tömegverekedés nem ért azonban olyan véres véget, mint a valóságban, hanem Baradlay Ödön megjelenésével egy teátrális jelenetben pozitív fordulatot vett, ugyanakkor viszont lélektanilag pontos magyarázatát adta Rideghváry engesztelhetetlen gyűlöletének a Baradlay család és különösen Ödön iránt. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2016. ősz számában olvasható.