A 100 éve Abbáziában (ma: Opatija) elhunyt politikus, miniszterelnök Pesten folytatott jogi tanulmányai után Külső-Szolnok vármegyébe került, ahol 1861-ben és 1865-ben is országgyűlési képviselővé választották.
1873-75 között belügyminiszter, 1878-1887-ig pénzügyminiszter, majd 1889-től földművelés-, ipar- és kereskedelmi, illetve földművelésügyi miniszter volt. 1890. március 15-én, Tisza Kálmán bukása után, vette át a miniszterelnöki tisztet, és 1892. november 19-ig birtokolta azt. Miniszterelnöksége idején a dualista Monarchia már válságban volt, fellendültek a munkások, az agrárszocialisták mozgalmai, növekedtek a nemzetiségi feszültségek, az elszakadási törekvések. Romlott a Monarchia külpolitikai helyzete is. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy Ausztria-Magyarország a gyarmatszerzésre törekvő, hadseregét rohamosan fejlesztő Németország mellé állt, annak szövetségesévé vált, és szembekerült a Balkánon a status quo felborítására törekvő, a délszláv népek "török iga alóli felszabadításának" jelszavát zászlajára tűző Oroszország hatalmi aspirációival. A belpolitikában konzervatív beállítottságú Szapáry kormányának "erős emberei" - Szilágyi Dezső, Baross Gábor, Csáky Albin és Wekerle Sándor - jórészt megvalósították liberális jellegű gazdasági, egyházi és szociális elképzeléseiket.
