Elhunyt Kristó Gyula történész

Mi történt a honfoglalás előtt? - II. rész

A nomád élet időkorlátai

A Kárpát-medencében kb. 60 évnél tovább nem lehet nomadizálni. A VII. és a X. században sem volt már alkalmas arra a Kárpát-medence, hogy egy 100 ezres népességet és kb. egymillió lovat el tudjon tartani. A betelepülő magyarok is kb. a honfoglalás után 60 évvel hagytak fel a nomád életformával, csakúgy, mint annak idején az avarok. A másik tény, hogy néhány évtizedig lehetett idegen, gazdagabb népek rovására megszerezni azt, amit egy monokulturális gazdaság nem tud megtermelni, pl. luxuscikkeket, de előbb-utóbb el kell jönnie annak az időszaknak, amikor kiismerik a támadók taktikáját, és óhatatlanul is beleszaladnak egy nagy vereségbe. Ez az avaroknál 626-ban következik be, és ettől kezdve az avar kalandozásoknak lényegében majdhogynem ugyanúgy végeszakadt, mint a magyaroké 955-ben. Azaz az avar történelemnek van egy olyan belső fejlődési vonala, ami Illig szerint fikció, pedig nem az, mert írott források, és régészeti bizonyítékaink vannak erre.

A következő fejezet, ami a Kárpát-medencében történik és fontos számunkra, az a 670 körüli időszak, amikor a Kárpát-medence régészeti anyagában markáns változás következik be. Ez nem azonos az avarok letelepedésével, ez ettől független: új népesség jelenik meg a vidéken. Ez az új csoport jól nyomon követhető. Ők voltak az onogurok, akiket ma még nagyon sokan - László Gyula nyomán -- tévesen protomagyaroknak tartanak. Erről persze szó sincs, majd az avarok mellé bejönnek társként a szlávok is. Tehát, ha az Illig-féle 300 esztendőtől eltekintünk, akkor nem tudjuk megmondani, hogy azok az avar, onogur, és szláv nyomok honnan és mikortól származnak? Erre a szembetűnő tényre egyébként László Gyula figyelt fel itthon. A magyarokkal kapcsolatban nehezebb a helyzet, mint a Kárpát-medencével kapcsolatban.

A Kárpát-medence a magyar őstörténethez képest sokkal jobban dokumentáltabbnak mondható. Ez nem azért van, mert a magyar történészek lusták lettek volna, hanem azért van, mert nem tudjuk biztosan megmondani, hogy mi a magyar, és ha magyar, mettől kezdve magyar? Sokkal könnyebb egy adott térségben megállapítani bármilyen etnikumot, mint kikeresni egy szalmakazalból egy tűt, ami nem is biztos, hogy benne van, vagy egyáltalán tű formájában van benne. Ami biztos, hogy magyarokról 830 előtt nincs megbízható írott forrás. Kiderült, hogy az a sok-sok szál, nyom, amit a magyarokkal kapcsolatba hoztak a VI. századi kisázsiai Madzaron erődjétől, az ugyancsak VI. századi Krím-félszigeti Muageris királyig, ezekről egyről sem sikerült bebizonyítani, hogy bármi közük lenne a magyarokhoz.

A visszavetítő források csapdája

A 830-as évektől kezdve azonban a magyarok egészen biztosan szerepelnek, már 3 forrásban, a honfoglalásig pedig még további tucatnyi forrásban fordulnak elő. Ezen források egyike-másika azonban igazából csalfa forrás, ti. a honfoglalás utáni időben keletkezvén szól a száz évvel korábbi magyarokról, ez pedig egy mindig óvatos történészben kételyeket ébreszthet. Tehát ebből az anyagból világosan külön kell választani, hogy mi az, ami egykorú. Egykorúnak mondjuk a IX. századiakat, és nyilvánvalóan a X. századi forrásokat csak akkor szabad elfogadni, ha a IX. századi források hitelesítik. Szerencsére a magyar történelemnek van néhány olyan forrása, amelyik a IX. században már magyarokat említ, és ez bizonyossá teszi, hogy azon források is, amelyek ugyan a X. században szólnak a magyarságról, visszavetítőleg a IX. századi magyarokról igazak. Itt mankó siet a történész segítségére. Ha tehát nem maradnak ránk IX. századi források, akkor a X. századi forrásokat is nagyon erősen meg kellene kérdőjelezni.

Szerencsére azonban vannak nyugat-európai források is. Az első ilyen 862-ből, Hincmar, a rheimsi érsek, akit Illig szintén töröl. Csakhogy Hincmar annyira hús-vér figura volt, hogy a művei ránk maradtak. Ő ott élt a korban, 862-ben ír a magyarokról. Aztán 880 táján Európa egy másik részén arab forrás siet a segítségünkre: Dzsajháni ír a magyarokról. Tehát ő is IX. századi forrást közöl. Ezeket természetesen elemezzük, és megpróbáljuk visszavezetni, hogy ekkoriban hol éltek a magyarok. Ha az összevetés összhangban van a X. századi forrásokkal, akkor hihető, ha ellentmondásban vannak, akkor meg kell keresnünk az ellentmondás okát. De ez utóbbira szerencsére nem kényszerülünk, mert minden ideillik, amit a X. században mondanak. Azért említettem két ilyen szélsőséges (már olyan értelemben szélsőséges, hogy egymástól térben nagyon távol levő forrást), mert ezekről, egy időben nagyon nehéz lenne elhinni, hogy egyszerre lettek részesei egy hatalmas összeesküvésnek.

Az írott források után vessünk egy pillantást a régészeti emlékekre. A magyarok 830-ban még sztyeppén vannak, majd 895-től a Kárpát-medencében. Ami az ezt megelőző időszakot jelzi, az régészetileg nagyon bizonytalan. Ez természetesen több dolog következménye: 1. a magyarok anyagát még nem tárták fel - ez könnyen lehet, hiszen sok százezer km2-ről van szó; 2. tulajdonképpen a magyarság kialakulásában a régészetileg megfogható mozzanatok még nem kristályosodtak ki; 3. a régészeti források meghatározott területre vonatkoznak. Ezért volt könnyű megállapítani a Kárpát-medencében a népeket, mert itt vannak, és aztán el lehet gondolkozni azon, hogy a lelet mely népekhez kapcsolódik. Fordítva már nehezebb csinálni: hogy a régészeti emlékanyag ismeretében egy népre rákutatni, mert az gyakorlatilag nem etnospecifikus. Tehát a régészetnek óriási gondjai vannak az etnikum megállapításában. Vannak persze egyértelműen magyar sírok, de ekkor még körülhatárolt, együtt élő, és magát egyazon entitásnak tartó magyarságról nem beszélhetünk. Tudniillik a magyar történelem egyik legnagyobb tévedése, hogy a magyarság elkülönült entitásként létezett kezdettől fogva.

Ez az, ami téves elgondolás. A magyarság, mint minden nép, bonyolult népösszeolvadások és elválások terméke, tehát a keveredés törvényszerű volt, azaz nem fajonként történt a kiválasztódás. A magyarságot írott forrásban és régészetileg is csak akkor tudjuk megfogni, ha van magát magyarnak valló és a szó tudományos értelmében kialakult etnos, nép. Továbbá akkor, amikor ez már karakterisztikus politikai képződménynek, pl. a törzsszövetségnek a vezető ereje. De akkor már magyar mindenki, aki ebbe beletartozik: a kabar, az alán stb. 830 tája mindenképpen döntő időszak, mert ez az első dátum, amikor írott forrásban felbukkanunk, és erre az időszakra tehető az első megbízható régészeti leletanyag is. Nem lehet magyar szempontból sem ezt a 3 évszázadot, de legalábbis az utolsó száz évét meg nem történtté nyilvánítani.

A hun-magyar rokonság hivői

Úgy vélem, Heribert Illiget ebben a dologban részint a dilettantizmus, részint a mindenáron való szenzációkeltés vezérelte. A dilettantizmus csodadolgokra képes, azt is mondhatnám, hogy ezekre szükség is van, mert ne feledjük, a legnagyobb fölfedezések is többnyire így születtek meg. Kedvenc példám erre Faraday, aki a maga nemében a legelképesztőbb módon próbált az elektromágnesség működésére magyarázatot találni. Összegezve tehát, nem szabad mindenáron legéppuskázni minden meghökkentően új dolgot. Ezek legtöbbje valóban dilettantizmus, de vannak csodálatos dilettánsok. A mi esetünkben azonban nem erről van szó.

A mindenáron való nagyot mondani akarás sajátos emberi tulajdonság. Ha valaki nem tud azzal feltűnni, hogy megírja az avarok történetét, vagy megírja Nagy Károly történetét, akkor azzal próbál kitűnni, hogy kitörli ezeket a történelemből. Más a helyzet a magyar történelemmel kapcsolatban. Információim szerint a hun-magyar rokonság hívei körében nem keltett akkora felháborodást Illig elmélete. A teória képviselői ugyanis mindig is azt fájlalták, hogy túl távol vannak egymástól az V. századi hunok és a IX. századi magyarok ahhoz, hogy közvetlen kapcsolatot lehessen találni köztük.

S lám, ha most elveszünk 300-at a 400 évből, akkor az már nem is olyan nagy távolság. Kétségtelen, hogy van olyan magyar krónika, amely azt mondja, hogy Attila unokái voltak a magyar honfoglalók. És az Illig-elmélet most megadja a hitelét annak, amit eddig professzionális történészek csak megmosolyogtak, mert így jelentősen lecsökkent a távolság. Igen ám, csakhogy a történészt a laikustól az választja el, hogy a szakember pontosan tudja: azok az információk, amelyek arról szólnak, hogy Attila unokái voltak a honfoglalók, azok a XIII. század végén íródtak le először. Tehát a hunok és a krónikaírók között 800 esztendő telt el, és ha abból leveszünk 300-at, akkor is még 500 esztendő marad.

Gyakorlatilag 500 év után éled újra, nem a valóságban, hanem egy fabuláló, a magyarságnak dicső múltat teremteni akaró krónikásnál: mi úgy vagyunk Attila leszármazottai, hogy Attila unokái voltak a magyarok. Erre viszont csak azt tudom mondani, hogy minden dilettantizmus ellen a legjobb orvosság a tudomány.

Múlt-kor - Interpress Magazin

1. Elhunyt Kristó Gyula
2. Kristó Gyula névjegye
3. Mi történt a honfoglalás előtt? - I. rész
4. Mi történt a honfoglalás előtt? - II. rész