A cigányság és az 1851-es népszámlálás

1851-ben népszámlálást hajtottak végre Magyarországon: az összeírás adatai azonban sokszor megbízhatatlanok, és a cigánysággal kapcsolatban semmiképp sem vonhatunk le belőle komolyabb következtetéseket.

Eltérő adatok

Az 1851-es népszámlást egy elnyomott korszakban, az önkényuralmi rendszerben hajtották végre. Mindez már önmagában is fenntartásokat és szkepticizmust váltott ki a szakemberekből az adatok megbízhatóságát és objektivitását illetően. Ráadásul a népszámlálási utasítások pontatlansága, bonyolultsága, valamint a korabeli közigazgatási állapot következtében a fentebb említett felmérések alulszámlálást mutattak az össznépesség számát vizsgálva.

Dávid Zoltán úgy gondolja, hogy ezt a népszámlálást anélkül bírálják, hogy komolyabb és mélyebb szinten vizsgálták volna és nem hasonlították össze más forrásokkal. Továbbá tudni véli, ezek a felmérések pontosabbak és megbízhatóbbak, mint a leíró statisztikusoké: példaként említi Erdély anyagát, amelyben a magyart, a székelyt, a szászt és a németet is megkülönböztetik.

A kortársak szerint ez a népszámlálás viszont nem bír különösebb hitelességgel. A magyar demográfusokat és statisztikusokat a népszámlálások kétségtelen hibáin kívül még az is befolyásolta, hogy a közállapotokat törvénytelennek minősítették, illetve a nemzetiségi rovat kitöltésénél útmutatásba adták, hogy a nemzetiségi számbevételénél a nagykorúaknál a saját, a kiskorúaknál pedig a szüleik nemzetiségét vegyék figyelembe. Az összeírást végző idegen tisztek alig, vagy egyáltalán nem voltak járatosak sem az itteni nyelvekben, sem a népszokásokban, ezért csak az illető nevének csengésére, vallási hovatartozására, származására, illetve beszélt nyelvére tudtak hagyatkozni.

Az 1850-ben kiadott népszámlálási rendeletet, amelynek elsődleges célja szintén a hadsereg felmérése, valamint a belső államigazgatás és az általános országos felmérés volt, a katonaság hajtotta végre. A népszámlálás kérdőpontjai között szerepelt a nemzetiségi rovat is. A nemzetiségi hovatartozás szempontjából minden összeírt személyt, anyanyelvre való tekintet nélkül, olyan nemzetiségűnek vettek számba, amilyennek magát vallotta. Következésképpen ennek megjelölése eltérhetett az anyanyelvtől.

Az 1851-es népszámlálás eredményeit Fényes Elek Az ausztriai birodalom statisztikája és földrajzi leírása (Pest, 1857) című könyvében ismertette. Ezek szerint a cigányok száma Erdélyben 60.000, Magyarországon 21.000, a Szerb Vajdaságban 12.000 volt. Ugyanakkor Schwicker A Die Zigeuner in Ungarn ind Siebenbürgen (Wien-Teschen, 1883) munkájában az olvasható, hogy az 1851-es népszámlálás szerint Magyarországon 30.304, Erdélyben 52.265 cigány élt.

A fentebb felsorolt adatokhoz képest eltérő tényekkel szolgálnak az „A Magyar korona országában az 1891. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei" (Budapest, 1893.) című munka I. kötetében olvasható számadatok. Eszerint Magyarországon 18.864, Horvát-Szlavonországban 11.440, Erdélyben 52.665, így a teljes Magyar birodalom területén 82.969 cigány származású egyén élt.

Még nagyobb eltérés fedezhető fel Dányi Dezső Az 1850 és 1857. évi népszámlálás című könyvében, amelyben a cigányok számát Magyarországon 47.609 főben, a Szerb Vajdaságban 12.121 főben, Erdélyben 78.906 főben állapította meg. Az eredeti népszámlálási közlésnek megfelelően Erdélyben 78.885 cigány élt, s ezt az adatot támasztja alá Hunfalvy Pál: Magyarország Etnographiája ( Budapest, 1876.) című munkája, amely szerint 1850-ben 78.902 cigányt regisztráltak ezen a területen.

De a két népszámlálást illetően találunk még eltérő számadatokat. Hermann Antal etnológus szerint 1850-ben 140 ezer, míg 1857-ban 143 ezer volt a cigányság lélekszáma, és ehhez közelít egy Dávid Zoltán által közölt 1851-es számadat is, amely 138.636 főben jelölte meg a cigányok számát. A legkevesebb cigány lélekszámot Kovács Alajos állapította meg, aki A Magyarország ismertetése - nemzetiségi viszonyaink alakulása az utolsó két században (Budapest, 1920 ) munkájában, mindösszesen 66.971 főre hivatkozott. Mészáros Árpád tanulmányában is eltérő adattal szembesülünk: szerinte Magyarországon 1851-ben 83.000 cigány élt. Továbbá statisztikai hibaként említhető meg az a tény is, hogy a nemzetiségeket csak a honos lakosság körében vizsgálták, sőt a tanulók nemzetiségi hovatartozását mellőzték, bár ez a mutató a cigányság körében elenyésző volt.

Bár az 1851.évi népszámlálás láthatóan megosztotta a szakembereket, mégis ez volt az első olyan felmérés, amelyik közvetlenül kérdezett rá a nemzetiségre, és nem az anyanyelvet vette kiindulópontnak.

A "nemzetiség" fogalma

Mind a népszámlálásoknál, mind az összeírásoknál azonban problémát jelentett a nemzetiség fogalmának meghatározása. A korszak kiváló egyénisége, Eötvös József a következő módon határozta meg a nemzetiségi hovatartozás ismérveit: „…a nemzetiség nem egyéb, mint azon összetartozásnak tudata, mely nagyszámu emberek között, multjuk, jelen helyzetök s mi ezekből foly, érdkekeik s érzelmeik közössége által támad.” A nemzetiségi mivolt három alapvető tényezője: az élet különböző területein használt nyelv, a beszédkészség és ennek átörökítése a következő generációra. De ezek közül is a legfontosabb ismérv a nyelvi orientáció, vagyis az emberek egyes társadalmi színtereken történő nyelvhasználata.

Mocsáry Lajos is hangsúlyozta a nyelv fontosságát: „Ahol nincs saját nyelv, nincs történeti múlt, nincs egészen saját nemzeti jellem… ott nemzetiség nem képzelhető.” De az anyanyelv ápolásán kívül fontosnak tartja az érzelmeket is, a valódi nemzeti érzést, amely azért szükséges, hogy egy népcsoport fennmaradhasson és megőrizhesse értékeit.

Thirring Gusztáv, a magyar statisztika egyik legillusztrisabb személyisége is fölvetette a nemzetiségi statisztikai problémát. Természetesen a nemzetiség meghatározásának problematikájából indult ki, s egyértelműen az anyanyelvet tekintette a legfőbb kritériumnak. Annak ellenére, hogy ezeket a népcsoportokat leginkább a közös eredet, a szokások és az erkölcsök kötik össze, mégis a nyelvet minősítette a leghitelesebb kiindulópontnak, mint ahogy ezt tette az 1872-es szentpétervári kongresszus is. Ez a tanácskozás azonban megkülönböztette a politikai (állami hovatartozást) és az etnográfiai nemzetiségeket, azaz a népi hovatartozásukat, melynek kiindulópontja a nyelv volt. Thirring a nemzetiség közvetlen, direkt tudakolását nem tekintette helyesnek, egyrészt nem vezetett értékelhető eredményre, másrészt maga a fogalom definiálása is problémát okozott.

Kitért azokra a kisebbségekre, amelyek elveszítették nyelvüket, ennek három folyamata volt ismert: a) önként, más nyelvközösséghez való csatlakozás akár szimpátiából, akár hazafiasságból, b) önkénytelenül, a többségi társadalomhoz való alkalmazkodás révén, c) erőszakosan, a nemzeti nyelv használatának erőszakos megtiltása.

Keleti Károly is úgy vélte, hogy a nemzetiség megjelölésében a legalapvetőbb ismérv az anyanyelv, illetve a nyelvismeret: „a vallásfelekezet legtöbb esetben átöröklött s csak igen ritka esetben választjuk önmagunk, a nemzetiségnél is, amely átöröklött, úgynevezett anyai nyelv, habár itt a későbbi változás gyakoribb, az egész országra nézve azonban lassúbb is, minél fogva rendszerint a beszélt nyelv is tekintetbe veendő.”

Kenéz Béla szerint a nemzetiség nem más, mint a közös törzsből származók összessége. Fontosnak vélte a közösséget összetartó belső érzelmeket, illetve a származástudatot: „…a nemzetiség alatt a szellemi életnek, az érzésnek, különösen a politikai érzésnek és törekvésnek közössége által összekapcsolt egyének összességét értjük, akik részben azonos leszármazásuak, részben idegen eredetűek, de annyira beolvadtak amazok közé, hogy azok történelmi multját, tradicióit egészen magukénak vallják.”

Kovács Alajos is foglalkozott a népszámlálások nemzetiségi meghatározásának problémájával. Ő úgy gondolta: „...az egyes nemzetiségek számát statisztikailag csak a nyelv, még pedig az anyanyelv kérdezése által lehet legmegközelítőbben megállapítani. A nyelvhasználat mindenkinek egyéni joga, amelyhez legtöbb esetben érzülete is igazodik, s így mindenkinek a saját bevallására kell bízni annak eldöntését, hogy milyen nemzetiséghez kíván ragaszkodni...”. A nemzetiség közvetlen tudakolását helytelen módszernek tekintette, mert ez által nem kaphatunk valós képet a kisebbségben élők helyzetéről:

Megállapítható tehát, hogy a korabeli szakemberek is tudatában voltak annak, hogy a nemzetiségnek csak az anyanyelvre való visszavezetése nem minden esetben megfelelő, de jobb megoldás híján ezt alkalmazták a népszámlálásoknál.