Az európai integrációs folyamat és a szuverenitás története - 2
Európai uniós csatlakozásunk után a szuverenitás kérdése ismét a döntéshozók argumentációjának és a mindennapi viták homlokterébe került. Az európai integrációs folyamatok kapcsán a szakirodalom a szupranacionális versus kormányközi vitákban a közösségi intézmények és a tagállami döntéshozatali fórumok közötti hatáskör-megosztásban úgy jeleníti meg tényleges főhatalom birtokosát, mint a döntésekben az utolsó szót kimondó szervet. Cikksorozatunk az évszázadok során sokat változott fogalom történetének nyomába ered.
A középkori keresztény köztársaságtól az örökbéke tervezetig
Az elsõ rész a szuverenitás fogalmát járta körül a jogelmélet, politológia és nemzetközi kapcsolatok irodalma alapján. A második rész az európai egység gondolatának elõzményeit tekinti át.
A történelem folyamán több gondolkodó, filozófus, történelmi személyiség fogalmazta meg az európai egység gondolatát, benne a politikai egységek, később a (nemzet)államok helyét. Az államok összefogásának mozgatórugója a hatalmi egyensúly és kontinentális béke biztosítása volt, amit a XIX. század gazdasági folyamatai a versenyképesség fokozásával egészítettek ki. Az európai kontinens regionális megosztottsága ellenére az államok lehetséges integrációja a mindenkori állami bel- és külpolitikai kontextusnak alárendelten szerepelt, ahol a szuverenitás megtartása már a kezdetekben hangsúlyos szerepet kapott .
A középkori Európában az uralkodó családok közti versengés ellenére az európai egység legkorábbi képviselői már ekkor megfogalmazták az európai összefogás igényét. A művelt klerikus értelmiségi réteg a szellemi közösség, az egységes kultúra iránti igényt emelte ki, ami ugyanakkor nem jelentette egy-egy uralkodó vezető szerepének mellőzését. A XIV. század elején Szép Fülöp jogi tanácsadója, Pierre Dubois egy olyan "Keresztény köztársaság" létrehozását javasolta, amely a francia király fennhatósága alá tartozott volna. A kontinens regionális megosztottsága, a politikai ellenérdekek, az autoritás megőrzésének vágya miatt a javaslat a tervezet szintjén maradt.
A középkori univerzalizmus megszűnésével, a XVI. századtól kezdődően - az új gazdasági folyamatok, a felfedezések, az olyan kulturális áramlatok, mint a reneszánsz, a humanizmus és a reformáció hatására - új megvilágításba került az állam eredete (társadalmi szerződés elméletek), az állam társadalmi szerepvállalása (természetjog) , és ezzel az állami hatalom kiterjesztése, hatásköre (szuverenitás). A szuverenitás első definíciós kísérletei közül Jean Bodin és Johannes Althusius munkássága emelkedik ki. Bodin szerint a szuverenitás (törvényalkotás, háború folytatása, bírói és pénzügyi joghatóság) az államot és az annak élén álló abszolút uralkodót illeti meg, aki az isteni parancsnak és a természetjognak engedelmeskedik. Ezzel szemben Althusius gondolkodásában a szuverenitás a népet illeti, és a nép bízza meg az uralkodót a kormányzás gyakorlásával, így a nép az uralkodót leválthatja - azaz a legfőbb hatalom birtokosa az államalkotó nép.
Ezen szellemi áramlatba illeszkedett az első politikus, aki a XVII. században felkarolta az Európa egységesítésére tett javaslatot, IV. Henrik francia király minisztere, Sully herceg . A "Nagy terv" szerint tizenöt, nagyjából egyforma kiterjedésű állam az európai fennhatósági területek akár erőszakos felosztásával egy konföderációt hozna létre, ahol a vitás kérdéseket egy közösen felállított tanács intézné, amivel az európai hatalmi egyensúly megvalósulhat, és az "örök európai béke" korszaka beköszöntene, egyben főként kulturális, vallási alapokon nyugvó törökellenes szövetség is létrejöhetne. Az állami érdekeket képviselő uralkodók ellenezték a Habsburg-hegemóniának a tervezetben kifejtett csökkentését, a franciák hatalmának kiterjesztését. Az uralkodók hatalma alá tartozó területek kiegyenlített, mesterséges felosztásának elutasításával a terv nem kapott politikai támogatást, az uralkodók megőrizték az állami szuverenitást.
A spanyol örökösödési háborút (1701-14) követő tárgyalások kapcsán merült fel újra az európai egyensúly kérdése, és benne helyt kaptak a kulturális, vallási alapokon túlmenően a politikai kezdeményezésű államközpontú és föderalista elképzelések is. Saint-Pierre abbé megjelenteti "Az örökbéke-tervezet rövid foglalata" című írását , amely feleleveníti IV. Henrik és Sully elképzelését egy olyan Európáról, ahol az országok/uralkodók szerződéses alapon "általános szövetséget" hoznak létre, ahol közösen felállított intézményeket (közgyűlést) működtetnének többségi szavazással. Kant bírálta a nemzeti érdekek képviseletét ellátó föderáció tervezetét, mivel szerinte az uralkodók kormányzásával nem teremthető meg a béke, valamint elutasította a fegyverekkel kivívható béke lehetőségét . Az állami szuverenitás az államok közti hosszan tartós békés viszonyok egyik pillére: az önrendelkezés joga nem korlátozható fegyverekkel. A szabad államok kizárólagosan köztársasági irányítással léphetnek föderációra. Továbbá "egész Európát egyetlen föderatív államként" írta le, ami nem alkotmányos alapokon áll, hanem egy kongresszus irányít. "Kongresszuson itt azonban csak a különböző államok önkényes, bármikor feloszlatható összejövetelét értjük, nem pedig olyan kapcsolatot, amelynek (mint az amerikai államoknak) alkotmányos alapja van [...] ." Azaz egyfajta népek szövetségét támogatta, mivel az állami attribútumokat nem tartotta alkalmazhatónak egy szövetségi berendezkedéshez. A kortársak kritikus fogadtatása mellett a döntéshozók, uralkodók az együttműködés elvét bár elismerték, de a hatalmi, illetve gazdasági ellentétek miatt a javaslat nem bizonyult megvalósíthatónak.
A társadalmi szerződés elméletei
A nemzetközi jog fokozatos térnyerésével a korábbi felfogások lassan kiegészültek a társadalmi szerződés elméleteivel, és megszülettek az állami hatalomgyakorlás leírásai. Hobbes, Locke, Hume és Rousseau teóriái egyrészt az állam eredetéről vallott nézetek alapján különböztethetőek meg (a Bodin-Althusius ellentétpár analógiájaként), másrészt az állam hatalmának kiterjesztése, a hatásköri megosztások alapján lehet csoportosítani őket. Ezek az elméletek az európai integrálódást a biztonság érdekében tartják elképzelhetőnek, de az államhatalmi attribútumokon nem tudtak túllépni.
Thomas Hobbes természetjoga túllépett a pozitivizmuson, szerinte, az állam az egyének és az uralkodó közötti szerződéssel jön létre a béke biztosításának érdekében. Elképzelésében a polgárok az abszolút hatalmú uralkodóra ruháznak át bizonyos jogokat, amivel az államhatalom korlátlanná, elidegeníthetetlenné, oszthatatlanná válik egy felbonthatatlan jogviszonyban. Az államok integrációjában szintén a hatalom egy kézben való koncentrálását képzelte el. Az uralkodó/állam szuverenitása az állam azon igénye, hogy a hatalmat belső és külső korlátozás nélkül gyakorolja, a közjó és az ország gyarapodása érdekében. "A választott király nem szuverén uralkodó, hanem a szuverenitás szolgálója".
John Locke viszont elutasította az állam korlátlan szuverenitását, és egy államszövetségben is hatalom szétválasztását javasolta. Szerinte a természeti állapotban az emberek szabadsága és egyenlősége érvényesül, és a mindenkire kiterjedő természettörvények megtiltják mások szabadságának és birtokának károsítását, megsemmisítését. Locke társadalmi szerződés-elméletében az államhatalom számára kötelező a természetjog betartása, viszont a törvényt megsértők ellen az állam lép fel jogszabályok útján szabályozott módon. A polgári kormányzás a funkciók szétválasztásával valósul meg: megosztotta a hatalmat, és a végrehajtó hatalmat alárendelte a törvényhozó hatalomnak. A parlamenti képviselettel így biztosította az egyéni szabadságot. Az államhatalom nem korlátlan, és ha megszegi a természetjogot, akkor a népnek jogában áll - akár erőszakos eszközök alkalmazásával is - az állami berendezkedés megváltoztatása.
David Hume tovább ment elméletében: elutasította a természetjogi és társadalmi szerződés-elméleteket, felvetette a legitimáció problémáját, mint az emberi engedelmesség kérdését. Szerinte az állam eredete a tulajdon védelmére szolgáló jogrend szükségességére vezethető vissza. Az egyes ember elfogadja ezt a jogrendet olyan pragmatikus megfontolásból, hogy az egyes ember életében jelentkező hátrányokat a társadalmi életben kompenzálja a béke és a biztonság haszna. Az állami rend stabilitásának feltétele a hatáskörök világos kijelölése, és ezt az integrációknak is szem előtt kell tartaniuk.
Rousseau a természetjogot elutasítva folytatta a hobbes-i abszolutista, "une et indivisible" (egységes és oszthatatlan), szuverén-felfogást. Szerinte az egyes emberek a közakaratnak ("volonté générale") vetik alá magukat, és ez garantálja szabadságukat és egyenlőségüket. Ez a közakarat nyilvánul meg a törvényekben, és az államok kötelessége a közakarat - azaz a törvények - érvényesítése, ellenkező esetben az uralkodót erőszakos eszközökkel meg kell dönteni. A közjót szolgáló emberi törvényekkel, amelyek az állami berendezkedés alapját alkotják, feloldotta az állami és népszuverenitás közötti ellentmondást is. Az állam és a nép/nemzet közt kötött társadalmi szerződés a döntéshozatali eljárásról szól, a nép főhatalmát közvetlenül a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmi ágakban gyakorolja. A népszuverenitás ad legitimációt , és a többség hatalmát, szabad döntéseit jeleníti meg, aminek engedelmeskedni kell. Az államhatalomban a "citoyen" szabadságának ilymódon való megtestesülése ellentétes a nemzeti szuverenitást - a természetes közösséghez tartozást - feladó egységes Európa víziójával. "Ma már nincsenek többé franciák, németek, spanyolok, s bármit mondjanak, még angolok sem, csak európaiak vannak. Mindenütt ugyanazok az ízlések, ugyanazok a szenvedélyek, egyazon erkölcsök, egyazon szokások, melyeknek egyáltalán nincs sajátos nemzeti arculatuk, semmi, ami egy sajátos nemzeti intézményhez kötné őket ." Az európai békét, elviekben, egy komplex (vallási, kereskedelmi) föderáció biztosítaná, ami azonban az eltérő nemzeti érdekek miatt nem megvalósítható .
Charles-Luis de Secondat Montesquieu a korabeli angol viszonyok megfigyelése alapján feladta elődjeinek a szuverenitást korlátlan jogként leíró abszolutista nyelvét, mivel a szabadságot nem a természeti állapotból vezeti le, és az attól elválaszthatatlan szuverenitás korlátlanságát is vitatja. A hatalmat - elsőként - elválaszthatóként ábrázolta eredetétől, céljától, s a vele rendelkezőtől, és csak a hatalom működését, hatását kutatja. A hatalomgyakorlást hatalmi ágakra osztotta. A végrehajtást uralkodói, kormányzati hatáskörben tartotta, viszont a locke-i koncepciótól eltérően a képviselőtestületet megkülönböztette a néptől. A nép annyiban szuverén, hogy képes jól megválasztani saját képviselőit, de dönteni nem tud, azaz a képviselet visszatartja a népet a cselekvésre irányuló határozatok meghozatalától. E két hatalmi ág közötti egyensúlyt keresve a végső döntés meghozatalát nem egy személyhez vagy szervhez kötötte, hanem a hatalmi ágak közötti kompromisszumhoz. A hatalmi ágak szétválasztásával arra világított rá, hogy számára a politikai probléma központi eleme a hatalom és a szabadságot biztosító jog ellentéte (szemben Locke szabadságot megalapozó jogi kérdésével). A kölcsönösen ellenőrzött hatalmi rendszerben rejlik a polgárok szabadságának biztosítéka, amivel a szuverenitás doktrínájában rejlő kettősséget írja le: a semleges hatalom felette áll minden olyan érdeknek, amely megosztja az embereket és egymás ellen hangolja őket, ugyanakkor a békét kikényszerítő, egy kézben koncentrált hatalom megszűntével a polgárok akarata elleni háború veszélye is eliminálódik. Kormányzati elvvé tette a föderalizmust, mert a köztársaságok biztonságuk garantálása érdekében egyesülnek. Elképzelései a hatáskörök megosztásáról és a működőképes föderációról az európai egység helyett az amerikai alkotmányozási gyakorlatba épültek be.
Független nemzetállamok és egységes Európa
A modern állami berendezkedést és az európai egységet a gyakorlatban elsőként I. Napóleon próbálta megvalósítani, ami jóllehet meghiúsult, mégis új lendületet adott a nemzeti mozgalmaknak, ami egyben a nemzet és föderáció viszonyának meghatározására is kihatott. Ettől kezdve a nemzetállami önállóság és függetlenség gondolata párosult az egységes Európa tervével, az egymásrautaltság felismerésével és a pacifizmussal. Henri de Saint-Simon és Augustin Thierry 1813-ban tették közzé `Az európai társadalom újjászervezéséről és az európai népek egy politikai korpuszba tömörítésének szükségességéről és eszközeiről nemzeti függetlenségük megőrzésével` című írásukat , amelyben megállapítják, hogy hosszabb távon a nemzeti függetlenséget és fennmaradást egy nagy európai parlament biztosíthatja, amely felette áll a nemzeti kormányoknak. Egy évvel később Saint-Simon a gazdasági és ipari egyesülés lehetőségét vizsgálta, és rámutatott, hogy az európai konföderáció magja Franciaország és Anglia egyesülése lehet - mint egyedüli parlamentáris berendezkedésű államok -, bár addig Anglia nem volt részese a kontinentális egyesülési folyamatnak. A terv azonban annak ellenére, hogy sok követőre talált, nem befolyásolta a Bécsi Kongresszus döntéseit, amelyeket a nemzeti érdekek védelme vezérelt. Még nem jött el az idő, `amikor Európa népei érzékelni fogják, hogy előbb a közös boldogulás ügyeit kell szabályozni, mielőtt a nemzeti érdekek felé fordulnának `. A nagyhatalmak egy egyensúlyon alapuló rendszert állítottak fel, ami ideiglenesnek bizonyult. Az európai egység doktrínájával szemben így `a népek Európája` terve kapott lendületet. E felfogás szerint - az államformától függetlenül - európai szövetség vagy konföderáció csak szabad és egyenlő államokat tömöríthet. A terv gyakorlati átültetésének az élére Mazzini állt, és indította el 1834-ben `Ifjú Európa` mozgalmát. E teória szerint kizárólagosan az államok bírnak önrendelkezéssel, ezért a mozgalom a német kérdés akár forradalmi megoldásáért, a széttagolt nemzetek egyesítéséért, felszabadításáért szállt síkra. Az európai szövetség létrejöttét a nacionalizmus megszületése támogatta. Victor Hugo szintén Európa egyesítését szorgalmazta a tartós béke megteremtése érdekében, amivel a forradalmak és függetlenségi mozgalmak is idejét múlttá válnak. Az Európai Egyesült Államok egy idealista, humanista alapokon álló képződmény, amivel az európaiak leendő közös állama az óceánon túl létrejött föderatív alakulathoz válik hasonlatossá. Mindezt Godin pár évtized múlva Európai Föderáció néven emlegette.
A nemzetállamok megszületésének lázában fogant európai egység-elképzelésekkel szemben a XIX. század második felének európai gondolkodói egyre kritikusabbá váltak, és új alapokra helyezték az európai szövetséget. Joseph Proudhon az európai föderalizmust nem államszövetségben vagy közösségi kormányzásban tartotta megvalósíthatónak, hanem a kis helyi politikai egységek közötti koordinációban, a szövetségek szövetségében, ahol semlegesítődne a nemzetállamok szerepe, mert azt a helyi közösségek vennék át. Ernest Renan a nacionalizmus veszélyeivel szemben olyan európai föderációt lát megoldásnak, ami a nemzetállamok "egészségtelen álmainak" korrekciós mechanizmust biztosít. Az integrációban az institucionalizmus előretörésének gondolata a franciák (Comte, Beranger) mellett német (Novalis) és olasz (Garibaldi, Crispi) gondolkodók elképzeléseivel bővült. Ezek a tervek a reálpolitika - kezdetben a francia-német ellentét, majd a szövetségesi rendszerek tömbösödésének kialakulása - miatt meghiúsultak, hogy aztán az I. világháború csalódásai után "[válhasson] az eszme mozgalommá " és intézményesülhessen.
Az első világháborút lezáró békeszerződésekkel a nacionalizmussal terhelt és gazdaságilag elmaradott régióban ismét feléledtek az európai összefogást hirdető eszmék. Ortega y Gasset az összeurópai intézmények szükségességét hirdette, amivel az akkori intézmények nemzetállami főségét egy nemzetek feletti hatalommal lehet felváltani. A Népszövetséget egy világkormányzás kezdeti, szupranacionálisan intézményesült kezdeményezésének lehet felfogni.
Gróf Richard Coudenhove-Kalergi pedig Páneurópai Unió elnevezéssel 1922-ben mozgalmat indított a háborúban legyengült Európa egységének megteremtése érdekében, hogy meg tudjon erősödni a Keletről (Szovjetunió) és az Atlanti-óceán túloldaláról érkező fenyegetéssel szemben, mivel az előbbi politikai és katonai, az utóbbi pedig pénzügyi és gazdasági veszélyt jelentett. Európa újraszervezését Kalergi föderatív alapon, a nemzeti szuverenitás részleges feladásával képzelte el. A korábbi időszakok gondolkodóival ellentétben konkrét gyakorlati lépéseket is tett tervének megvalósítása érdekében, amihez segítséget kapott Briand francia külügyminisztertől, aki 1929-ben terjesztette elő a Népszövetségben az ezen az eszmén alapuló javaslatát. E tervezetben végső célként egy európai konföderációt vázoltak fel, amelyben garantálnák minden állam szuverenitását, biztonságát és egyenlőségét. A Briand-javaslat olyan európai struktúrát javasolt, amely a francia-német együttműködésen alapul, és a Szovjetunió kivételével összefogja Európa valamennyi országát, biztosítja az angol hozzájárulást és a francia hegemóniát a kontinensen. A javaslat kudarcát a gyarmatokhoz fűződő viszony és a hatalmi egyensúlypolitika tradícióit tovább éltető Anglia, valamint a Rajna-vidék megszállásával nemzeti öntudatában erősödő Németország ellenállásán bukott meg, mivel nem tudták elfogadni a francia vezető szerepet. A kudarc ellenére a terv kétségtelen érdeme, hogy az első próbálkozásnak tekinthető, amely az egységes Európa létrehozására politikai szinten is kísérletet tett. Egyedüli eredménye végül a Népszövetség keretei között működő Európa Bizottság létrehozása lett, amely már nem fejtett ki érdemi munkát. Az elmélyülő gazdasági válság okozta befelé fordulás sem kedvezett az európai egység ügyének. Az európai nagyhatalmak eltérő érdekein és az érintett országok ellenállásán buktak el a 30-as évek más tervezetei is. Nagyszámú tervezet készült az európai egységgel kapcsolatban a II. világháború alatti ellenállási mozgalmak soraiban is. Újabb lendületet a II. világháború lezárása után kapott az európai egység gondolata, felismerve, hogy a nemzetállami keretek önmagukban sem a békét, sem a gazdasági prosperitást nem tudják biztosítani.
1945 utánra megérettek a feltételek az integrációs folyamat elindításához. Ezt ismerte fel Churchill, aki 1946-os zürichi beszédében felvetette egy Európai Egyesült Államok létrehozásának szükségességét. A javaslat támogatásra lelt az Atlanti-óceán túlpartján, az USA a Marshall-tervvel biztosította a gazdasági támogatását és politikai ösztönzését, valamint a Nyugat-Európában hatalomra került kereszténydemokrata politikusok (Schuman és Bidault, Adenauer, De Gasperi) körében Európa hidegháborús kettészakadása, valamint az európai gazdaság recessziójától való félelem további utat nyitott az európai integrálódás gondolatának. Az irányvonal elfogadása azonban nem jelentett egységes elképzeléseket a jövőbeli fejlődésre vonatkozóan: nemzeti szuverenitás megőrzése versus közösségi szintű intézményesülés.
