2020. különszám: Egészségünk története
ITT támogathatsz bennünket

Az európai integrációs folyamat és a szuverenitás története - 3

2004. október 25. 11:27 Kovács Gabriella

Európai uniós csatlakozásunk után a szuverenitás kérdése ismét a döntéshozók argumentációjának és a mindennapi viták homlokterébe került. Az európai integrációs folyamatok kapcsán a szakirodalom a szupranacionális versus kormányközi vitákban a közösségi intézmények és a tagállami döntéshozatali fórumok közötti hatáskör-megosztásban úgy jeleníti meg tényleges főhatalom birtokosát, mint a döntésekben az utolsó szót kimondó szervet. Cikksorozatunk az évszázadok során sokat változott fogalom történetének nyomába ered. Az első rész a szuverenitás fogalmát járta körül a jogelmélet, politológia és nemzetközi kapcsolatok irodalma alapján. A második rész az európai egység gondolatának előzményeit tekintette át. A harmadik rész az európai integrációs elméletek 1945 utáni fejlődését vizsgálja.

Az 50-60-as években az európai integráció a piacok egyesítését szolgálta (elsősorban a német és a francia ipar összekapcsolását), amely során újabb intézmények születtek meg, újabb hatáskörökkel és döntéshozatali mechanizmusokkal. Az integráció fejlődése során a tagállami szuverenitás mind érzékenyebb része került átadásra, ezáltal az integrációs folyamat mind nehézkesebbé vált (további kereskedelmi liberalizáció versus Fouchet-tervek), mivel a nemzetállamok ragaszkodtak bizonyos területeken szuverenitásuk fenntartásához. Ezen időszak eseményei a nemzetközi elmélet realista és liberális iskolájának elméleti megközelítését igazolták, miközben azok `neo` irányai konvergáltak.

A neo-realista elmélet  szerint az államok az etikát is figyelembe veszik addig, amíg érdekeik azt megengedik. A rendezőelv a strukturális anarchia, ahol a biztonság iránti vágy indokolja, hogy kooperációra lépjenek egymással, és kialakuljon a hatalmi egyensúly. Az elmélet már figyelembe veszi a  nem-állami szereplőket is. A bel- és külpolitika továbbra sem átjárható kategóriák (billiárdgolyó-modell ). A szuverenitás megőrzése a befolyásolási képesség kiterjesztéseként jelenik meg. Az integráció intenzitásának fokozását állami érdekek diktálják, a felállított intézményekben az egyes államok tartósítják hatalmukat.

A neo-liberális elmélet  szerint az anarchia, mint rendezőelv szintén megmarad, viszont a kooperáció jelentősége megnő egy fokozódó interdependens világban (pókháló-modell), ahol a politikai-katonai tényezők mellett a gazdasági erő is megjelenik. Az államok áthatják ("cross-cutting") egymást, kölcsönös függési rendszerek, integrálódási folyamatok alakulnak ki, amelyek a konfliktusok kezelésének új módját adják. Az állam érdekei - tőle független tényezők hatására -változhatnak. A belpolitika internacionalizálódik, a belpolitika és a külpolitika közötti határ egybemosódik. A szuverenitás funkcionális értelmezést kap: korlátozása a nemzetállami autonómiának az adott kérdésterület iránti érzékenységétől függ. Az intézményesítés a bizonytalanságot csökkenti. Az integráció társadalmasítja az anarchiát.

A neo-funkcionalista iskola  szerint a kormányok helyett a magán és transznacionális szereplők képviselik az érdekeket. A nem-állami szereplők (pl. nemzetközi intézmények) határozzák meg az ideális állapotot, miközben a kormányok háttérbe szorulnak. Az ideális állapot eléréséhez az integráció, mint kooperációs folyamat az eszköz.  A szuverenitás kérdését illetően az integrációban az állam folyamatosan területeket ad át a nemzetközi intézményeknek. A nemzetek feletti intézmények öndinamikus fejlődésük során elősegítik, hogy egyik funkcionális terület integrációja maga után vonja a másikét is ("spill-over"), ami idővel elvezet a politikai integrációhoz. A politikai integráció nemzeti elit-vezérelte folyamatában változhatnak az érdekek. Az elmélet kritikája, hogy nem határozott meg időhorizontot a spontán reakciókra, és nem vette figyelembe a véletlenszerű érdek-konvergenciákat, amivel kérdésessé tette a végeredményt, a politikai integrációt.


A 60-as évek végén a megerősödő nemzetállamok határozott érdekérvényesítő tevékenysége (pl. gaullizmus) az államközpontú modellek újbóli megjelenéséhez vezetett el. Az intergovermentalista elmélet  szerint a nemzetközi rendszerben az államok közötti kapcsolatokat azok a preferenciák határozzák meg, amelyeket a kormányok relatív előnyei determinálnak. A nemzeti érdekek érvényesítésére a tárgyalások szolgálnak. Mivel az intézményrendszer egy újabb színteret jelent a saját érdekeiket védő államok számára, ezért maguk az intézmények korlátozott autonómiával rendelkeznek. Az integráció fejlődése a szuverenitás megőrzésének kérdésévé vált egy transznacionális kooperációban.  Az államok "csökönyösek" és "régimódi gondolkodásúak", ezért ragaszkodnak szuverenitásukhoz, megosztására csak megfelelő kompenzáció ellenében vállalkoznak, gazdasági, de nem "magas politikai" területeken, szemben Haas elméletével. Az államok csak akkor adják át szuverenitásukat egy nemzetközi szervnek, ha "bizonyos nemzeti kategóriák speciális érdekei" fölé a "nemzet jelentős érdekeit" nem kívánják helyezni. Az elmélet gyengesége, hogy nem veszi figyelembe azt, hogy a nemzetközi intézmények nem egyedül az államok érdekeit szolgálják, hanem saját belső fejlődéssel is bírnak, önmaguk is reagálnak a változásokra.

A 70-es évek eseményei (a gazdaság válsága, Bretton-Woods pénzügyi rendszerének összeomlása, az olajválságok és az USA és Japán technológiai fölényből fakadó egyre nagyobb versenyelőnye) párosulva a kibővülés okozta feszültségekkel (pl. brit költségvetési hozzájárulás vitája) és az euroszkepticizmus növekedésével az integráció lelassulását, és a tagállamok egyéni, két- és többoldalú akcióit eredményezték. Ezen időszakban újjáéledt a neo-funkcionalista teória, az integrációt nem egy egyirányú folyamatként látták, hanem beépítették a visszalépés lehetőségét is (`spill-over, spill-back`) . Erősödtek azok a nézetek, amelyek az intézményeket nem az integrációs folyamat termékeként, hanem egyfajta fórumként ábrázolták. Az integráció letéteményesének egy erős technokrata fennhatóságot tartottak, amit a Bizottsággal azonosított, és Európát leendő közösségként (`would-be polity `) aposztrofálták. Központi kérdéssé vált a legitimáció problémája, és Európa identitásának nemzetköziesítése fogalmazódott meg. Az új nemzetközi környezet kölcsönhatásai arra is rámutattak, hogy a (fragmentált államokkal) sokszereplőssé vált folyamatokban a biztonság fogalma kiszélesedett. A hatalom nemzetközi újraosztásában a fellépő költségek egyenlőtlenül oszlanak meg, aminek a kiegyensúlyozása a cél a szabályozásokon keresztül, nemzetközi rezsimekben . Keohane és Nye interdependencia-teóriájukban az államok érdekérvényesítő politizálását társadalmi dimenzióba helyezték . A kooperáció az általános bizonytalanság csökkentésére szolgál, amit az államok önmagukban, saját érdekeiket követve, nem tudnak elérni, ezért vállalják a függőséget. Az elméleti szakemberek másik csoportja  a sokszínű politika-csinálásban résztvevő államok és intézmények mozgatórugóit keresték és rávilágítottak a hazai politizálás szerepére. Szerintük a mindennapi (`low-profile`) tevékenységek - mind a hazai terepen, mind a közösségi szinten, mind a kettő kölcsönhatásában megjelenők  - hosszú távon ugyanúgy kihatnak az integráció folyamatára, mint maguk az államközi szerződésben foglaltak.

Az 80-as évek közepétől újra felgyorsult az európai integrációs folyamat. A fokozódó nemzetközi gazdasági versenyben való aktív részvétel igényével, az alkotmányozási folyamat első lépéseivel, valamint az alacsonyabb fejlettségi szinten álló országok felvételével a közösségben megjelent a gazdasági és szociális kohézió, párhuzamosan viszont csökkent a homogenitás. Az események jó táptalajt biztosítottak korábbi teóriák egyesítéséhez és továbbfejlesztéséhez, a neo-liberális elmélet gyengeségeiből származó következtetések levonásához  és új elméletek egyidejű kifejlesztéséhez. Felismerték, hogy az integrációs folyamat új lendülete a nemzeti érdekek konvergenciájából származott. A nemzeti és a közösségi érdekek egybeesése folytán a tagállamok hajlandónak mutatkoztak nemzeti szuverenitásuk egy részének feláldozására, hogy ily módon az integráció mélyülésével a közös cél, a gazdasági fellendülés, az egész Közösségben megvalósuljon. A "kormányközi institucionalizmus" azt állítja, hogy az EK politika-csinálás a hazai politizálás folytatása más eszközökkel . "Még ha a társadalmi érdekek transznacionálisak, a fő politikai kifejeződésük nemzeti marad ." Az Egységes Európai Okmány kizárólag a három vezető európai ország (Németország, Franciaország és Nagy-Britannia) állam- és kormányfői alkujában született meg. Az alkufolyamat eredménye a "legkisebb közös nevező", amelyet mindegyik vezető el tudott fogadni, miközben "féltékenyen" védték nemzeti szuverenitásukat. Az elmélet kritikája azt hangsúlyozza, hogy csak felvázolja a hazai politizálásból eredő, európai érdekérvényesítésre szolgáló alkufolyamat következményeit, anélkül, hogy meghatározná a nemzeti preferenciák kialakításának megfelelő módját.

A 90-es évek elején bekövetkezett változások, a bipoláris szembenállás vége, a közelgő keleti uniós bővítés a korábbi éles szembenállást és elkülönülést számolta fel. Németország egyesülése pedig a szorosabb együttműködés iránti vágyat erősítette meg, folytatódott az alkotmányozási folyamat a Maastrichti Szerződés megszületésével. A globalizáció és interdependencia begyűrűzése az európai egységes piac megteremtéshez vezetett el. Ez a fejlődés a korábbi elméletek minőségi változásait és felülvizsgálatát követelte meg. A realista és a liberális iskola tanításai `egymás kiegészítőivé váltak`: a realista, államközpontú megközelítés mellett a liberális iskola által meghatározónak tartott hazai- és nem-államközi-, transznacionális kapcsolatok kaptak szerepet. A 90-es évek elejére megvalósuló `neo-liberális institucionalizmus` összeolvasztotta a neorealista és neoliberális irányzatokat egy olyan rendszerré, amelyben az államok a saját érdekeik érvényesítésére törekszenek egy kooperáció keretén belül . Az együttműködésben a részvételre ösztönző abszolút vagy relatív nyereség megítélése húzza meg a határt a neo-liberálisok és neo-realisták között . A neo-realisták szerint az államok közötti kooperáció csökken, azaz nő az anarchia, mivel az állam relatív előnyei csökkenésétől fél; attól, hogy az intézmények az állami érdekek változására hatást gyakorolnak. Az állam érdekeinek megfelelően dönt a tagságról, a legerősebb tag(ok) játékszabályainak megfelelően. A kooperációban való részvétel csakis az állam érdekeinek megfelelően mehet végbe. Az állam attól tart, hogy partnerei relatív előnyt szereznek a kooperációban, ezért korlátozzák annak terjedelmét, addig, amíg azt ellene használhatják. Az elmélet kritikájaként elmondható, hogy az intézmények a már meglévő hatalmi erőviszonyokat tükrözik, így nem tudnak hatást gyakorolni az államok magatartására. A neo-realista szemlélettel szemben a neo-liberális megközelítés vitatja, hogy az anarchia és a relatív előnyök megszerzése a kooperációt gyengíti, bár azok létét nem vonja kétségbe. Tagadja a `háború kísértetét`, ezért az államok közötti kooperáció szükségszerűen erősödik. A kooperációban jobb helyzetbe szeretne kerülni az állam (abszolút előny), és azt nem a másik ellen kihasználni (relatív veszteség). Az intézmények az államok tudatos, haszon-maximalizáló döntéseinek az eredményei, amelyek a tagállamok magatartását teszik kiszámíthatóbbá a közös érdekek felvállalásával.

A fentebb említett teóriák az államok cél-racionális magatartásából indulnak ki, amelyek kiszámítható érdekeiket követik. Az évtized folyamán újonnan született poszt-pozitivista elméletek, a reflektivizmus (pl. a kritikai-, a feminista-, a posztmodern elmélet) és a konstruktivizmus azonban az egyénre, a társadalmi csoportokra helyezte a hangsúlyt, és a politika-csinálást szélesebb társadalmi kontextusba helyezte . A konstruktivista elmélet szerint az anyagi világról alkotott értelmezésekben az emberi cselekedetek, a társadalmi kapcsolatok és azok összefüggései a meghatározóak, amelyekből a normák, az identitások és az érdekek származnak. A normának megfelelő (legitim) magatartás az érdekeket definiálja, amelyek majd az állami politizálásban jutnak kifejezésre; azaz a priori nemzeti érdek nincs. A normák az államokat folyamatosan (újra)alakítják a szocializációban . Ezen elmélet szerint a szereplők (állam, társadalom, egyén) magatartása és a normákat tartalmazó normatív struktúra kölcsönösen határozzák meg egymást és egymásra hatásaik révén eredményezhetnek előre nem várt hatásokat. Az elmélet szerint az integráció normákat állít fel, az államok normakövető magatartását várja el, így módosíthatja a nemzeti identitást és a nemzeti-, illetve a közösen képviselendő érdekeket. Az intézmények az állami - a történelmi-kulturális tapasztalatokból származó - percepciók okozta gyengeségek visszaszorítására jönnek létre. Az állami szuverenitás status quo helyzetét fenntartották, amit nem pusztán a fennmaradás érdekével, hanem az interakciókban az identitás(ok) fennmaradásával  magyaráztak. Bevezették a poszt-szuverenitás fogalmát, ahol az államok racionális alapon mondanak le szuverenitásuk egy részéről, de nem fejtették ki annak részleteit . Az elmélet igazolása, hogy az elkövetkező időszakban sikerül-e empirikusan alátámasztani az állításokat, még várat magára. Ezidáig a német "kereskedelmi állam " óvatos kül- biztonságpolitikai megközelítését dolgozták ki részletesen.

Összességében megállapítható, hogy a második világháború után kialakult bipoláris világban az európai integráció fejlődését a realista és liberális iskola tanításaiból kinövő új irányzatok az integráció fejlődésével összhangban fokozatosan bővülő elemekkel és egymás megállapításaira felelgetve, egyre összetettebb formában írták le, és egymás tételeit átvéve hol a szupranacionális (liberális gyökerű), hol az intergovernmentális (realista gyökerű) teóriák kerültek előtérbe.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. ősz: Hiúságunk története
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Fizessen elő most kedvezményesen!
Bezár