Az európai integrációs folyamat és a szuverenitás története - 2

2004. október 18. 11:32 Kovács Gabriella

Korábban

Az európai integrációs folyamat és a szuverenitás története - 3

Az európai integrációs folyamat és a szuverenitás története - 1

Független nemzetállamok és egységes Európa

A modern állami berendezkedést és az európai egységet a gyakorlatban elsőként I. Napóleon próbálta megvalósítani, ami jóllehet meghiúsult, mégis új lendületet adott a nemzeti mozgalmaknak, ami egyben a nemzet és föderáció viszonyának meghatározására is kihatott. Ettől kezdve a nemzetállami önállóság és függetlenség gondolata párosult az egységes Európa tervével, az egymásrautaltság felismerésével és a pacifizmussal. Henri de Saint-Simon és Augustin Thierry 1813-ban tették közzé `Az európai társadalom újjászervezéséről és az európai népek egy politikai korpuszba tömörítésének szükségességéről és eszközeiről nemzeti függetlenségük megőrzésével` című írásukat , amelyben megállapítják, hogy hosszabb távon a nemzeti függetlenséget és fennmaradást egy nagy európai parlament biztosíthatja, amely felette áll a nemzeti kormányoknak. Egy évvel később Saint-Simon a gazdasági és ipari egyesülés lehetőségét vizsgálta, és rámutatott, hogy az európai konföderáció magja Franciaország és Anglia egyesülése lehet - mint egyedüli parlamentáris berendezkedésű államok -, bár addig Anglia nem volt részese a kontinentális egyesülési folyamatnak. A terv azonban annak ellenére, hogy sok követőre talált, nem befolyásolta a Bécsi Kongresszus döntéseit, amelyeket a nemzeti érdekek védelme vezérelt. Még nem jött el az idő, `amikor Európa népei érzékelni fogják, hogy előbb a közös boldogulás ügyeit kell szabályozni, mielőtt a nemzeti érdekek felé fordulnának `. A nagyhatalmak egy egyensúlyon alapuló rendszert állítottak fel, ami ideiglenesnek bizonyult. Az európai egység doktrínájával szemben így `a népek Európája` terve kapott lendületet. E felfogás szerint - az államformától függetlenül - európai szövetség vagy konföderáció csak szabad és egyenlő államokat tömöríthet. A terv gyakorlati átültetésének az élére Mazzini állt, és indította el 1834-ben `Ifjú Európa` mozgalmát. E teória szerint kizárólagosan az államok bírnak önrendelkezéssel, ezért a mozgalom a német kérdés akár forradalmi megoldásáért, a széttagolt nemzetek egyesítéséért, felszabadításáért szállt síkra. Az európai szövetség létrejöttét a nacionalizmus megszületése támogatta. Victor Hugo szintén Európa egyesítését szorgalmazta a tartós béke megteremtése érdekében, amivel a forradalmak és függetlenségi mozgalmak is idejét múlttá válnak. Az Európai Egyesült Államok egy idealista, humanista alapokon álló képződmény, amivel az európaiak leendő közös állama az óceánon túl létrejött föderatív alakulathoz válik hasonlatossá. Mindezt Godin pár évtized múlva Európai Föderáció néven emlegette.

A nemzetállamok megszületésének lázában fogant európai egység-elképzelésekkel szemben a XIX. század második felének európai gondolkodói egyre kritikusabbá váltak, és új alapokra helyezték az európai szövetséget. Joseph Proudhon az európai föderalizmust nem államszövetségben vagy közösségi kormányzásban tartotta megvalósíthatónak, hanem a kis helyi politikai egységek közötti koordinációban, a szövetségek szövetségében, ahol semlegesítődne a nemzetállamok szerepe, mert azt a helyi közösségek vennék át. Ernest Renan a nacionalizmus veszélyeivel szemben olyan európai föderációt lát megoldásnak, ami a nemzetállamok "egészségtelen álmainak" korrekciós mechanizmust biztosít. Az integrációban az institucionalizmus előretörésének gondolata a franciák (Comte, Beranger) mellett német (Novalis) és olasz (Garibaldi, Crispi) gondolkodók elképzeléseivel bővült. Ezek a tervek a reálpolitika - kezdetben a francia-német ellentét, majd a szövetségesi rendszerek tömbösödésének kialakulása - miatt meghiúsultak, hogy aztán az I. világháború csalódásai után "[válhasson] az eszme mozgalommá " és intézményesülhessen.

Az első világháborút lezáró békeszerződésekkel a nacionalizmussal terhelt és gazdaságilag elmaradott régióban ismét feléledtek az európai összefogást hirdető eszmék. Ortega y Gasset az összeurópai intézmények szükségességét hirdette, amivel az akkori intézmények nemzetállami főségét egy nemzetek feletti hatalommal lehet felváltani. A Népszövetséget egy világkormányzás kezdeti, szupranacionálisan intézményesült kezdeményezésének lehet felfogni.

Gróf Richard Coudenhove-Kalergi pedig Páneurópai Unió elnevezéssel 1922-ben mozgalmat indított a háborúban legyengült Európa egységének megteremtése érdekében, hogy meg tudjon erősödni a Keletről (Szovjetunió) és az Atlanti-óceán túloldaláról érkező fenyegetéssel szemben, mivel az előbbi politikai és katonai, az utóbbi pedig pénzügyi és gazdasági veszélyt jelentett. Európa újraszervezését Kalergi föderatív alapon, a nemzeti szuverenitás részleges feladásával képzelte el. A korábbi időszakok gondolkodóival ellentétben konkrét gyakorlati lépéseket is tett tervének megvalósítása érdekében, amihez segítséget kapott Briand francia külügyminisztertől, aki 1929-ben terjesztette elő a Népszövetségben az ezen az eszmén alapuló javaslatát. E tervezetben végső célként egy európai konföderációt vázoltak fel, amelyben garantálnák minden állam szuverenitását, biztonságát és egyenlőségét. A Briand-javaslat olyan európai struktúrát javasolt, amely a francia-német együttműködésen alapul, és a Szovjetunió kivételével összefogja Európa valamennyi országát, biztosítja az angol hozzájárulást és a francia hegemóniát a kontinensen. A javaslat kudarcát a gyarmatokhoz fűződő viszony és a hatalmi egyensúlypolitika tradícióit tovább éltető Anglia, valamint a Rajna-vidék megszállásával nemzeti öntudatában erősödő Németország ellenállásán bukott meg, mivel nem tudták elfogadni a francia vezető szerepet. A kudarc ellenére a terv kétségtelen érdeme, hogy az első próbálkozásnak tekinthető, amely az egységes Európa létrehozására politikai szinten is kísérletet tett. Egyedüli eredménye végül a Népszövetség keretei között működő Európa Bizottság létrehozása lett, amely már nem fejtett ki érdemi munkát. Az elmélyülő gazdasági válság okozta befelé fordulás sem kedvezett az európai egység ügyének. Az európai nagyhatalmak eltérő érdekein és az érintett országok ellenállásán buktak el a 30-as évek más tervezetei is. Nagyszámú tervezet készült az európai egységgel kapcsolatban a II. világháború alatti ellenállási mozgalmak soraiban is. Újabb lendületet a II. világháború lezárása után kapott az európai egység gondolata, felismerve, hogy a nemzetállami keretek önmagukban sem a békét, sem a gazdasági prosperitást nem tudják biztosítani.

1945 utánra megérettek a feltételek az integrációs folyamat elindításához. Ezt ismerte fel Churchill, aki 1946-os zürichi beszédében felvetette egy Európai Egyesült Államok létrehozásának szükségességét. A javaslat támogatásra lelt az Atlanti-óceán túlpartján, az USA a Marshall-tervvel biztosította a gazdasági támogatását és politikai ösztönzését, valamint a Nyugat-Európában hatalomra került kereszténydemokrata politikusok (Schuman és Bidault, Adenauer, De Gasperi) körében Európa hidegháborús kettészakadása, valamint az európai gazdaság recessziójától való félelem további utat nyitott az európai integrálódás gondolatának. Az irányvonal elfogadása azonban nem jelentett egységes elképzeléseket a jövőbeli fejlődésre vonatkozóan: nemzeti szuverenitás megőrzése versus közösségi szintű intézményesülés.

előző oldal 3 / 3