2020. ősz: Hiúságunk története
ITT támogathatsz bennünket

A nagyhatalmi érdekek ütközőterében

2001. december 20. 04:54 Horváth Jenő

Afganisztánnak még a XIX. században sem voltak kialakult határai, nem volt folyamatos államisága, és természetesen afgán nemzet sem létezett. A mai Afganisztán területének körvonalai csak a század végén rajzolódtak ki Abd al-Rahman emír (ur. 1880–1901) központosító törekvései nyomán. A kialakuló állam az Európában megszokott fejlődési vonaltól eltérően azonban nem épülhetett egy nemzetre, mert ezen a területen az afgánok az ország összlakosságának a felét sem tették ki, miközben jelentős részük a határokon túl, a mai Pakisztánhoz tartozó Beludzsisztán területén élt. Az afgánok mellett jelentős számban éltek a kialakuló állam kereteiben a perzsához közelálló nyelvet beszélő, de nem síita tadzsikok, a türk nyelvcsaládhoz tartozó üzbégek, a hagyományok szerint mongol eredetű hazarák és több tucat kisebb-nagyobb nyelvi és etnikai közösség. Nem lehet tehát valamiféle európai értelemben vett nemzetállam születéséről beszélni: Afganisztán lakossága szinte csak egyben volt közös, a vallásban, abban, hogy a nagy többség szunnita muzulmán volt.

Az ország társadalmi széttagoltságában nemcsak az etnikai és nyelvi különbségek játszottak szerepet, az egyes etnikai közösségek sem voltak stabilak. Az egyesülési fázisokban legfeljebb törzsszövetség kötéséig jutottak el, a szövetségek átrendeződése, a törzsek és a nemzetségek szakadatlan harca sokkal inkább meghatározó volt, mint az állandóság. Az ellenségeskedés, a véres leszámolások mindennapi jelenségnek számítottak. Az afgán történelem tulajdonképpen a néhány nagyvárosért (Kabul, Kandahár, Herát) folytatott háborúskodások jelentik, a fordulópontokat pedig az, amikor egy-egy erőteljes személyiség valamely törzsi vagy nemzetiségi csoportra támaszkodva vaskézzel egyesíti az országot vagy annak egy részét. Ilyenkor az új vezér rendszerint a nomád állattenyésztő törzsek csapataira támaszkodva azonnal hódító hadjáratokba is kezd. Az afgánok évszázadokon keresztül nagyon sokszor veszélyt jelentettek a szomszédaikra. Első találkozás az európai hatalmakkal Afganisztán a XIX. századba a képen látható Zamán sah uralkodása alatt (1793–1801) lépett be. Ő kötött először szövetséget európai hatalommal, Franciaországgal, amely az öreg kontinens fölötti hegemónia megszerzéséért vívta háborúit a többi európai hatalom koalíciója ellen. Zamán sah megígérte a franciáknak, hogy megtámadja az angolok indiai birtokait. Be is tartotta az ígéretét, négyszer is benyomult Észak-Indiába, elfoglalta Pandzsab jelentős részét. A francia szövetség epizódikus esemény maradt, Zamánt 1801-ben megvakították és megfosztották a tróntól, trónkövetelők léptek fel, az ország részekre bomlott, Afganisztán negyed századra teljes káoszba süllyedt, közben azért, a belső meghasonlás ellenére szinte szakadatlan harcoltak az afgánok Perzsia ellen is. 1818-ra négy egymással vetélkedő főfejedelemség alakult ki Afganisztánban: Herát, Kabul, Kandahár és Pesavar központtal. Fokozatosan a kedvező kereskedelmi helyzete, még inkább a katonai ereje folytán a kabuli fejedelemség kerekedett felül, 1826-ban Kabul kánja, Dúszt Mohamed felvette az emíri címet (az általa alapított Barakzai-dinasztia 1973-ig, a köztársaság kikiáltásig uralkodik) és a jogara alá hajtotta az ország nagyobb részét (ur. 1826–1839, 1842–1863). Dúszt Mohamed volt az első afgán uralkodó, akinek komolyan meggyűlt a baja a térségben terjeszkedő európai hatalommal, Angliával. A britek addig nem sietek benyomulni Afganisztánba, pedig már régebben megközelítették India felől. Nyilván megnehezítette behatolásukat az ázsiai kiindulópontjaiktól és bázisaiktól való messzeség, rendkívül nehéz terepviszonyok, a zord éghajlat, nem voltak az országnak vonzó nyersanyagai, terményei, lakósai szegények voltak, ugyanakkor harciasak. Az afgán betörések azonban sorozatos fenyegették a kiépülő indiai brit uralmat, ráadásul a brit impériummal szemben álló indiai muzulmán csoportoknak nyújtott afgán támogatás veszélyeztette az Afganisztánhoz közel eső országrész pacifikálását. Végső soron az utóbbi motívumok késztették a Kelet-Indiai Társaságot, majd a brit kormányt, hogy Afganisztánra támadjon. 1838-ban indították az angolok az első háborújukat (1838–1842) Afganisztán ellen. A háború sikeresen indult. Az angolok már 1839-ben elfoglalták Kabult, Dúszt Mohamed elmenekült, trónjára trónjára új uralkodót ültették, az 1809-ben trónfosztott Sudzsá sahot. Az angoltól azonban gyorsan elfordult a hadiszerencse: az afgán törzsek, akikhez csatlakoztak a tadzsikok és az üzbégek is, általános felkeléssel válaszoltak, Kabulban legyilkolták az angolokat, a brit sereg a Khaiber-szoroson keresztül megtizedelve kihátrált az országból. A szégyenletes kudarc után az angolok jobbnak látták, ha elismerik Dúszt Mohamed emírségét, aki az 1850-es évek első felében uralma alá vonta az Amu-Darjától délre fekvő kis üzbég és Tadzsik kánságokat is, majd 1863-ban Herátot is. Az angolok azonban nem mondtak le arról, hogy ellenőrzésük alá vonják Afganisztánt. Dúszt Mohamed halála (1863) adta a lehetőséget, hogy akcióban lépjenek. (Afganisztánban, de a többi iszlám országban sem volt az európaihoz hasonló kialakult rendje a trónöröklésnek.) Az angolok Dúszt Mohamed fiával, Sír Alival szemben a fivéreit, Mohamed Afdalt és Mohamed Azamot támogatták, akik hamarosan el is űzték Sír Alit a kabuli trónról. Sír Ali azonban a nemzeti erőkre támaszkodva visszaszerezte a hatalmat. Másodszori uralmának (1868–1879) utolsó éveiben pedig már mindinkább a Közép-Ázsiában dél felé terjeszkedő oroszoknál keresett támogatást az angolokkal szemben. 1878-ban az angolok elindították második Afganisztán elleni háborújukat (1878–1880). 1879-ben elűzték Sír Alit, és a fiát Mohamed Jakúbot ültették a trónra. Rákényszerítették az ún. gandamaki szerződést, amely brit ellenőrzés alá vonta az afgán külpolitikát. A siker megint csak átmeneti volt, az afgánok 1879. szeptember 3-án felkoncolták a kabuli angol követség tagjait, az afganisztáni angol parancsnokkal, Kavagnari őrnaggyal együtt. 1880-ban az angolok Roberts tábornok parancsnoksága alatt, kemény harcban ismét Kabulig nyomultak, és Abd al-Rahmánt, Mohamed Afdal fiát ültették az uralkodói székbe, Jakúb kánt pedig Indiába internálták. Abd al-Rahman egész uralkodása alatt (1880–1901) küzdött az oroszoktól támogatott öccsével, a Merv felől lassacskán előre nyomuló Ejub kánnal. Igyekezett ugyanakkor országát kivonni a brit gyámkodás alól is. Az emír alkalmazza először viszonylag következetesen az ún. afgán hinta politikát: hol az angolokhoz, hol az oroszokhoz húzott a függetlenség megőrzése érdekében. Uralkodása idején kezdődött meg a modern Afganisztán kialakulása, legalábbis abban az értelemben, hogy kezdtek kialakulni a határok és elkezdődött közigazgatás kiépítése. Egységes pénzrendszert, valamint az egységes súly- és hosszmértéket is bevezettek. Évszázadok óta először lehetett biztonságosan utazni, legalábbis a legfontosabb kereskedelmi útvonalakon. Ekkor erősödött meg az együttműködés az etnikailag afgánnak nevezhető törzsek között, és ettől kedve a központi hatalom a többi nemzetiségi csoporttal szemben határozottan rájuk támaszkodott. Orosz–angol konfliktusok Afganisztán miatt Az afgán nemzet és állam kialakulását azonban mindinkább akadályozták Nagy-Britannia és Oroszország afganisztáni aspirációi és az érdekütközései. Első nagyobb konfliktusuk a türkmén–afgán határ megállapítása kapcsán keletkezett. Oroszország ugyanis miután 1884-ben bekebelezte Türkméniát, a csapatait előretolta egészen az afgán határig. Anglia azon törekvése jegyében, hogy biztosítsa az akkor már érdekszférájának tekintett Afganisztánt szintén türkmén területeket foglalt. 1885 márciusában az afgán–türkmén határ megvonására irányuló kísérletek – egyáltalán nem véletlenül – az orosz és az angol vezetés alatt álló afgán csapatok összetűzésére vezettek. Az összeütközés angol–orosz háborút tűzött napirendre, amely egyben a régión messze túlterjedő dimenziókat nyitott. Nagy-Britannia hatalmas flottájának erejére támaszkodva ugyanis a számára sokkal előnyösebb térségben, a Fekete-tenger partvidékén akart csapást mérni Oroszországra. Ehhez flottájának átengedését kellett kérnie a Fekete-tengeri bejáratot őrző török szultántól. Oroszország természetesen Németországhoz és az Osztrák–Magyar Monarchiához fordult, hogy a három császár szövetsége alapján gyakoroljanak nyomást Isztambulra, hogy ne engedje át az angolokat a szorosokon. Berlin és Bécs számára előnyös volt Oroszország közép-ázsiai törekvéseinek támogatása, hiszen az ottani hódítás távolt tartotta a cárt az európai politikától, ráadásul nyilvánvalóan tartós konfliktusba sodorta az oroszokat az angolokkal. London végül is kénytelen volt lemondani fekete-tengeri támadó terveiről, a türkmán–afgán határvonalra vonatkozóan pedig elfogadni az orosz javaslatot. (Az afgán–orosz határt Afganisztán északnyugati részén 1887-ben rögzítette a brit–orosz határmegállapító bizottság.) Az oroszok déli irányú terjeszkedése során 1892-ben, Janov orosz ezredes jelentősebb mértékben hátrébb szorította az afgán csapatokat, Abd al-Rahman kán ekkor védekezésül az angolok felé közeledett. Az angol uralkodó szorult helyzetét kihasználva Durand Montimer, a brit-indiai kormányzat külügyi titkára aláíratta az emírrel az ún. Durand-szerződést (1893. november 12.), amely kialakította a határvonalat Afganisztán és Brit-India között, olyan módon, hogy az ország délkeleti részén lakó ún. független törzsek területét Brit-Indiához csatolta. (Ez a Durand-vonal mindmáig a határ Afganisztán és Pakisztán között.) A Durand-vonal elfogadása azzal járt, hogy az afgán etnikum nem egységesülhetett, hiszen az új határtól délre élő pastuk Brit-Indiai lakosai lettek. Az orosz érdekekre tekintettel a Durand-féle szerződés arra is kötelezte az emírt, hogy a Pendzs folyó jobb partját átengedi az oroszoknak, amelynek fejében másutt területi kompenzációt ígértek neki. A szerződés továbbá azt is rögzítette, hogy az emír és országa meghatározott összegű évi segélyt kap az indiai brit kormányzattól. Az Durand-szerződést az 1895. március 11-én kelt angol–orosz egyezség kiegészítette ki, amelynek értelmében a Pamír hegység körzete Oroszországé lett, a Hindikus hegység északi lejtőin pedig – részben az emír kárpótlására, de inkább a közép-ázsiai orosz és az indiai brit birtokok szétválasztására – kialakítottak egy hosszú és vékony földsávból álló életképtelen enklávét, amelyet az afgán emír birtokába adtak. (Az afgán enkláve ma is megvan, egészen a kínai határig húzódik. A Pamír fennsíkon az afgán–orosz határt 1895-ben rögzítette a brit–orosz határmegállapító bizottság.) Az orosz-brit kompromisszum ellenére a századfordulón folytatódott a brit–orosz vetélkedés Afganisztánban. 1899-ben az oroszok megszállták Herátot, 1900 tavaszán pedig Kabulban megszervezték az állandó képviseletüket. Az angolok az orosz lépések ellensúlyozására bejelentették, hogy Brit-India felől Kandahárig meghosszabbítják a vasutat, és katonailag is megerősítették jelenlétüket a térségben. 1901. október 1-jén meghalt Abd al-Rahman emír. Az utódlás – kivételesen – zavarok nélkül történt. Abd al-Rachman még a halálos ágyán utódjául jelölte a legidősebb fiát, Habib Alláht, aki tulajdonképpen már 1881 óta helyettesítette az államügyekben (úr. 1901–1919). Afganisztán továbbra is az orosz és angol érdekek ütközési vonala maradt, az új kán minden évben elfogadta az angoloktól apjának is fizetett angol támogatást, s abban is követte apja példáját, hogy hintapolitikát folytatott a két nagyhatalom között. Idővel azonban mindinkább Angliához simult. 1904-ben elküldte fiát Kalkuttába, hogy tisztelegjen Curson alkirály előtt. 1905-ben pedig, amikor a cári Oroszország elvesztette az orosz–japán háborút, a kabuli udvar – a többi ázsiai hatalomhoz hasonlóan – oroszellenes irányba fordult. Az orosz vereség természetesen változtatott az angol–orosz kapcsolatok alakulásán is. Angol–orosz megegyezés Afganisztánról Az orosz–japán háború elvesztése és az 1905. évi portsmouthi békekötés után Oroszország a Távol-Keleten egy időre nem fenyegette Nagy-Britannia ottani érdekeit. Ráadásul a távol-keleti vereség mérsékelte Oroszország közel-keleti aktivitását is. Szentpétervár az Oszmán Birodalommal így az utóbbi térségben egyelőre a status quo politikáját folytatta. Végeredményben így Nagy-Britannia és Oroszország között az egyedüli súrlódási felület Közép-Ázsia maradt. Politikájukat azonban itt a korábbiaktól eltérően immár nemcsak kölcsönös versengésük, hanem egy új vetélytárs, Németország jelentkezése is befolyásolta. Németország a bagdadi vasút építése révén ki akarta terjeszteni a befolyását egész Közel- és Közép-Keletre. Az angol és az orosz politikusok felismerték, hogy az új keletű angol–német, illetve orosz–német szembenállás erősebb, mint a hagyományos angol–orosz ellentét. Innentől már csak valami kisebb diplomáciai lépésre volt szükség, hogy elinduljon a közeledés. Franciaország, amelynek komoly érdekei fűződtek az angol–orosz ellentétek elsimításához, magára vállalta, hogy közvetít London és Szentpétervár között. Az angolok már 1906 folyamán lépéseket is tettek az Oroszországgal való kibékülés érdekében. Alekszander Izvolszkij orosz külügyminiszter ugyancsak fontosnak tartotta Oroszország számára az Angliával való megegyezést a Közép-Kelet kérdéseiről. A britek számára kedvező fejlemény volt, hogy 1907-ben rendezni tudták kapcsolataikat Habib Alláh afgán uralkodóval, aki 1907-ben személyesen tisztelgett Indiában az alkirálynál. A jó viszony jeleként Nagy-Britannia elismerte az uralkodót Afganisztán és a hozzá tartozó területek királyának. Az angoloknak ezek után már csak Oroszországgal kellett az „afgán kérdést" tisztázniuk. Ez sikerült is az angol–orosz szerződéssel, amelyet 1907. augusztus 31-én Pétervárott Izvolszkij külügyminiszter és Nicolson angol nagykövet írta alá. Az új brit–orosz szerződés az egész Közép–Keleten megvonta az angol–orosz érdekszférák határait, vagyis Afganisztán mellett Perzsiára és Tibetre is vonatkozott. (Természetesen nem Afganisztán, hanem Perzsia volt a legfontosabb ország.) Perzsiát három övezetre osztották: az északi részt Oroszország, a déli részt Nagy-Britannia érdekszférájának nyilvánították, a középső részt semlegesnek. A felek lemondtak az egymás zónájában szerzendő kereskedelmi koncessziókról. Afganisztánra vonatkozóan a szerződésben Oroszország az országot politikai tekintetben brit befolyási övezetnek ismerte el, míg kereskedelmi tekintetben a két nagyhatalom egyforma előnyöket és bánásmódot biztosított magának. Továbbá Nagy-Britannia megígérte, hogy Afganisztánt nem fogja Oroszország ellen befolyásolni, és tiszteletben tartja Afganisztán területi épségét. (Tibetben a szerződő felek elismerték Kína fennhatóságát, és lemondtak mindenféle beavatkozásról.) A szerződés fordulópontot a brit–orosz kapcsolatokban alakulása szempontjából nemcsak a közép-keleti térség vonatkozásában, hanem általában is: noha az angol–orosz egyezmény noha nem tartalmazott semmiféle Németország elleni intézkedést, gyakorlatilag a hármasszövetséggel szembenálló angol–francia–orosz antant kialakítását jelentette. A szerződő felek az afgán uralkodót, Habib Alláhot meg sem kérdezték, ezzel mélységesen megsértették a kán és a nemzeti párt önérzetét. Abib Alláh nem ratifikálta a szerződést, féltestvére, Naszr Allah, a nemzeti párt feje még tovább ment: 1908-ban pártot ütött a „puha” király ellen, magához ragadta az indiai határ melletti területeket, és a „fundamentalista” „propagandisták” által feltüzelt afgán harcosok két hadoszlopban Brit-Indiába nyomultak. Wilcox angol tábornok azonban visszaűzte őket a határon. A britek ezután több mint egy évtizedre Afganisztánt teljesen elzárták a világtól. Az első világháborúban is semleges maradt az ország. Az első világháború után Az 1917. évi orosz forradalmak, a cári Oroszország megszűnése alapvető változást hozott a Közép-Kelet és benne Afganisztán helyzetében is. 1919. februárban Amán Alláh kán (úr. 1919–1929) az ország teljes függetlenséget és a belső reformokat hirdetve ragadta magához a hatalmat Kabulban. Az angol kormány megtagadta az új király elismerését és katonai fellépésre készülődött Afganisztán ellen. Az afgán kormány 1919 tavaszán diplomáciai missziót küldött Európába, hogy az afgán függetlenség kikiáltásáról tájékoztassa a hatalmakat és támaszt keressen magának. Az afgán küldöttséget azonban csak Moszkvában fogadták. (Szovjet-Oroszország már március 27-én hivatalosan elismerte a független Afganisztánt.) Az angolok egyáltalán nem akarták lemondani afganisztáni pozícióikról, sőt ki akarták használni Oroszország meggyengülését. Katonai intervencióba kezdtek, Brit-India elől 1919. május 3-án katonaságuk átlépte az afgán határt: elkezdődött a harmadik brit–afgán háború. Az afgánok elszántan védekeztek. A szovjet kormány már 1919. május 27-i nyilatkozatot adott ki, amelyben újra hangsúlyozta, hogy minden kikötés nélkül elismerti Afganisztán szuverenitását. A Szovjet-Oroszország „baráti politikája” nagy szerepet játszott abban, hogy az angolok az indiai Ravalpindiben kötött szerződéssel gyorsan véget vetettek a brit–afgán háborúnak. A szerződést 1919. augusztus 8-án írták alá. Ebben Nagy-Britannia – bár fenntartásokkal – lényegében tudomásul vette Afganisztán függetlenségét. (A hivatalos elismerés külön jegyzékben történt.) A ravalpindi szerződésben Amán Alláh kán Afganisztán déli határaira vonatkozóan kényszeredetten elismerte a fennálló afgán–brit-indiai határt (Durand-vonatl), vagyis lemondott arról a törekvéséről , hogy az India területén lakó ún. független törzseket a maga uralma alá vonja. Angol részről bejelentették, hogy megszüntetik az afgán uralkodónak és országának korábban nyújtott pénzügyi támogatásokat és leállítják az Indiából Afganisztánba irányuló fegyverszállításokat. London a szerződésben hat hónapos „próbaidőt” is kikötött, időt adva Afganisztánnak, hogy „kellőképpen kifejezésre juttassa készségét” az Angliával való „baráti viszony létesítésére”. A brit kikötések ellenére a ravalpindi szerződés aláírásával elvileg és valóságosan is megszűnt az Afganisztán fölötti brit protektorátus, Afganisztán véglegesen elveszett Nagy-Britannia számára. (Az utóbbi természetesen akkor még nem volt nyilvánvaló.) Az afgán kormány, hogy helyzetét megerősítse 1919. őszén barátsági szerződés megkötését javasolta a szovjet kormánynak. A tárgyalások novemberben Moszkvában indultak meg, majd Kabulban folytatódtak, ahol 1920. szeptember 13-án írták alá az előzetes szerződést, amelyet Moszkvában véglegesítettek és írtak alá 1921. február 28-án. A szerződő felek ebben elismerték egymás állami szuverenitását és függetlenségét, Szovjet-Oroszország szabad és vámmentes kivitelt biztosított Afganisztán számára a területén vásárolt áruknak, emellett kötelezte magát, hogy anyagi és kulturális segítségben is részesíti Afganisztánt. (A szerződést 1921. augusztus 13-án ratifikálták.) Afganisztán szerencséjére kedvezően alakultak időközben az angol–szovjet kapcsolatok is. Az afgán–angol és az afgán–szovjet szerződésekről folyó tárgyalások mellett 1920 májusában Londonban tárgyalások kezdődtek Nagy-Britannia és Szovjet-Oroszország kapcsolatainak rendezéséről is. A tárgyalások eredményre vezettek, a két ország képviselői gazdasági és politikai megállapodás írtak alá 1921. március 16-án, amelyben a két fél kötelezettséget vállalt, hogy tartózkodni fog az egymás elleni tevékenységtől és propagandától: Szovjet-Oroszország Indiában és Afganisztánban, az angol kormány pedig a korábban a cári Oroszországhoz tartozó területeken. Kimondták azt is, hogy a két ország újra felveszi a kereskedelmi kapcsolatokat, továbbá, hogy moszkvai, illetve londoni a kereskedelmi képviseleteiket a diplomáciai képviseletek kiváltságaival ruházzák fel. Az egyezmény sikert jelentett Szovjet-Oroszország számára, mert ezzel megtört az ország köré vont addigi diplomáciai zárlat, Afganisztán számára pedig azért meg a szovjet állam kötelezte magát, hogy nem avatkozik a belügyeibe. (A szovjet–angol megállapodást határozatlan időre kötötték, mivel azonban Nagy-Britannia nem ratifikálta, csak az angol–szovjet diplomáciai kapcsolatok 1927-ben bekövetkező megszakításáig alkalmazták.) 1921-ben Afganisztán nemzetközi státusának konszolidálása irányába hatott a brit–afgán jószomszédi viszony létesítéséről az afgán külügyminiszter és a kabuli angol követ által 1921. november 22-én aláírt szerződés, amely az 1919. évi ravalpindi szerződés továbbfejlesztésének tekinthető. A szerződésben egyfelől Amán Alláh kán tudomásul vette, hogy angolok felszámolták a mai Pakisztán területén élő afgán törzsek függetlenségi harcát, másfelől a szerződés kifejezésre juttatta, hogy az angolok beletörődtek Afganisztán nemzetközi helyzetének megerősödésébe, amit főleg az 1921-i afgán–szovjet szerződés mozdított elő. A jószomszédi szerződés kimondta, hogy Nagy-Britannia teljesen és feltétel nélkül elismeri Afganisztán függetlenségét, és azt is, hogy a két ország közvetlen és normális diplomáciai viszonyt létesít egymással. Továbbá írásba foglalták, hogy a határövezetben nem folytatnak kiterjedt katonai műveleteket. A szerződéssel Nagy-Britannia szabaddá tette a fegyverszállítást is Afganisztán számára Indián keresztül. Az afgán kormány a britek megnyugtatásárra kötelezte magát, hogy nem engedélyezi szovjet konzulátusokat létesítését Kandahár és Khazni városokban. (A szerződés három évre kötötték, egy évvel előbbi felmondási joggal.) Az afganisztáni brit pozíciók nagyobb részének feladása része volt a brit uralom visszaszorulásának a Közép-Keleten. A legnagyobb kudarc a briteket nyilvánvalóan Törökországban érte: a kemálista forradalom győzelmével Anglia teljesen elvesztette törökországi befolyását. Perzsiában Reza kán 1921-es hatalom átvétele után hasonló folyamat bontakozott ki, az angolok kénytelenek voltak kiüríteni az ország keleti részét, amelyet az 1907. évi angol–orosz egyezmény alapján tartottak megszállva. 1925-ben Reza kán császári címet vett fel, és megszüntette az angol gazdasági előjogok jelentős részét is. Afganisztán kihasználta a brit hatalom visszaszorulását szomszédságában, szerződéseket kötött Törökországgal és Perzsiával ezzel is stabilizálta függetlenségét. A török és a perzsa példa nyomán Amán Aláh kán és kormánya hozzálátott az ország modernizálásához is (a rabszolga-kereskedelem betiltása, a törzsi arisztokrácia adószedési jogának felszámolása, az igazságszolgáltatás és az iskolák állami falügyelet alá vonása), a reformok azonban a törzsi arisztokrácia és a papság ellenállásába ütköztek. A gazdasági és katonai korszerűsítés Afganisztánban is angolellenes színezetet kapott. A britektől való távolodás – miközben a Szovjetunióban a kommunista hatalom statalizálódott – szinte elkerülhetetlenül hozta magával az erejét visszanyerő hatalmas északi felé közeledést. 1926. augusztus 31-én Pagmasban, Amán Aláh kán nyári palotájában semlegességi és meg nem támadási szerződés kötött Afganisztán és a Szovjetunió. A szerződésben kimondták, hogy nem avatkoznak egymás belügyeibe, egyik fél sem tűr meg saját területén olyan fegyveres csoportot vagy szervezetet, amelynek tevékenysége a másik fél ellen irányul. Meg nem támadási kötelezettséget vállaltak, és kijelentették, hogy nem lépnek olyan politikai és szövetségi kombinációba, amely a szerződő felek valamelyike ellen irányul. A szerződést határozatlan időre kötették, vagyis ismételten meghosszabbíthatónak mondták ki, egészen addig, amíg valamelyik fél be nem jelenti kívánságát a szerződés érvényének megszakítására. A Szovjetunió célja az afgán–szovjet szerződéssel (1925-ben Törökországgal, 1927-ben Perzsiával kötött hasonló szerződést) alapvetően az volt, hogy a térség ne válhasson felvonulási tereppé egy esetleges szovjetellenes támadó háborúban. A szóban forgó országok pedig a Szovjetunióval kötött szerződésekkel hátvédet tudhattak maguk mögött a brit kolonializmussal való összeütközéseikben. 1929 és 1933 között belpolitikai válság alakult ki Afganisztánban. Amán Alláh kánt ellenfelei lemondásra és az ország elhagyására kényszerítették, a trónviszály és az éles belpolitikai harc 1933 végén zárult le, amikor királlyá választották az októberben meggyilkolt sah fiát, Mohamed Záhirt (ur. 1933–1973). Ezután – a nem változtatás jegyében – konszolidálódott Afganisztán belpolitikai és külpolitikai szempontból egyaránt. Az 1930–1940-es években lassan kezdtek kialakulni a kapitalista viszonyok, a világháborúban Afganisztán semleges maradt. A második világháború után A második világháború utáni években átalakult a világ Afganisztán szomszédságában. A háborúban a Szovjetunió az Egyesült Államok mellett igazi nagyhatalommá vált, sokkal hatalmasabbá, mint korábbi vetélytársa a térségben; Nagy-Britannia, félig meddig kivonult a térségből, függetlenséget adott Indiának, egyúttal megszületett Afganisztán déli szomszédja a szintén független Pakisztán; Iránban 1945–1947-ben még szembeszállt a Szovjetunió előrenyomulási kísérletével, de az 1950-es évek elején már egyértelműen az Egyesült Államok lépett a helyébe; Kína 1949-ben kommunista hatalommá vált. E világpolitikai jelentőségű változások közepette, azokhoz képest, Afganisztánban mintha megállt volna az idő: a lakosság igen vegyes etnika összetétele, a törzsi-nemzetiségi érdekek által erősen átszőtt belpolitika, külkapcsolatok tekintetében pedig a mesterséges déli határ miatti ellenétek, továbbá az számos tekintetben átalakult, de lényegében megmaradt „ütköző állam helyzet" továbbra is jelentős akadályokat állított a szilárd államiság megteremtése és a modernizáció elé. Mohamed Záhir sah a világháború után is tartózkodott attól, hogy jelentősebb reformokba kezdjen. A „felvilágosodás időszaka" csak az 1950-es években, Mohamed Daud miniszterelnöksége alatt kezdődött el Afganisztánban. Daud (az uralkodó unokatestvére) nem kis ellenállást leküzdve, a térségben utolsóként, keresztül vitte a nők elkülönítésének, a csador kötelező használatának önkéntes alapon való feloldását. Lépéseket tett az iskoláztatás terén meglevő hatalmas elmaradottság csökkentésére. Gondolt az államforma alkotmányos monarchiává átalakítására, ez irányú terveit a sah környezete azonban csak részben támogatta. A felmentését követően, 1964-ben bevezetett alkotmány a speciális céllal összehívott nagy nemzetgyűlés mellett nagy szerepet biztosított a kétkamarás parlamentnek is. Ennek alsóházába választás, a felsőházba pedig választás és kinevezés útján kerültek képviselők. A pártok működését továbbra sem engedélyezték. A külpolitikában Afganisztán felsorakozott az el nem kötelezett országok csoportjához. 1955-ben részt vett az ázsiai és afrikai országok bandungi konferenciáján, az ENSZ-ben (a világszervezetnek 1946 óta tagja) támogatta a Kinai Népköztársaság követelést, hogy elfoglalhassa Kína helyét, 1950-ben barátsági szerződést kötött Indiával, 1960-ban a Kínai Népköztársasággal, 1963-ban megkötötte a kínai–afgán határegyezményt. Szomszédai közül csak Pakisztánnal alakult ki konfliktusos viszonya a brit kolonializmus örökségeként megmaradt -pakisztáni–afganisztáni határ miatt, amaly ketté vágja a pastuk lakta területet. 1961-ben két évre megszakadtak a diplomáciai és a kereskedelmi kapcsolatok is a két ország között. A Szovjetunióval való kapcsolatok – a két ország közötti korabeli diplomáciai közlemények szóhasználatát idézve „barátiak” voltak. Tízévenként meghosszabbították a szovjet–afgán semlegességi és megnemtámadási-szerződéseket, a Szovjetunió különféle segélyeket adott Afganisztánnak. Az Afganisztánt fontos ütköző államnak tekintő szovjet vezetés azonban gyanakodni kezdett, ahogy Kabul kapcsolatait szorosabbra fűzte a gazdag arab olajtermelők országokkal és az Egyesült Államoknak a térségben legerősebb szövetségesével, Iránnal is. 1973 nyarán ismét fordulat történt az afgán belpolitikában. Már évek óta nőtt a feszültség a városokban, ezt kihasználva Mohamed Daud, a tíz éve leváltott miniszterelnök, július 17-én a hadsereg és a kommunisták támogatásával megfosztotta a hatalmától az olaszországi gyógykezelésre, pihenésre elutazott Zahir királyt. Kikiáltották a köztársaságot, az ország elnökévé és miniszterelnökévé Daudot választották, aki igen széles körű hatalmat összpontosított a kezében. 1978. április 27-én újabb államcsíny történt, az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt (kommunista párt) vette át a hatalmat. A fordulat páratlan lehetőséget nyitott a Szovjetunió számára pozícióinak megerősítéséhez. Az egyáltalán nem egységes kommunista párt 1965-től kezdve szerveződött Núr Mohamed Taraki vezetésével, aki Daud eltávolításával Afganisztán elnöke lett. (A hatalomátvételkor Daudot és családját lemészárolták.) Az új hatalom főként a pastukra épített. A vezetők a helyi társadalom szokásait figyelmen kívül hagyva radikális átalakításba kezdtek: agrárreformot hirdettek, országos mozgalmat indítottak az analfabétizmus ellen, szembefordultak a tradicionális házasságkötési szabályokkal, megváltoztatták a nemzeti lobogót. Ezeket a többségükben modernizációs intézkedéseket a lakosság nagy tömegei ellenszenvvel és ellenállással fogadták. A kormányzat az elégedetlenségre az erőszak növelésével válaszolt, majd több frontos polgárháború alakult ki: egyrészt egymás ellen fordultak a különböző etnikai–vallási fegyveres csoportok, másrészt valamennyien harcoltak a kormányerők ellen is. A szenvedések elől hatalmas tömegek menekültek a szomszédos országokba, elsősorban Pakisztánba és Iránba. Az elve szűk bázisra támaszkodó és az ország egyre kisebb részét ellenőrző kommunista párt belső megosztottságát tovább mélyítette a vezetők hatalmi harca. Az afganisztáni kérdés – a térségbeli fontosabb fejleményekkel együtt – ekkor már egyre többször került a nagyhatalmak képviselőinek asztalára. 1979-ben Bécsben, a SALT II-ről folyó szovjet–amerikai tárgyalások közben a két szuperhatalom hosszan tárgyalt a Perzsa-öböl térségéről is. Az alig néhány hónappal az iráni iszlám forradalom győzelme után hatalomra került J. Carter elnök felvetette, hogy az lenne legjobb, ha katonai erővel egyik hatalom se avatkozna be, se Iránban se Afganisztánban. Nyomatékosan hangsúlyozta a Perzsa-öbölhöz és az Arab-félszigethez fűződő amerikai érdekeket. L. Brezsnyev azonban kitérő választ adott a Szovjetunió nyilvánvalóan eltérő stratégiai szándékai, Washington és Peking közeledése és az afgán ellenzéknek nyújtott fokozódó amerikai támogatás miatt. A Szovjetunió hamarosan lépéskényszerbe került: az újabb afganisztáni fordulat, 1979. szeptember 16-én a rezsim „erős emberének" tartott Hafizullah Aminnak a felülkerekedése és Taraki meggyilkolása, nem volt örvendetes Moszkva számára. A szovjet vezetők nem sokkal korábban, moszkvai látogatása alkalmával Taraki elnököt még egyértelmű támogatásukról biztosították. Amin hatalomra jutása tulajdonképpen potenciálisan veszélyeztette Moszkva pozícióit, s a Kreml végül is annak ellenére az afganisztáni katonai beavatkozás mellett döntött, hogy előre látható volt, hogy akciója rendkívül negatív nemzetközi következményekkel jár. A szovjet vezetés nem tudta kihasználatlanul hagyni azt a páratlan lehetőséget, amely az iráni sah bukása, az amerikai pozíciók ottani összeomlása után kínálkozott. Úgy látszott, hogy az afganisztáni szovjet katonai intervencióval nemcsak az ottani szovjet pozíciókat stabilizálja, hanem Afganisztán egyértelmű szovjet befolyás alá vonása fontos állomás lehet a régi orosz törekvés, a Perzsa-öbölhöz való kijutás megvalósítása felé is. Afganisztán délnyugati repülőtereiről elérhető a stratégiailag rendkívül fontos Hormuzi-szoros, bármikor megbénítható a Nyugat számára stratégiai jelentőségű olajszállítási útvonal. 1979. december 24-én elkezdődött a szovjet katonai intervenció, amely megdöntötte a hivatalosan a Szovjetunió szoros szövetségesnek számító kabuli kormányzatot. Amin elnököt december 27-én több családtagjával együtt Taraki hívei meggyilkolták, helyette Moszkva a pártvezetésből korábban félreállított Babrak Karmalt állította Afganisztán élére. A több mint 100.000 szovjet katona megjelenése Afganisztánban új stratégiai helyzetet teremtett a közép-keleti térségben. Az ENSZ és számos nemzetközi szervezet elítélte a szovjet inváziót. A Carter-adminisztráció embargó és más intézkedéseket hozott a Szovjetunió ellen, támogatásáról biztosította a Moszkva által leginkább fenyegetett államokat. Az elnök olajkészlete és stratégiai fontossága miatt a Közel-Kelettől a dél-ázsiai térségig terjedő egész zónát az Egyesült Államok és szövetségesei biztonsága szempontjából létfontosságú térségnek nyilvánította. Figyelmeztetett arra, hogy ha az olajellátás biztonságát a regionális instabilitás vagy esetleg a Szovjetunió veszélyeztetné, az Egyesült Államok és szövetségesei készek érdekeiket keményen megvédeni. Az afganisztáni invázió megbillentette ugyan a térség hatalmi egyensúlyát, a Szovjetunió számára azonban a megváltoztatott helyzet konszolidálása egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak. A hatalmas technikai fölényben levő, de a szokatlan terepviszonyok közt harcoló szovjet reguláris erők nem bírtak az Egyesült Államok, s számos iszlám állam tetemes anyagi és pénzügyi támogatását élvező iszlám mudzsahedin gerillákkal. Az egy évtizeden át tartó elhúzódó háború a Szovjetuniónak minden évben mintegy ötmilliárd dollárjába került, a szovjet hadsereg 15000 katonát vesztett. Az afgán veszteségek elborzasztóak: meghalt közel egymillió ember; a lakosság közel egyharmada, 4-5 millió ember pedig elmenekült az országból. A szovjet szuronyokra támaszkodó Kabral az államapparátusban és a hadsereg tisztikarán belül a pastuk helyett a többi nemzetiségekhez tartozókra igyekezett támaszkodni. Stabilitást azonban sem neki, sem az 1986. május 4-én az örökébe lépő pastu származású Mohamed Nadzsibullahnak (a tikos szolgálta vezetője volt) sem sikerült teremtenie. Az ellenzéki erők, ezek közül is a pastu Gulbuddin Hekmatjár Iszlám Pártjának, a tadzsik Burhanuddin Rabbani Iszlám Társaságának, valamint az üzbég nemzetiségű Ahmad Sah Masudnak a fegyveres osztagai az ország egyre nagyobb területeit vontak ellenőrzésük alá. Az újabb fordulat, a szovjet intervenció befejezése, a gorbacsovi periódusban következett be. Moszkva 1988 októberében írta alá az afganisztáni rendezésről szóló genfi egyezményt. Ennek keretében 1989 februárjában fejeződött be a szovjet csapatok kivonása az országból. A szovjet hadsereg távozásával Afganisztánban nem ért véget a háború, folytatódott immár csak az afgánok közötti polgárháborúként. Az 1978-ben hatalomra került rendszer csak Nadzsibullah 1992. április 16-i távozásával tűnt el véglegesen. (Nadzsibullah az ENSZ kabuli képviseletén kér menedékjogot.) Az esemény a muzulmán lázadók győzelmét jelentette. A hivatalos hatalomátvétel 1992. április 28-án zajlott le. Irán és Pakisztán azonnal elismerte az új rendszert, Oroszország is hamarosan kinyilvánította vele az együttműködési készségét. Az Egyesült Államok nem tett közzé hivatalos állásfoglalást. A következő években, egészen a 200. szeptember 11-ét követő legújabb nagy fordulatig a nagyhatalmak és a szomszéd országok mindinkább közönnyel és érdektelenséggel szemlélték az ország teljes káoszba süllyedését.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. ősz: Hiúságunk története
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Fizessen elő most kedvezményesen!
Bezár