Az utolsó orosz cár

85 esztendeje, 1918. július 16-ról 17-re virradóra mészárolták le a bolsevikok Jekatyerinburgban családjával együtt II. Miklóst, a Romanov dinasztiából származó utolsó orosz cárt.

Az ifjú

II. Miklós

Nyikolaj Alekszandrovics Romanov, vagy ahogy trónra lépése után hívták, II. Miklós, 1868. május 18-án született Carszkoje Szelóban III. Sándor cár és Dagmar dán hercegnő fiaként. A korszak fő ideológusa, Konsztantyin Pobedonoszcev irányításával külön nevelői grémium gondoskodott arról, hogy minél nagyobb jártassága legyen a gimnáziumi tárgyakban, a jogi, közgazdasági és katonai tudományokban. Felkészítése természetesen a monarchia isteni eredete, a cári hatalom korlátlansága és sérthetetlensége szellemében történt. Vele szemben a számonkérés tiltott volt, így örök titok marad, hogy a cárevics milyen hatásfokkal sajátította el a tananyagot. Fényes intellektussal mindenesetre sem ifjúkorában, sem a későbbiekben nem tündökölt, egy visszaemlékezés szerint `egy jó családból való gárdaezredes átlagos képzettségével` rendelkezett. A katonai tanulmányok betetőzéseként többhónapos távol-keleti körutat tett, ennek során 1891-ben Ocu városában megsebesítette egy fanatikus japán. Ez később azért nyert különös jelentőséget, mert a seb bekötözésére használt - majd múzeumba került - véres kendő fontos bizonyítási kellék volt a cár földi maradványainak azonosításakor.

A birodalom ügyeinek intézését 1894-ben vette át apjától. Ugyanebben az évben lett a felesége a hessen-darmstadti nagyherceg lánya, Alix (Alekszandra Fjodorovna), házasságukból négy lány és egy fiú született. A 100 millió rubelt (az éves közoktatási költségek háromszorosát) felemésztő koronázási ünnepségeket 1896 májusában tartották. Az eseményt tömegtragédia árnyékolta be: a moszkvaiak megajándékozására a Hodinka-mezőre szervezett sokszázezres népünnepélyen támadt tolongásban az emberek halálra taposták egymást, több ezer ember vesztette életét és sebesült meg.

A szerelmes

Miklós és Alix

Amikor először találkozott Miklós Alix, hessen-darmstadti hercegnővel, azonnal megtetszett neki a négy évvel fiatalabb leány. A fiú egy brossal lepte meg Alixot, de az megijedt, és másnap visszaadta az ajándékot. Miklós mérgében az első szembejövő - és kellőképpen meglepett - nagynéninek adta az ékszert. A három évvel későbbi randevú már egy fokkal jobban sikerült. Egész éjjel táncoltak, majd a graffiti meglehetősen szokatlan módját választották szerelmük kinyilatkoztatására: bekarcolták nevüket egy félreeső helyiség ablaküvegébe `ugyanis szeretjük egymást` - írja jelentőségteljesen Miklós naplójába aznap.

Nem titok viszont, hogy a kissé nagy időintervallumú találkák között azért Miklós nem unatkozik. Egy lengyel származású balerina karjaiban talál vigaszt. Mathilde Kseszinszkaja örömmel viszonozza az ifjú trónörökös közeledését. III. Sándor cárnak nem tetszik fia kicsapongása. Az udvarban mindenki tud a színésznőcskével folytatott viszonyról, a jobban értesültek pedig még Alixról is. Előbbi szóba sem jöhet, mint lehetséges meny, de a hercegnővel sincs kibékülve az apa, mert családjának külpolitikai súlya csekély. A cél: egy francia ara, de minimum egy porosz!

A körülmények ellenére még sincs Miklós családi prés alatt, és ennek egy, de annál nyomósabb oka van: Sándor nem akarja olyan kész tények elé állítani fiát, mint amilyenek elé ő volt annak idején. Huszonöt évvel korábban Sándor is szerelmes volt egy nőbe, akit apja, II. Sándor cár parancsára ki kellett vernie a fejéből. Amikor ugyanis bátyja, a trónörökös váratlanul elhunyt, Sándor nemcsak a trónt, de testvére jegyesét, Dagmar dán hercegnőt is megörökölte. És hiába vitatkozott Sándor az apjával, el kellett vennie a menyasszonyt - akihez az ég-világon semmi köze nem volt. Ő lett II. Miklós édesanyja, és ő az a dán hercegnő, akinek a testvérét VII. Edward vette nőül. Az ő fiúk lett a későbbi V. György - innen tehát a megtévesztésig való hasonlóság az angol és az orosz uralkodó között!

V. György

1894-re erősen megromlik Sándor cár egészségi állapota. Érzi, hogy nincs már sok hátra, ezért ő enged. Mivel a korábban kinézett menyjelöltek - a párizsi Héléne d'Orleans és Margit porosz hercegnő - közül egyik sem lett volna hajlandó áttérni az orosz ortodox vallásra - ami a cárina szerephez szinte beugró volt -, minden akadály elhárult Miklós akarata elől: megkérheti Alix kezét.

Randevúnak kiváló alkalom kínálkozik: Alix idősebbik bátyja, Ernő Lajos nagyherceg Coburgban vezeti oltár elé Viktória Melitta edinburghi hercegkisasszonyt. A fotográfusok már készítették magnéziumporos vakukkal felszerelt masináikat. Királyi családok tagjai szép számmal gyűltek a lagzira. Eljött a vőlegény nagymamája is, Viktória királynő, de várták Berlinből II. Vilmos császárt is. Az orosz különítményt - és ez most tényleg a szó legszorosabb értelmében az volt - Miklós vezeti. Kíséretében utazik három nagybácsi, több unokatestvér, egy orosz nyelvmesternő, azaz tolmács, testőrök és végül egy pópa - legyen már kéznél, ha majd hitbéli kérdéseket feszegetne Alix. A cárevicsnek nagyon hamar sikerült elérnie, hogy a menyegzőn jelenlévők lassan többet foglalkoznak az ő leánykérésével, mint az ifjú párral. Alix azonban olyan, mint a vídia - hőre keményedik. Miklós lángolása kissé megrémiszti, ráadásul azzal sincs kibékülve, hogy át kell térnie.

Miklós és Viktória Balmoralban

Miklós 1894. április 8-án indul végső rohamra. Délelőtt fél 10-kor megy be Alixhoz, aki végre kimondta a boldogító igent. (Nem hiszik el, de a szomszéd szobában ott volt az egész rokonság: nagybácsik, nagynénik, egyszóval mindenki! Még maga Vilmos császár, a cárevics unokafivére is, aki - jellemző poroszosságával - így emlékszik vissza a jeles eseményre: "Addig-addig téblábolt Miklós, míg fogtam az egyik vázát, kivettem belőle a csokrot, és azt mondtam neki: ezt itt most szépen megfogod, fölveszed az uniformisodat, felkötöd a szablyádat, és megkéred a kezét!")

Aznap este Viktória királynő ad az ifjú jegyespár tiszteletére vacsorát, és az elkövetkező napokban egymást érik az Alixot és Miklóst éltető ünnepségek. A leendő anyós egy ezernyi drágakőből kirakott Fabergé-tojást és smaragd karkötőt küld az arának, Sándor cár sóhajt egy nagyot: végre! Rövid londoni kitérő után - Alix és Miklós tartják keresztvíz alá V. György kisfiát, a későbbi VIII. Edwardot, aki majd lemond a trónról Wallis Simpson miatt és utóbb árulás vádjába keveredik - irány Oroszország.

Az uralkodó

Raszputyin

A félszeg, visszahúzódó, ám időnként gőgös, önkényeskedő és hajthatatlan uralkodó lassan beletanult szerepébe: szorgalmasan rágta át magát az iratcsomókon, elnökölt az Államtanácsban és a rendkívüli tanácskozásokon. Igazi hivatalnok alkat volt, aki az államügyek intézése után szeretett képeket ragasztani albumaiba, dominózni, fát fűrészelni, előszeretettel költözgetett egyik palotájából a másikba, szívesen katonáskodott. Mindig szüksége volt azonban mások (Pobedonoszcev, nagybátyjai, felesége) keménykezű irányítására, valamint kegyencek, misztikumba burkolózó, önmagukat felkent `szent emberek`, jósok, javasasszonyok közelségére, akik `lelki` támaszból nem egyszer a politika tényleges formálóivá váltak (mint Virubova vagy Raszputyin).

II. Miklós uralkodásának két évtizede alatt Oroszországban meglódult a kapitalista fejlődés, a formálódó, egyre nagyobb szerepet játszó burzsoázia és a munkásság eljutott politikai érdekeinek megfogalmazásáig, és pártjain keresztül érvényt is akart szerezni azoknak.

A nagyhatalmi célokat követő cár két súlyos háborúba taszította az országot: Japántól még "csak" megalázó vereséget szenvedett (1904-1905), de az első világháborúban való részvétel, illetve a nyomában járó társadalmi megrázkódtatás a cárizmus bukását okozta. Az 1905-1907-es polgári demokratikus forradalmat Miklós tűzzel-vassal leverte (ezért kapta a "véreskezű" jelzőt), az első világégés borzalmaiból és az általános összeomlásból táplálkozó 1917. februári polgári forradalom viszont őt kényszerítette távozásra.

1917. március 2-án (15-én) Miklós lemondott trónjáról fivére, Mihail Alekszandrovics nagyherceg javára. A lemondott cárt március 8-án az Ideiglenes Kormány megbízottai a mogiljovi főhadiszálláson letartóztatták és Carszkoje Szelóba vitték. A feszült belpolitikai helyzet, a tömegek haragja miatt augusztus 14-én családjával együtt a szibériai Tobolszkba menekítették, majd a bolsevik hatalomátvétel után, 1918. április végén az uráli Jekatyerinburgba szállították.

A vég

Carszkoje Szelo

A Romanovokat két és fél hónappal később itt, az Ipatyev-ház alagsori szobájában érte utol végzetük: szabályosan lemészárolták őket. Az 1918. július 16-ról 17-re virradó éjjel felébresztették, a pincébe terelték őket, majd felolvasták halálos ítéletüket. Ezután őreik gépfegyvertüzet zúdítottak II. Miklós cárra, Alekszandra Fjodorovna cárnőre és gyerekeikre: Alekszej cárevicsre, Olgára, Tatjánára, Marijára, Anasztáziára, valamint a család orvosára, inasára, szakácsára és szobalányára.

A parancs állítólag Jakov Szverdlovtól, az Össz-Oroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnökétől (tulajdonképpen államfő) származott, a tervet az Uráli Területi Szovjet Végrehajtó Bizottság hagyta jóvá, s a foglyok őrzésével megbízott különleges rendeltetésű egység hajtotta végre. A hivatalos indoklás szerint a Szibéria nagy részét addigra már elfoglaló fehérgárdisták közeledése miatt volt szükség a likvidálásra, mivel fennállt annak a veszélye, hogy a cár személye körül kialakul valamiféle ellenforradalmi egység.

Senki nem maradt életben

A holttesteket elégették, a maradványokat mocsárba dobták, s azok csak az 1990-es évek elején kerültek elő. Hosszadalmas azonosítási eljárás indult, amely teljes bizonyossággal máig nem szolgált, ám 1998 nyarán Szentpéterváron, a Péter-Pál erődben egyházi segédlettel ünnepélyesen eltemették az áldozatokat. Külön bizottság foglalkozott meg-megújuló intenzitással a család sorsának kivizsgálásával, a maradványok azonosításával. A bizonytalanságot növeli, hogy Alekszej herceg és Anasztázia hercegnő maradványai máig nincsenek meg, s többen vitatják az előkerült fosszíliák valódiságát. 2002 decembere óta a történész Alekszandr Jakovlev vezette testület vizsgálja azt a Romanov-háztól érkezett kérelmet is, hogy rehabilitálják az áldozatokat. Közben, 2000 augusztusában az orosz ortodox egyház vezetése szentté avatta II. Miklóst és családjának tagjait.

MTI-SAB - Múlt-kor