745 éve hunyt el "második honalapítónk"

2015. május 4. 09:25 MTI, Múlt-kor

745 éve, 1270. május 3-án halt meg IV. Béla Árpád-házi magyar király, aki intézkedéseivel méltán nyerte el a "második honalapító" elnevezést. A tatárjárást követően új birtokokat adományozott, de kővárak építésére kötelezte a megjutalmazottakat. Nevéhez fűződött a mai Budavár ősének alapítása, számos településnek kiváltságokat adományozott, elősegítve várossá fejlődésüket, védelmi célokból pedig visszahívta az országba a kunokat, és arra kötelezte a városokat, hogy háború esetén meghatározott számú lovagot állítsanak ki. Fontos feladatának tekintette a költségvetés reformját, a stabil pénzrendszer megteremtését, továbbá megújította az Aranybullát, amely a szervienseket nemessé nyilvánította.

Korábban

Batu kán és a szláv favágók

II. András király fia 1206 novemberében - egyes források szerint 29-én - született. Életének első végzetes eseménye volt 1213-ban anyjának, Gertrudis királynénak a meggyilkolása. Egy évvel később apja politikai ellenzéke kikényszerítette Béla megkoronázását, önálló területi hatalomhoz azonban csak 1220-ban jutott, amikor elnyerte Horvátország és Dalmácia hercegségét (később Szlavóniáét is). Ugyanebben az évben feleségül vette Laszkarisz Máriát, a nikaiai császár lányát, aki tíz gyermeket, nyolc lányt és két fiút szült neki. Apja 1226-ban elvette tőle Dalmáciát és Horvátországot, az erdélyi hercegséget kapta meg.

Az 1220-as évek végére valódi politikai tényezővé vált, fő céljának azt tekintette, hogy megakadályozza apja felelőtlennek tartott politikáját. Amikor 1235 szeptemberében, apja halála után trónra került, célul tűzte ki a királyi hatalom megerősítését. Leszámolt apja párthíveivel, majd elindította a királyi birtokok visszavételét. 1239-ben - az ország védelmi erejének növelésére - beengedte az országba a tatárok elől menekülő kunokat, akik azonban nomád életmódjuk miatt hamar összeütközésbe kerültek a magyarokkal. Béla intézkedéseivel maga ellen fordította az ország előkelőit, és a helyzet akkor sem változott meg, amikor köztudottá vált a készülődő tatár támadás híre.

Az 1241-ben Magyarországra törő mongolok katonai ereje a többi lovas nomád népet nemcsak felülmúlta, hanem fölénybe kerültek Kelet- és Közép-Európa letelepült népivel szemben is. Egykorú feljegyzések szerint minden mongol közrendű harcos legalább egy, de lehetőleg 2-3 íjat vitt magával a harcba, három nagy tegezt tele nyilakkal, szekercét és köteleket. Ismerték és alkalmazták a fejlett kínai haditechnikát: hajítógépeket, füstfejlesztő vegyi anyagokat. A mongol vezérek kiváló katonai vezetők voltak, seregük jól képzett és fegyelmezett.

A nehézségeket fokozta, hogy 1241 tavaszán a Rákos mezején nemesek egy csoportja meggyilkolta Kötöny kun vezért, akinek halála után a felháborodott nomádok mindent feldúlva dél felé kivonultak az országból. A király végül legjobb harcosai nélkül indult meg keletre, Muhi felé, ahol 1241. április 11-én a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett a Batu kán vezette mongol főseregtől. Béla az őt védelmezők hősiességének köszönhetően el tudott menekülni, de hadserege megsemmisült. Az ország jelentős részét elfoglalták a mongolok, a király pedig nagy kerülővel végül a dalmáciai Trau (ma: Trogir) várában talált menedéket.

A mongolok 1242 tavaszán váratlanul kivonultak, elképzelhetetlen pusztítást hagyva maguk után, a lakosság mintegy negyede esett a harcok, a járványok és az éhínség következtében. Amikor 1242 májusában Béla visszatért az országba, fő feladatának az ország újjáépítését és védekezési képességének javítását tartotta. Mivel belátta, hogy az előkelők ellenében nem kormányozhat, felhagyott a királyi birtokok visszavételével. Ehelyett új birtokokat is adományozott, de kővárak építésére kötelezte a megjutalmazottakat. Jó példával járt elöl: nevéhez fűződött például a mai Budavár ősének alapítása (1243), míg Mária királyné 1250 körül felépíttette Visegrádot. Számos településnek kiváltságokat adományozott, elősegítve várossá fejlődésüket.

Védelmi célokból visszahívta az országba a kunokat, és arra kötelezte a városokat, hogy háború esetén meghatározott számú lovagot állítsanak ki. Fontos feladatának tekintette a költségvetés reformját, a stabil pénzrendszer megteremtését. Nevéhez fűződött az Aranybulla 1267. évi megújítása, amely a hagyományos nemességtől addig megkülönböztetett szervienseket nemessé nyilvánította. Erősítette az írásbeliséget az ügyintézésben, növelte a kancellária szerepét. Pártfogolta a ferences rendet, Budán letelepítette a domonkos rendet, apácáik számára a Nyulak szigetén (Margitsziget) kolostort építtetett, ide adta leányát, a későbbi Szent Margitot is. Intézkedéseivel méltán nyerte el a "második honalapító" elnevezést.

Az 1250-es években Béla külpolitikája elsősorban Nyugat felé fordult, bekapcsolódott a kihalt Babenberg-dinasztia örökségének, Stájerországnak a megszerzéséért folytatott küzdelembe. 1253 és 1258 között Dél-Stájerország István trónörökös irányítása alá került, de a tartomány fellázadása után kialakult harcokból végül II. Ottokár cseh király került ki győztesen. IV. Béla király életének utolsó évtizedét a fiával, Istvánnal folytatott küzdelem árnyékolta be, amely 1264-65-ben fegyveres harcba torkollott. A király végül az 1265-ös isaszegi csatában vereséget szenvedett Istvántól, és békét kötött örökösével, de viszálykodásuk gyakorlatilag kettészakította az országot, ami Béla halála után súlyos következményekkel járt.

IV. Béla 1270. május 3-án hunyt el. Az esztergomi ferencesek templomában temették el. (Utódja fia, István lett, V. István néven.) Emlékét számos szobor őrzi az országban.