Sztálin

Oroszország második világháborús győzelme nemcsak a T-34-es harckocsiknak, a MiG-3-as harci gépeknek, a legendás „katyusáknak” - a BM-13-as rakéta-sorozatvetőknek -, hanem az orosz vodkának is köszönhető, amely „szovjet csodafegyverként” ugyancsak megérdemelne néhány háborús emlékművet. Az Itogi orosz hetilap a Szovjetunió elleni náci támadás (1941. június 22.) hatvanadik évfordulója kapcsán „vodka tábornok” hadi karrierjének járt utána, s dokumentum-összeállításából kiderült, hogy Joszif Sztálin főparancsnok és diktátor személyesen kísérte figyelemmel e stratégiai jelentőségű „hadianyag” gyártását és elosztását. A közelmúltban nyilvánossá vált levéltári okmányokból kiderül: a Vörös Hadsereg parancsnokságában már 1941 júliusában felötlött a gondolat, hogy a harcoló -és akkor éppen visszavonuló -csapatokat nem csak fegyverrel, lőszerrel és mundérral, hanem megfelelő lélekmelegítővel is el kell látni, mondhatni védőital helyett támadóitallal. A hadtápért is felelős Anasztaz Mikojan népbiztos július 20-án tett javaslatot a szovjet vezérnek a már megindult vodkaellátás intézményesítésére, és Sztálin nagyrész rábólintott a kezdeményezésre. A legfelső szintű rendelet értelmében a szovjet hadsereg első vonalban lévő katonái és tisztjei napi egy deci 40 fokos vodka ellátmányban részesültek (a „hátországi patkányoknak” Sztálin nem adott vodkát az eredeti előterjesztésben foglaltakkal ellentétben). Meg is indult a vodkafolyam az alakulatokhoz, egyrészt a hagyományos félliteres üvegekben - ott, ahol a fronthoz közel volt a palackgyár -, továbbá tölgyfahordókban és fém tejeskannákban. A „csodafegyver” elosztását egyenesen a frontparancsnokokra bízták, ugyanis Sztálin komolyan nyugtalankodott az esetleges „visszaélések”, vagyis a túlfogyasztások miatt. A szovjet generalisszimusz, a sorozatos vereségek hatására 1942 májusában ismét visszatérni kényszerült a vodkakérdéshez. Sztálin megtiltotta a tömeges vodkakiadást, s kizárólag a „harci sikereket elérő”, támadó akciókat végrehajtó katonáinak biztosított napi egy deci vodkafejadagot. A náci megszállók elől visszavonuló egységeknek a diktátor ekkor csak „sátoros ünnepeken” engedélyezte a vodkaellátmány kiadását. Vagyis csak a „hősök” ihattak nap mint nap. Alig fél év múlva, 1942. november 25-től a szovjet fővezér ismét új elvek alapján vetette be „vodkatábornokot”, ugyanis a katonák sokat morgolódtak az egy decis fejadag megvonása miatt. A vodkaelosztásban ezért engedményeket tettek, s a liberálisabb hozzáállás nyomán immár minden frontharcos hozzájuthatott a napi egy decijéhez. Az eredmények nem is maradtak el, s Anasztaz Mikojan vodkaötleteiért 1943-ban megkapta a Szocialista Munka Hőse kitüntetést, a többi hadtápos vezetőt pedig soron kívül előléptették. Nem is csoda, hiszen ekkor már egyhavi fogyasztásnak megfelelő „muníciót” - csaknem hatmillió litert - sikerült felhalmozni a harcoló csapatok hadtápjainál. A Sztálin által tett engedmények nyomán immár nemcsak a támadó csapatok juthattak hozzá napi egy deci lélekmelegítőhöz, hanem a védelemre berendezkedett, valamint a közvetlenül frontszolgálatot ellátó egységek katonái is. A felderítőknek pedig minden egyes bevetésnél járt ez egy deci, akárcsak a tüzérségi támogatást biztosító tüzéreknek. A pilóták sem panaszkodhattak, igaz, nekik csak bevetés után jutott az itókából. A forradalmi változások lényege viszont az volt, hogy 1942 végétől már a hátországi szolgálatban lévő katonák is naponta vodkához juthattak, igaz, csak egy feles erejéig. A bölcs szovjet vezér emellett figyelembe vette a helyi sajátosságokat is: a Kaukázusban harcoló szovjet csapatok katonái nem vodkát, hanem napi két deci desszertbort vagy három deci asztali, bort kaptak. Figyelemre méltóak azok az adatok is arról, hogy mennyi vodka fogyott 1942. november 25-től december 31-ig az egyes frontokon. A karéliai fronton 364 ezer liter vodkát nyelt el a hadsereg, a sztálingrádi fronton 407 ezer, a nyugati front pedig csaknem egymillió litert öntött fel a garatra. Újabb fél év múlva, 1943 áprilisában Sztálin ismét szorosabbra húzta a gyeplőt, nem engedve meghúzni annyira a vodkásüvegeket: az egy évvel azelőtti rendet helyreállítva csak a támadó alakulatok katonáit látta el napi egy decivel. A fővezér fél év múlva, két hónappal a kurszki csata után megint fordított egyet, visszaállítva az immár a háború végéig érvényben maradó liberális vodkakiadási rendet. Az Itogi című hetilap elemzésében végül arra a megállapításra jut, hogy a háború különböző szakaszaiban a Vörös Hadsereg katonái körülbelül ugyanannyi vodkát ittak, függetlenül a szigorításoktól, a győzelmektől és vereségektől.