Forradalmak szemtanúja volt a 20. század legnagyobb lengyel újságírója

A XX. század legnagyobb lengyel újságírójának nevezte a szejm elnöke a varsói parlamentben Ryszard Kapuscinskit, aki 75 éve született.

Életveszélyes kalandok Afrikában

Hírügynökségi újságíróként fiatalon - már az 50-es évek végén - kijutott Afrikába. Ösztönös vonzódását a legszegényebb, elmaradott országokhoz egy interjúban azzal indokolta, hogy gyermekkorát olyan környezetben élte le, amely akkor bízvást a harmadik világhoz volt sorolható. `A fejlett, jómódú országokban egyszerűen nem érzem jól magamat` - mondta egy, őt faggató riporternek, amikor már világhíres író volt.

Kittenberger Kálmánhoz, a korai 20. század nagy magyar Afrika-vadászához hasonlóan Kapuscinskit is az első találkozás alkalmával rabul ejtette a fekete földrész. Egy berlini lapnak adott interjúban megvallotta: 2-3 Európában töltött év után mindig rátört a "honvágy" Afrika után. Az átélt borzalmak, életveszélyes szituációk, a polgárháborúk és törzsi villongások, a "beszerzett" trópusi betegségek dacára, amikor csak tehette, visszatért szeretett kontinensére.

Könyveiben részletesen beszámolt minderről. Jó példa a kongói válság, amelynek kitöréséről, a függetlenség kikiáltása utáni katonai puccsról 1960 júliusában Varsóban értesült. Akkori főnöke, Mieczyslaw Rakowski hallani sem akart egy kongói utazásról, miután az ottani kormány az összes szocialista állam polgárait kiutasította. Hogy vigasztalja Kapuscinskit, kiküldte Nigériába (ahol akkor éppen semmi nem történt).

A nyughatatlan tudósító azonban megtudta, hogy Kairóban hetek óta "dekkol" egy cseh újságíró, aki az őserdőn át akar eljutni Kongóba. Titokban átíratta a lagosi repülőjegyet Kairóra, ahol megtalálta a hozzá hasonló mentalitású cseh kollégát. Jarda Boucekkel együtt hihetetlen kalandok után csakugyan eljutottak a kelet-kongói Stanleyville-be.

A Patrice Lumumba kormányfő meggyilkolása miatt felháborodott feketék egy napon az összes fehéret kiterelték a Résidence Équateur szállóból, összeverték, majd teherautón elszállították őket - nyilvánvalóan kivégzés céljából. A cseh-lengyel duót az mentette meg, hogy szobájuk ajtaja nem a szállodai folyosóról, hanem egy teraszról nyílt, és a fegyveres banditák csak a folyosón végigmenve "inspiciálták" a szobákat, fehérek után kutatva. Később belga zsoldosok karmai közé kerültek Bujumburában (Burundi akkor még belga gyarmat volt); a kivégzéstől csak az ENSZ etióp katonáinak megérkezése mentette meg őket.

Hat évvel később, az akkor már szintén polgárháború dúlta Nigériában fegyveres útonállók fogták el, amikor Lagosból a zendülő jorubák földjére tartott autóval, hogy személyesen győződjön meg az ottani állapotokról. Mivel pénze már nem volt, hogy kiváltsa magát (a korábbi útonállók elvették utolsó fontjait), a banditák leöntötték benzollal, hogy élő fáklyát csináljanak belőle. Ám a kését a tudósító torkához szegező részeg bandavezér - saját mozgalma, az UPGA jelszavait skandálva - váratlanul nevetőgörcsöt kapott. A röhögés átterjedt a többiekre is, és végül futni hagyták a halálra vált lengyel újságírót.

Még ránk vár a feladat, hogy fölfedezzük a világot

A borzalmas afrikai élmények hatására átmenetileg Latin-Amerika felé fordul a figyelme. 1969 nyarán éppen Mexikóban időzött, amikor értesült, hogy a labdarúgó vb pótselejtezőjén Salvador - vitatható körülmények között - 3:0-ra legyőzte Hondurast. Másnap már Tegucigalpában volt, ahonnan egyetlen külföldi tudósítóként jelentette Varsónak, hogy a salvadori légierő bombázta Honduras fővárosát, a két ország között kitört a `futballháború`.

A jelentés leadásával több órát kellett várnia, mivel Tegucigalpa egyetlen telexvonalán éppen a hondurasi államfő `beszélgetett` az ország washingtoni nagykövetével. Ma már, a laptopok és mobiltelefonok korában elképzelhetetlen az a műszaki színvonal, amelynek korlátai között Kapuscinski mégis képes volt dolgozni, az események frontvonalában szerzett élményeit, értesüléseit megírni hazai szerkesztőségének (a PAP mellett egy időben a Polityka című hetilap munkatársaként járta a világot).

Egy idő után - akárcsak A Sakál napja világhírű írója, az angol Frederick Forsyth, aki a Reuters tudósítójaként kezdte pályáját - Kapuscinski is ráunt a hírügynökségi robotra. Nem úgy a világra, Földünkre, amelyet találóan nevezett "erőszakkal teli Paradicsomnak". Tudta, miért: 27 államcsínyt, forradalmat, polgárháborút élt át szemtanúként. Négyszer ítélték halálra, és számtalan embert - köztük újságíró kollégákat - látott közelről meghalni. A PAP hírügynökségtől elszakadva tovább járta a világot, éles szemű megfigyelőként, egyfajta modern Hérodotoszként rögzítve a látottakat. Akár Iránban, akár Afrikában, Latin-Amerikában vagy a felbomlóban lévő Szovjetunióban utazgatott, az ókori bölcselőhöz hasonlóan Kapuscinski is a történelem törvényszerűségeiről szóló, helyenként filozofikus elmélkedésekkel fűszerezte leírásait.

Szavajárása volt, hogy kétféle ember él a Földön: az egyiket nem érdekli a világ, beéri saját lelkének mélységeivel. A másik típus viszont a világot annak teljes sokszínűségében akarja megismerni. Kapuscinski maga is ebbe a csoportba tartozott: a pince- és szobatudósítókkal ellentétben ő mindig az események sűrűjében járt, csillapíthatatlan kíváncsiságtól vezérelve kutatta a világ titkait, a történések mozgatórugóit.

Bár az utóbbi 25 évben inkább íróként kereste a kenyerét, aggódott az újságírásért, a szakma jövőjéért. Egy nagy hírügynökségnek nyilatkozva rámutatott: az újságírást csak olyan emberek menthetik meg, akiket nem elsősorban a felszínen zajló események foglalkoztatnak, hanem azok az erők és mechanizmusok, amelyek a társadalom viselkedése mögött húzódnak. "Még ránk vár a feladat, hogy fölfedezzük a világot" - mondta alig négy hónappal ezelőtt. Halála meggátolta abban, hogy e nagy kalandból továbbra is kivegye a részét.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Dorogman László)