Tisza Kálmán

1830. december 10-én született a Bihar megyei Geszten. Középemesi családból származott. Anyja Teleki Júlia grófnő volt, bátyja, Lajos grófi címet kapott, amelyet fia, István örökölt. 1848-ban fogalmazó volt a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztériumában, a Honvédelmi Bizottmányt Debrecenbe is követte. A szabadságharc leverése után másfél évre külföldre emigrált. 1855-ben a nagyszalontai református egyházmegye segédgondnoka lett, kiállt az 1859. szeptember 1-jei császári pátens s az októberi diploma ellen, amelyek a protestáns autonómiát támadták, ezzel nagy népszerűségre tett szert. 1861-ben Debrecen képviselőnek választotta, s a képviselőház alelnöke lett. A Deák körül csoportosuló felirati párttal szemben a határozati párthoz csatlakozott, amelynek nagybátyja, Teleki László öngyilkossága után vezére lett. Ellenezte Deák kiegyezési formuláját, a közös minisztériumok és a delegációk létrehozását, s az önálló magyar hadsereget, kereskedelmi- és pénzügyi rendszert tűzte ki célul.

1860-ban vette feleségül Degenfeld-Schomburg Ilona grófnőt, 1867-től a dunántúli református egyházkerület világi gondnoka volt. Az 1861-65 közti provizórium idején a Hon és a Magyar Sajtó lapjain a gazdaság, valamint a kormány és a vármegye-rendszer kapcsolatait elemezte. Az 1867-es parlamentben Ghyczy Kálmánnal a Balközép párt vezére lett. Egy nagyváradi ellenzéki értekezleten 1868-ban fogadtatta el a bihari pontokat, ezek a közös minisztériumok és parlamenti delegációk megszüntetését, független kereskedelem- és pénzügyet, nemzeti bankot és hadsereget követeltek. Programja révén igen népszerű lett, s mivel sikerült az ellenzéki választók egy részét leválasztania a 48-asoktól, pártja döntő szerepet kapott. Felvették az Országos 48-as Párt nevet, s a teljes függetlenséget tűzték ki célul.

1875-ben Tisza "szegre akasztotta a bihari pontokat" s elfogadta az adott közjogi berendezkedést: balközép pártja és a kormányzó Deák-párt egyesülése révén létrehozta a Szabadelvű Pártot, amely három évtizeden át vezette az országot. Ez az arisztokrata és középnemesi birtokos rétegek fúziója volt, amelyek az megerősödő tőkésekkel a kormányzat bázisai lettek. Tisza belügyminiszterként belépett Wenckheim Béla kormányába, majd 1875. október 20-tól kormányfő lett. E tisztséget 15 évig, 1875-90 közt töltötte be, eleinte bel-, később pénzügyminiszter is volt. Öt választáson nyert nagy fölénnyel, az uralkodó osztályok ellentétes irányzatait is magába foglaló pártjának hegemóniája szinte egypártrendszernek tekinthető, az országot ő szoktatta hozzá a dualizmus rendjéhez. 1877-ben, miután a javasolt önálló magyar jegybankot Ferenc József elutasította, lemondott, de az uralkodó újból őt nevezte ki kormányfővé. 1878-ban (rosszabb feltételekkel) megújította Ausztriával a gazdasági kiegyezést.

Hosszú kormányzását pártja frakciói közt egyensúlyozva biztosította, kompromisszumokkal, személyi tekintélyével és a tőle függő képviselők, a mamelukok tömegével tartotta fenn a pártegységet. Belpolitikájában a fokozatos centralizáció híve volt, de szorgalmazta a korszerű ipartörvények, a cselédtörvény, s a liberális jellegű büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex megalkotását. Korszaka az igazgatás kiépülésének és a nyugodt, kapitalista gazdaságfejlődésnek az időszaka volt. Államapparátusa a tömegmozgalmak elleni védekezést is szolgálta, ekkor állították fel (a megyei pandúrok helyett) a központi irányítású csendőrséget és a budapesti államrendőrséget.

A Tisza-érában szervezték meg az adók adminisztrációját és a számvevőszéket, ekkor vezették be Trefort Ágoston iskolatörvényeit. A megyerendszer azonban nem alakult át modern közigazgatási szervezetté, ide áramlott a tönkrement közép- és kisbirtokos nemesség s itt alakult ki a dzsentriréteg. Tisza nemzetiségi politikáját a magyarosítási törekvések és a nem magyar ajkúak kiszorítása jellemezte. A városok civilizációs szintje nőtt, de a falvakban s pusztákon mi sem változott.

Külpolitikájában támogatta Andrássy Gyula közös külügyminiszter törekvéseit, a hármas szövetség kialakítását és az 1878-as boszniai okkupációt. Ez utóbbi nehéz időszaka volt, mivel nagy anyagi áldozatokba került, s Tisza képviselőként meg is bukott. Kormányzati módszerei, erőszakossága, pártjának korruptsága egyre jobban aláásta tekintélyét. Végső bukását 1890-ben a véderőreform, illetve a honossági törvény ügyében támadt viták okozták. Az előbbi növelni akarta a hadsereg létszámát, s a tiszti vizsgát német nyelvtudáshoz kötötte, kiváltva az ellenzék heves tiltakozását. A honossági törvény szerint a külföldi magyarok állampolgársága megszűnik, ha nem kérik annak meghosszabbítását - erre a Turinban (Torinóban) élő Kossuth Lajos nem volt hajlandó, attól megfosztani őt kínos lett volna. Kossuth, aki nyilatkozatában nem ismerte el magát Ferenc József alattvalójának, hontalanná vált. Tisza megoldást keresett, de miniszterei is ellene fordultak, ezért lemondott, azzal a látszattal, mintha Kossuth védelmében távozott volna.

Haláláig pártja prominens alakja maradt - öreg generálisnak hívták - 1902. március 23-án Budapesten halt meg. Fia, Tisza István 1903-05 és 1913-1917 között maga is miniszterelnök volt.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma)