Kossuth halála

A fővárosi Függetlenségi és 48-as Párt röpiratokban szólította fel a főváros lakosságát, hogy "Tekintettel Kossuth Lajos halálára, ne tessék ma színházba menni". Ennek dacára sokan megkísérelték, hogy részt vegyenek az előadásokon. Ez hiba volt részükről...

Az ország élte a maga életét. Azaz mégsem.
A várható halál beleszólt mindennapjaiba.

Az öregember akkor már hetek óta küzdött a halállal. A március elején hevennyé váló vérkeringési és emésztési zavarait az orvosok eleinte annak a januári influenza szövődményének tartották, amit az erős szervezetnek még sikerült legyőznie. Március közepén azonban a könyörtelen diagnózis már egy másik betegségről szólt: mirigydaganat. A kór akkor - és azóta is - gyógyíthatatlan, és kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül legyűrhetetlen. Az orvosok nem titkolóztak és az öregember ugyanerre kérte a családját is; talán arra gondolt, hogy valakinek van még mondanivalója hozzá és nem akarta, hogy mindez lehetetlenné tegye - s az újságok szerteröpítették a szomorú szenzációt: haldoklik Magyarország egykori kormányzója, az évszázadok történelmi zsákutcájából alternatív programot nyújtó politikus, Kossuth Lajos.

A jelentősebb magyar politikai napilapok különtudósítókat küldtek az észak-olasz városba, akik Kossuth állapotának súlyosbodásával napjában többször is sürgönyben közvetítettek a betegség legújabb fejleményeiről, illetve a beteg környezetében megnyilvánuló jelenségekről. Arról a konfliktusról, ami a híres pácienst kezelő orvosok között kialakult; arról, hogy az emigráció évei alatt megfogyatkozott család köszönettel és udvariasan visszautasította egy bécsi orvos segítségét, s arról is, hogy ugyanez a család szomorúan és értetlenül vette tudomásul azt a tényt, hogy a budapesti egyetem nagyhírű orvosaitól nem kaptak ilyen ajánlatot; arról, hogy tehetetlen együttérzése jeléül naponta milyen sok olasz álldogál a via dei Mille 22. számú ház előtt, szótlanul figyelve az emeleti ablakot, amely mögött azt a hófehér szakálló signore-t görbíti össze a fájdalom, aki korábban évtizedeken át szálfaegyenes termetével naponta ott sétálgatott közöttük.

Ácsorognak a ház előtt az egyszerű turini polgárok s tudják, hogy ez már nem nagypolitikai kérdés többé, hogy itt már nem a Mazzinival (is) kapcsolatban álló emigráns magyar kormányférfiúról van szó, hanem csak egy 92 éves emberről, akinek testét tejjel, tojással és konyakkal próbálják életben tartani. S aki látszólag nyugodtan, senkihez sem szólva, meglehet már öntudatlanul tűri a láz újabb és újabb rohamait. Az orvosi bulletinok egyre vészjóslóbbak, az aggodalom egyre nő Kossuth környezetében.

Magyarország eközben éli a maga életét, azt az életet, amit 1867-ben az Osztrák-Magyar Monarchia részeként megkezdett; azt a politikát, aminek vállalásától "Cassandra-üzeneteiben" olyannyira óvta őt az öregúr. Ez a függetlenségi harcába félig belehalt, rárakott, nyomasztó gazdasági terheitől megrokkant, megoldhatatlannak tűnő gondjaiba, félelmeibe belefáradt ország, ez a gyenge nő, Hungária, akkor, 1867-ben úgy döntött, hogy egyezségre lép Ausztriával, a puhuló neoabszolutizmussal, Ferenc Józseffel.

A kiegyezés magyar megkötői úgy vélték: a lehetőt s nem a kívánatosat kell választani. Remélték, hogy a szuverenitás teljességének hiánya nem jelenti a szabadelvű haladás gátját; hitték - Deák szavaival -, hogy "egyszer még valami jobb is jöhet". Több szabadság, több szuverenitás.

Az emigráns nem hitt ebben. A kiegyezésről azt gondolta, hogy csak fenntart valamit, amit a fejlődés pusztulásra ítélt. S mivel Magyarország részt vállalt az állagőrzés felelősségéből, ezért majd fizetnie kell. Súlyos, keserves árat.

1894-re Ferenc József Magyarországa sok minden jelentett: szűkkörű választójogot, virilizmust, főrendiházat - s Nyugat-Európához felzárkózó vasúthálózatot, hitelrendszert, szabad sajtót, világvárossá váló Budapestet. A magyar parlament ekkor már hónapok óta tárgyalta a teljesen megkésett egyházpolitikai törvényeket, melyekkel kapcsolatban Kossuth is - mint minden jelentős alkotmányos döntés megalkotásánál - állást foglalt. Levelében a demokratikus fejlődés alappilléreinek minősítette az állam szekularizációját lehetővé tevő kötelező polgári házasságkötést, állami anyakönyvezetést és a reverzálist. S ahogy az már szokásos volt, állásfoglalását a törvényjavaslatok ellenzői és támogatói egyaránt beépítették érvrendszerükbe.

A hajdani szabad Magyarország egykori kormányzója állapotának válságosra fordulásával azonban a kormánypártiak valamint a "negyvennyolcasok" között az egyházpolitikai kérdéseknél szinte fontosabbá és sürgetőbbé váló kérdés merült föl. Nem modernizációs elképzelésekről, szabadelvű jogokról, nem is a magyarság sorsát a későbbi évtizedekre meghatározó politikai irányultságokról kellett dönteni, hanem egy gesztusról: Kossuth Lajos temetéséről.

Eltemetheti-e a Ferenc Józseffel frigyre lépett Hungária azt az embert, akit nem is olyan rég az apjául választott? És ha eltemetheti, akkor milyen módon? Úgy, ahogy azt a Bécsbe felutazó magyar miniszterelnök, Wekerle Sándor "tervezte"; a nemzet halottjának nyilvánítva, képviselőházi költségen és képviselőházi küldöttség jelenlétében, vagy úgy, ahogy a kérdés problémává válásától már meglehetősen felbőszült ellenzékiek akarták: érdemeit törvénybe foglalva, az ország halottjaként, országos költségen és természetesen a haza földjébe eltemetve.

Az ügy néhány nap alatt elmérgesedett, olyannyira, hogy az apja halálos ágya mellett tartózkodó Kossuth Ferenc is nyilatkozatra kényszerült: Kossuth Lajosnak nincs sem magánjellegű, sem politikai végrendelete, s az sem fedi az igazságot, hogy megtiltotta volna holttestének Magyarországra szállítását.

Mindeközben Kossuth állapota súlyosbodott. A sürgönyök alapján a lapok a halál közeli bekövetkeztét jósolták, s az egyik újságíró felfedezte azt az általa szimptomatikusnak vélt összefüggést, miszerint II. Rákóczi Ferenc, a 18. századi Habsburg-ellenes felkelés vezére szintén a nagyhéten halt meg.

S a nagyhét veszedelmesen közeledett. A megelőző szombaton Gabel Gyula fővárosi tanító vezetésével a "Szombat megtartási egyesület" tagjai L.A.J.O.S. betűkkel kezdődő zsoltárokat énekeltek, mivel a zsidó hagyományok szerint az a beteg, akiért így imádkoznak, meggyógyul. Az öntudatát elvesztő Kossuth azonban akkor, szombaton, egy őrizetlen pillanatban kikelt ágyából és meghűlt, láza 39° fölé emelkedett.

Aznap reggel sok budapesti bolt kirakatába kitették az Aradi Zsigmond által nemrég befejezett, karrarai márványból megformázott Kossuth-mellszoborról készített fotográfiát, amit a járókelők érdeklődéssel szemléltek.

Aznap délelőtt Rákosfalva község küldöttsége azzal a kéréssel fordult az illetékes egyházi hatóságokhoz, hogy saját, Erzsébetvárostól független plébániát kaphassanak.

Aznap a Pannónia kávéházban ellopták Fillencz Zsigmond magánhivatalnok télikabátját.

Aznap folytatódott a budai vársétány kialakítása.

Aznap a képviselőházban a politikusok feltűnően lecsöndesedve, szinte csak tessék-lássék vitatkoztak egymással a polgári házasságkötés bevezetéséről.

Aznap Krammer Ferenc soroksári adóhivatali illetékkezelési számlatisztet a X. fizetési osztály utolsó fokozatába számlaellenőrré nevezte ki a miniszterelnök-pénzügyminiszter, és Eperjesen a törvényszéki alügyészi állásra pályázatot írtak ki.

Aznap a szegedi honvédkaszárnyában két honvéd önkezével vetett véget életének; Jung káplár szerelmi bánatában, Borza közlegény sikkasztás miatt választotta a halált.

Aznap a Magyar Tudományos Akadémián bizalmas tárgyalásokba kezdtek arról, hogy az akadémia mily módon fejezhetné ki Kossuth Lajosnak a tudomány és az irodalom terén szerzett halhatatlan érdemei iránt érzett megbecsülését.

Aznap kellemes idő volt és a napilapok apróhirdetései az uraságoktól levetett tavaszi öltönyök megvételére szólítottak föl.

Aznap este a Népszínházban ifj. Bokor József: A kis alamuszi című operettjét adták. Az igazgató úgy rendelkezett, hogyha Kossuth halálhíre az előadás alatt érkezik Budapestre, azonnal szakítsák félbe a darabot. A felvonásközökben a közönség egymásnak adta a torinói sürgönyöket közlő lapokat.

Aznap éjjel a szerkesztőségek telefonjai szinte sisteregtek az állandó hívások miatt, a kávéházak pedig a szokásosnál nagyobb, viszont jóval csöndesebb forgalmat bonyolítottak le.

Aznap éjjel, az utolsó órában meghalt Kossuth Lajos.

Aznap 1894. március 20. volt.