„Abalonia” – a bőség szigete, amelyet szemétből és hajóroncsokból akartak felépíteni

2018. június 29. 17:24 Múlt-kor

1966 őszén néhány vállalkozó kedvű és ötletekkel teli kaliforniai üzletember a fejébe vette, hogy egy mindentől távol eső csendes-óceáni zátonyból szigetet csinál, ahol aztán a halászatból, kikötési lehetőségből és szerencsejátékból meggazdagodnak, és mindezt semmiféle állam nem felügyelheti, mivel a zátony nem tartozott egyetlen országhoz sem. Kísérletük végül egy életveszélyes baleset után kudarcba fulladt.

Korábban

A nagy ötlet

1966-ban a kaliforniai újságok riasztó történetről kezdtek cikkezni: egy B-filmes színész és több kaliforniai üzletember saját szigetet terveztek építeni. A kiválasztott helyszín 160 kilométerre volt az állam partjaitól, egy Cortes-zátony nevű hatalmas, rég víz alá merült szigetén. Céljuk látszólag az lett volna, hogy a környék gazdag tengeri élővilágát halásszák, főként a tengeri fül nevű puhatestűt. Végül egy baleset megakadályozta őket szigetországuk létrehozásában, amelyet a legendák letűnt kontinenséről Lemuriának neveztek volna. A sajtó azonban hamar előállt egy találóbb névvel: Abalonia, az említett puhatestű angol nevéből (abalone).

A Cortes-zátonyt régóta értékes, de veszélyes helynek tartották. A hajóknak mindig is okvetlenül szükséges volt kerülniük a belőle kiálló Bishop-szikla nevű kőképződményt, amely csupán egy-két méterrel csúcsosodik a vízfelszín alatt – napjainkban egy lebegő bója jelöli helyét. A zátony gazdag ökoszisztémának ad otthont, ma emiatt igen kedvelt a búvárok körében. Emellett legendás a szörfösök közt is, mivel a zátony a világ legmagasabb felszíni hullámait hozza létre. Joe Kirkwood, jr., Richard Taggart és Bruce McMahan számára vonzerejét a tengeri életvilág jelentette: halászati állást akartak kialakítani, ahol összegyűjthetik és ahonnan olcsón elszállíthatják a tenger gyümölcseit. A hullámokról azonban nem tudtak.

A csoport összetétele igen eklektikus volt. Kirkwood arról volt a leghíresebb, hogy a Joe Palooka nevű képregénysorozat élőszereplős megfilmesítéseiben szerepelt. Emellett tehetséges profi golfjátékos is volt, és egy tekepálya tulajdonosa is. Taggart és McMahan konzervgyárosok voltak Kaliforniában, akiknek fő terméke a tengeri fül volt. Rajtuk kívül részt vett a projektben többek között egy megtakarításokkal és kölcsönökkel foglalkozó csoport elnöke, Robert Lynell, valamint James Houtz tengeri szakértő.

Tervük az volt, hogy egy leszerelt második világháborús teherhajót, az SS Jaliscót kivontatják a Cortes-zátonyhoz, és egy sekély részén elsüllyesztik. Ezután köveket, de még szemetet is vittek volna ki a helyszínre, hogy szilárd talajt hozzanak létre, ahol aztán kinyerhetik a vízből az édes húsú tengeri fület. Abalonia ráadásul a saját uralmuk alatt állt volna – 1966 októberében Taggart ekképpen nyilatkozott a Los Angeles Timesnak: „Tudom, hogy képzelgésnek hangzik” – mondta, „de konzultáltunk nemzetközi jogi szakértőkkel és ők azt mondták, nincs semmi, ami megakadályozhat bennünket saját országunk létrehozásában, ha akarjuk.”

Az „abaloniaiak” történetének túlnyomó részét egy újságíró állította össze, aki e származásra utaló nevet is kitalálta. Christopher Dixon 2011-ben kiadta Ghost Wave (Szellemhullám) című könyvét, amely a Cortes-zátony és annak felfedezői, kincsvadászai és szörfösei történetét meséli el. Ennek egyik fejezete az Abalonia-projektről szól. „Az a gondolat, hogy valaki megpróbál feltámasztani egy rég elsüllyedt szigetet, számomra annyira amerikainak hangzik” – mondta.

Mire Dixon elkezdte megírni könyvét, az abaloniaiak többsége már vagy meghalt, vagy elrejtőzött a nyilvánosság elől. Kirkwoodot vagy ismerőseit, családját felkutatni lehetetlennek bizonyult. Egy napon azonban valakitől kapott egy névtelen csomagot. Ez egy összefirkált kéziratot és egy maréknyi, a Jaliscóról készült fényképet tartalmazott. A kézirat, mondja Dixon, Kirkwood beszámolója volt a teherhajó drámai elsüllyedéséről és saját halálközeli élményéről, amelyet a jelek szerint a Sports Illustrated nevű magazin számára írt meg, de végül sosem adta ki. „Gyanítom, hogy valamelyik családtag, akivel próbáltam kapcsolatba lépni, végül megtalált engem” – mondta Dixon. Ennél is jobb hír volt, hogy nem sokkal később kapott egy telefonhívást James Houtztól, aki szintén ott volt a Jaliscón azon a sorsfordító novemberi napon.

„Igazán igénybe veszed itt az agyam, fiacskám” – mondja Houtz, amikor telefonon kérdezik a kaliforniai Dana Pointban található otthonában. A 79 éves nyugdíjas rövid szünetet tart az unokákkal való birkózásban, hogy elmesélje, hogyan csatlakozott az abaloniai kalandhoz. Houtz eredetileg búvárként és a vízalatti robbantás szakértőjeként szolgált az amerikai haditengerészetnél. Saját bevallása szerint kalandvágyó személyiség, elsőként arról vált híressé, hogy a nevadai Death Valley Nemzeti Parkban található Devil's Hole nevű földalatti geotermikus tóban elsőként búvárkodott – ez az egyetlen élőhelye a világ legritkább halfajának, a Devil's Hole-i fogaspontynak, továbbá igen veszélyes búvárhelyszín. Itteni tapasztalatát beárnyékolta, hogy 1965-ben két fiatal búvár eltűnt a barlang vízében. Maga Houtz ment ki a mentőexpedíciót vezetni, de csupán egy búvármaszkot találtak. A tragédia körüli hírverés vezetett azonban ahhoz, hogy Kirkwood felhívta Houtzot.

„Őrültség volt” – mondja Houtz Kirkwood tervéről. Ő azonban fiatal volt és vakmerő, csupán a húszas évei végén járt. Hamarosan beleegyezett a részvételbe, mert érdekelte a kihívás. „Véleményem szerint a lehetetlen valójában csak egy kicsivel tovább tart, és egy kicsit többet kell hozzá gondolkozni.” És persze akart „egy szeletet a tortából.” Egyszerre csatlakozott vízi szakértőként és pénzügyi támogatóként (második jelzálogot vett fel otthonára). Houtz elmondása szerint tőle származott az ötlet, hogy egy teherhajó elsüllyesztésével építsék fel Abalonia alapjait.

következő oldal 1 / 2