„Egyesek közülük egymást átnyalábolva elgáncsolják, mások fojtogatják, amazok meg a sárban hemperegve, úgy összemocskolják magukat, mint a disznók.” Egy szkíta bölcs jellemezte így azt, amit látott, amikor athéni vendéglátója, Szolón elvitte a város leghíresebb gümnaszionjába, „sporttelepére” ahol a fiatalok edzették magukat. Amikor vendéglátója az olyan nagy versenyekről is mesélt neki, mint például az olümpiai, még jobban elképedt. Ahogy a sárban hempergést, vagyis a birkózást, úgy a dicsőségért – egyetlen vadolajfa koszorúért – való versengést sem értette. Az pedig végképp nem fért a fejébe, hogy mindez hatalmas nézőközönség előtt zajlik.

A leghíresebb görög törvényhozó és Anakharszisz, az idegen bölcs beszélgetésében – ahogy például több száz év múlva Voltaire Vademberében is – az adott civilizáción kívülről érkező idegen csodálkozik rá vendéglátói különböző sajátos szokásaira. Jellemző, hogy egy másik párbeszédben ugyanez a barbár bölcs a törvények írásba foglalását és a népgyűlés intézményét, a görög polisz két meghatározó sajátosságát kritizálja hasonlóképpen. Az idézett fiktív beszélgetés (még Anakharszisz létezésére sincs biztos adatunk) jól mutatja, mennyire sajátjuknak tekintették a görögök a testedzést és a versenyzést: olyan kulturális jellemzőjüknek, amelyet az idegeneknek még elmagyarázni sem lehet.

Az olümpiai játékok több mint ezer éves története és töretlen népszerűsége már önmagában is jól példázza ezt, hiszen ez alatt a hosszú idő alatt a görög társadalom, gazdaság, gondolkodás alapvető átalakuláson ment keresztül, nem beszélve azokról a hatalmas változásokról, amelyek Nagy Sándor fellépésével, a hellénisztikus monarchiák kialakulásával vagy a római hódítással jártak. A sportról szóló párbeszéd szerzője, az i. sz. II. századi Lukianosz – a hellenisztikus kor egyik legragyogóbb görög prózaírója, aki amúgy nem is görögnek, hanem szírnek született – minden bizonnyal egyetértett az i. e. VI. századi Szolón szájába adott szavakkal, hiszen maga is lelkesen látogatta az olümpiai versenyeket.

Szópárbaj és koronghajítás

Az első nagy versenyleírásunk – hol is máshol – az Íliászban olvasható. Akhilleusz, hogy méltóképpen eltemesse barátját, Patrokloszt, hatalmas versenyt rendez, amelyen részt vesz a Trója alatt összegyűlő hősök színe-java. Akhilleusz értékes díjakat tűz ki a győzteseknek: lovakat, nemesfémet vagy rabnőket („széptermetűek és jól értik a munkát”). A görög hősöket természetesen nem a díjak értéke hozta lázba, sokkal inkább maga a győzelem. A kapcsolat fordított: a díjaknak kellett méltónak lenniük ehhez a rendkívüli alkalomhoz, és ki kellett fejezniük mind a résztvevők rangját, mind a győzelem értékét. A versenyprogramban többek között fogathajtás, ökölvívás, birkózás, futás szerepelt, amelyek részei lettek később az olümpiai, illetve a többi nagy játéknak is.

Az Odüsszeiában is van egy fontos jelenet, amely a versengést az arisztokrácia legtermészetesebb időtöltésének mutatja. A phaiáki előkelők a lakoma után, amellyel a szigetükre vetődött Odüsszeuszt megtisztelik, rögvest összemérik erejüket futásban, birkózásban, ugrásban és diszkoszvetésben. Amikor pedig a küzdelemben való részvételt vendégük visszautasítja, rögtön megvádolják: talán nem is előkelő, csak egy kereskedő, „ki csupán haszonért jár (…), csak az árut tartja eszében, meg rablott vagyonát. Nem látszol versenyezőnek” (Devecseri Gábor fordítása). Odüsszeusz erre természetesen felpattan, durván kigúnyolja a vele kötekedőt, megnyeri a szópárbajt, majd a legnehezebb korongot mindenkinél messzebbre hajítja.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2016. nyár számában olvasható.