A varázsitaloktól a tömegpusztító fegyverekig: hat kevéssé ismert tény az ókori görögökről

Az ókori Görögország a modern nyugati kultúra bölcsője, és a történelem egyik legtöbbet kutatott területe. Fennmaradt írásos és tárgyi emlékeinek köszönhetően igen sokat tudunk erről a civilizációról, mindezen információ azonban nem feltétlenül ismert széles körben. Alább olvasható hat tény, amelyről ritkán esik szó a mindennapokban.

Lehetséges, hogy Homérosz nem is létezett

Ki volt Homérosz? Az epikus költő, akinek nevéhez az Íliászt és az Odüsszeiát társítjuk, a legtöbb feltételezés szerint a Kr. e. 8. században élhetett, azaz nagyjából 500 évvel az általa leírt események kora után. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy a két költeményt egyetlen ember szerezte, és hogy az illetőt vagy a több szerző valamelyikét valóban Homérosznak hívták. Tizenkilenc település, illetve sziget szerte az ókori Görögország területén állítja, hogy Homérosz oda valósi volt, köztük Athén és Kiosz is. A legerősebb „esélyesnek” a legtöbben Szmirnát (a mai törökországi Izmirt) tartják.

Homéroszt általában egy szakállas, vak férfiként ábrázolják. Híres költeményei egy olyan hagyományt követnek, amelyben az énekes-költők évszázadokon át szájról szájra adták át a legendákat és a múlt izgalmas eseményeit. Ha Homérosz valóban létezett, éppen a megfelelő időben élt ahhoz, hogy hasznát vegye az újonnan megjelent görög ábécének, és talán az írnokok szolgálatainak is, hogy megörökítse költeményeit.

Hagyatéka iránt töretlen az érdeklődés – mind az Íliász, mind az Odüsszeia nyomai rendszeresen felbukkannak a modern irodalomban is. Az Odüsszeia nagy hatással volt James Joyce „Ulysses” című regényére (maga az Ulysses az Odüsszeusz név latin változata), míg Akhilleusz története az Íliászból felfedezhető J.R.R. Tolkien egyik korai művében, a „Gondolin bukásában”. A Coen-fivérek 2000-es filmje, az „Ó testvér, merre visz az utad?” szintén sokat köszönhet Homérosznak, nem beszélve az Íliász eseményeit közvetlenül feldolgozó 2004-es Trója című filmről.

Az ókori görög papiruszok és kőtáblák tele vannak bájitalokkal és varázslatokkal

A görög varázslással először Homérosz műveiben találkozunk: az Odüsszeiában a főhős Odüsszeusz találkozik a boszorkányszerű Kirké istennővel, aki varázserővel bíró bottal, azaz rabdosszal rendelkezik, és olyan varázsitalt kever, amely disznókká változtatja Odüsszeusz legénységét. Az Íliászban Heléna egy fiktív, feledést és boldogságot hozó italt, nepenthét önt férje, Menelaosz és katonái borába. Később Akhilleusz elesett unokaöccse, Patroklosz szelleme is feltűnik, továbbá azt is leírja Homérosz, hogyan szerzi meg Héra istennő Aphrodité szerelmi amulettjét, hogy magához csábítsa hűtlen férjét, Zeuszt. Az Odüsszeia utolsó könyvében Akhilleusz és Agamemnón szellemeivel Hádészban találkozik az olvasó.

E sorok bemutatják, milyen varázslatokban hittek a görögök a bronzkor végén (körülbelül a Kr. e. 13. század). Az évszázadok során ezek a történetek tovább éltek, és bizonyára hatással voltak a mágia későbbi fogalmaira is. A Kr. e. 6-5. században élt Pindarosztól e későbbi korok mágiájáról is vannak ismereteink. Költeményeiben leírja, hogyan kerülnek a holtak Hádész birodalmába, és ítéltetnek meg. Költeményei más fennmaradt töredékei Élüszion paradicsomi tájairól szólnak, illetve a lélekvándorlásról és újjászületésről.

Pindarosz emellett ír Médeiáról is, az aranygyapjú mítoszából ismert felállással szemben azonban itt Iaszón akarja elnyerni Médeia szívét, ezért Aphrodité segítségéhez folyamodik. Aszklépioszról, a gyógyítás istenéről írva bemutatja, az ókori görög gondolkodásban milyen homályos volt a határ a „konvencionális” és a varázserejű gyógyítás között. Az orvosi eljárásokban együtt alkalmazzák a ráolvasásokat a gyógyszerekkel, a „pharmakón” egyaránt jelenthet gyógynövényt és varázserejűnek tartott italt – mindkettőt fogyasztották, illetve alkalmazták amuletteken.

Általában véve az ókori görögök – ahogy előttük az egyiptomiak, utánuk pedig a rómaiak – igen babonásak voltak. Amióta létezik az emberek között a vallásos hit, mindig voltak, akik annak „sötét oldalával” kacérkodtak, és az ókori Görögország sem volt ez alól kivétel. Több mint 1600 olyan kőtábla került eddig elő, amely „katadeszmoszt”, azaz átkot vagy megkötést tartalmaz. Többnyire a társadalom alsóbb rétegei alkalmazták ezeket, az átkot gyakran pereskedés, kereskedelmi rivalizálás, illetve viszonzatlan szerelem váltotta ki. Elkészítőjük kiereszthette ezeken keresztül negatív érzéseit, mint a dühöt, az irigységet, rosszindulatot és bosszúvágyat. Alább egy példa:

„Hozzákötlek, Theodótisz, Eusz lánya, a kígyó farkához, a krokodil szájához, a kos szarvaihoz, az áspis mérgéhez, a macska bajszához, az isten hímtagjához, hogy soha ne szeretkezhess férfival, és ne kufircolhass, és ne légy senkié análisan, és ne szophass senkit, és ne lelj soha élvezetre férfival, hacsaknem én, Ammonión, Hermitarisz fia vagyok az (…) Tedd hatásossá ezt az erotikus átkot, amelyet Ízisz használ, hogy Theodótiszba, Eusz lányába ne hatolhasson be más férfi, csak én egyedül, Ammonión, Hermitarisz fia, és hogy legyen alázatos, engedelmes, készséges, szálljon a levegőbe Ammoniónt keresve, és dörzsölje combját az övéhez, és nemi szervét az övéhez, vég nélküli közösülésben élete végéig.”

A nőket „hiányos, deformált hímeknek” tartották

A 20 hippokratészi szerző által írt 60 értekezésből 11 foglalkozik a nőgyógyászattal. Hippokratész tanítványai úgy gondolták, hogy a nők teste a férfiakénál puhább és porózusabb húsból áll – példaként a női mellet hozták fel, ahol a nő testében lévő tápanyagok tejjé alakulnak. E „porózusságot” azzal magyarázták, hogy a nők testében több folyadék van, többnyire vér formájában, amelyet havonta kienged magából a női test, valamint így tárolódtak szerintük a hüvely nedvei is.

Elméletük szerint amikor a vér „eldugítja az ereket” a női mellben, a nő elkezd megőrülni – ez fiziológiai „magyarázatként” szolgált arra az ősi sztereotípiára, hogy a nők neurotikusak, kiszámíthatatlanok és instabilak. A menstruáció, mint megtisztulási folyamat tehát pozitív dolog volt a szemükben. Szerintük a vérzés elmaradása a legkülönfélébb fizikai és pszichológiai megbetegedéseket okozta – ezeknek különösen a szüzek voltak kitéve, ez magyarázta gyakorinak tartott, akasztás vagy kútba ugrás általi öngyilkosságukat. Általában véve a férfiak és a nők közötti fiziológiai különbségek azt jelentették az ókori görögök számára, hogy a nők alsóbbrendűek a férfiaknál.

Arisztotelész azt tanította, hogy a férfiak tökéletesebbek a nőknél. Mivel szerinte a nők kevésbé voltak képesek a fajfenntartáshoz szükséges hő termelésére (a menstruáció „elgyengítő” hatása miatt), a nők „hiányos”, avagy „torz” férfiak voltak. Hippokratészi kortársaival szemben Arisztotelész negatív folyamatnak tartotta a menstruációt. Azt a régóta fennálló elméletet vallotta, miszerint a méh két kamrából áll (gyakran ezzel magyarázták az ikrek születését is): a fiúk a jobb oldali, „meleg” kamrából születtek, a nők a bal oldaliból, annak minden „baljós” hozadékával. Elutasította azonban azt a hippokratészi magyarázatot is, hogy a női „hisztériát” a méh mozgásai okozzák, és lépéseket tett az ókorban még ismeretlen petevezeték szerepének megértése felé.

Thuküdidész (körülbelül Kr. e. 460 – Kr. e. 400) volt a „tudományos történetírás” atyja

A nagy nevű athéni történetíró, politikai filozófus és katonai vezető (sztratégosz), Thuküdidész legfőképpen „A peloponnészoszi háború” című művéről ismert. E meghatározó történeti munkának köszönhetően a „tudományos történetírás” atyjának tartják. Precíz kutatómunkája, szemtanúk elbeszéléseire való támaszkodása, bizonyítékgyűjtése, és az ok-okozati összefüggések feltárása meglehetősen különbözik a korábbi görög történeti művektől.

Hérodotosszal ellentétben Thuküdidésznél nincsenek isteni közbeavatkozások, és nem szól az általa feldolgozott események idejének művészetéről, irodalmáról, és társadalmi kontextusáról sem. Ehelyett a megtörtént eseményekre fókuszál, kihagyva azt, amit jelentéktelennek vagy haszontalannak tartott.

Thuküdidész művének a politikai realizmust pártoló, „Méloszi párbeszéd” című része napjainkban is a nemzetközi kapcsolatok elméletének úttörő munkájának számít, míg „Periklész gyászbeszéde” a politikai elmélet, a történelem és a klasszika egyik alapműve napjainkban is. E beszéd szolgált alapul Abraham Lincoln amerikai elnök 1863-as gettysburgi beszédéhez. A gyászbeszéd, ahogy más lejegyzett beszédek Thuküdidész művében, nem magát az elhangzott orációt, hanem annak tartalmát közli az olvasóval.

A spártai nők olyan társadalmi státust és hatalmat élvezhettek, amely Hellász más részein hallatlan volt

Thuküdidész jól leírta a nők általános helyzetét az ókori Görögországban azzal, hogy számukra „a legnagyobb dicsőség az, ha minél kevesebbet beszélnek róluk a férfiak, akár dicsérve, akár átkozva.”

Habár voltak különbségek az egyes városállamok között, néhány általános következtetés igaz a legtöbbre: tudjuk, hogy Delphoiban, Gortüszben, Thesszáliában és Megarában a nők birtokolhattak földet, de nem rendelkeztek semmiféle jogi vagy politikai státussal. A demokráciát gyakorló városállamokban a nők – hasonlóan a rabszolgákhoz, metoikoszokhoz (idegen államok polgárai) és gyermekekhez – nem kaptak választójogot. Akárcsak a rabszolgák, az oikosz (háztartás) része voltak, a családfő, azaz a küriosz irányítása alatt.

Amíg férjhez nem mentek, a nők apjuk vagy más férfi rokonuk irányítása alatt éltek, házasság után pedig a férj vette át a kürioszuk szerepét, így ő intézkedett a vele kapcsolatos jogi ügyekben. Mivel tulajdonjoguk korlátozott volt, az athéni nők nem számítottak teljes jogú polgárnak, mivel a polgárjog a tulajdonhoz is volt kötve. Némi tulajdonuk lehetett ajándékozás vagy saját hozományuk által, azonban a küriosz ezzel ugyanúgy rendelkezhetett, mint a saját tulajdonával.

Spárta ezzel szemben egészen más világ volt, itt a nők létfontosságú szerepet játszottak a városállam hadigépezetének fenntartásában. Olyan státust, hatalmat és tiszteletet tudhattak a magukénak, amely hallatlan volt Görögország más részeiben. Mivel a spártai férfiak idejét teljességgel lekötötte a katonai képzés és gyakorlás, az egyéb csoportos tevékenységek és maga a háborúzás, a nők működtették a gazdaságokat és az otthont. Becslések szerint a Kr. e. 4. századra a spártai nők a városállam földbirtokainak 35-40%-át birtokolták, a hellenisztikus korban (Kr. e. 323 – Kr. e. 31) a leggazdagabb spártaiak között is voltak nők. Ezek a nők mind saját birtokaikat, mind férfi rokonaik birtokait irányították.

Spártában a nők ritkán mentek férjhez 20 éves koruk előtt, athéni társaikkal ellentétben. Míg az athéni nők többnyire egész testüket elfedő ruhákat hordtak, és ritkán hagyhatták el otthonukat, a spártai nők sokkal lengébb és kihívóbb öltözetet viseltek. A spártaiak a fiúkat és a lányokat is taníttatták.

Miért voltak ennyire elnyomva az athéni nők? Legtöbbször azt a választ hallani erre a kérdésre, hogy az ősi patriarchális társadalom berögzült aspektusáról van szó. Ironikus módon azonban inkább az athéni demokráciához van köze: az athéni férfiak egyik legnagyobb félelme volt a nők paráználkodása. A házasságban született gyermekek apaságának bizonytalansága ugyanis öröklési és ezáltal polgárjogukat veszélyeztette. Emellett úgy tartották, a paráználkodás csökkenti a nő tisztaságát, és megrontja elméjét.

Európa első tömegpusztító fegyvere az elefánt volt

A pürrhoszi háború (Kr. e. 280 – Kr. e. 275) arról nevezetes, hogy ekkor használtak először elefántokat a római seregek ellen – mégpedig a görögök, Dél-Itáliában. Hadi eszközként az elefántok először Indiában, a szanszkrit nyelvű epikus költeményekben, a Mahábháratában és a Rámájanában tűnnek fel. Innen Nagy Sándor idejében kerülnek nyugatabbra. A Kr. e. 331-ben vívott gaugamélai csatában a perzsák 15 elefántot vetettek be. A mai Pakisztán területén található Pórosznál Sándor seregei akár 200 elefánttal is állhattak szemben, a Hüdaszpész (Dzselám) folyónál vívott csatában. Ennél is többet tudott felsorakoztatni a Nanda Birodalom, illetve Gangaridai (a mai Banglades, illetve Nyugat-Bengál indiai állam): 3000 és 6000 közötti harci elefánttal gyakorlatilag megállították Nagy Sándor terjeszkedését.

Hazatérve Sándor felállított egy elefántos egységet babiloni palotája őrzésére, és létrehozta az elephantarkhoszi tisztséget ennek vezetésére. Európában Kr. e. 318-ban mutatkoztak be a harci elefántok, amikor Nagy Sándor egyik hadvezére, Polüperkhón 60 elefánttal ostromolta meg Megalopoliszt. Itáliában először Pürrhosz, Épeirosz királya alkalmazta őket a rómaiakkal szemben a Heraclea Lucanánál vívott csatában. Az indiai elefántokat az elképedt római katonák elnevezték „lucaniai ökröknek.”