Kádár, a bukott

Változó idők

A válság elmélyülésének legnyilvánvalóbb jele Magyarország rohamos tempójú eladósodása volt, amelyben igen nagy szerepe volt a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) éppen Kádár által szorgalmazott döntéseinek. 1985-ben, az MSZMP XIII. kongresszusa előtt az első titkár úgy látta, hogy meghozta eredményét az a megszorító politika, amely az 1982-es mély pénzügyi krízisből való kilábalást szolgálta, s ezt követően lehetőség nyílik a növekedést ösztönző és egyúttal az egyensúlyt megőrző gazdaságpolitikai fordulatra.

Kádár mindennél fontosabbnak tartotta, hogy fenntartsák a vezetése alatt kiépült szocializmusmodell alapját jelentő jóléti legitimációt, s mindenekelőtt a nagyipari munkásság megrendült bizalmát szerezzék vissza. Érzékelte, hogy a felemás polgárosodáshoz vezető engedmények, a rendszer erősen korlátozott liberalizálása a politikai rendszer fenntarthatóságának határpontjához közeledik. 1986 végére egyértelművé vált, hogy a kádárizmus fenntartására szolgáló gazdaságpolitika csődöt mondott, súlyos adósságválság fenyegetett. Ennek megfelelően Magyarország nyugati gazdasági függése erősödött, a további liberalizáló reformok elkerülhetetlenek voltak. Kádár a hatalmat nem kívánta kiadni a kezéből, s a kormányzás feladatát olyan emberre kívánta bízni, akinek a politikai szilárdságában meg lehetett bízni.

A gazdaságpolitikai liberalizálás és a hatalom kézben tartásának kettős követelményét a nyolcvanas évek utolsó harmadában már különösen nehéz volt teljesíteni. A szovjetunióbeli változások, nevezetesen Mihail Gorbacsov hatalomra jutása nyomán megrendült a kádárizmus egy másik fontos legitimációs pillére is. Az SZKP 1985-ben megválasztott főtitkára éppen a kényszerű magyarországi változások idején, 1987-ben jutott el a peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyíltság) politikájának meghirdetéséhez, amivel nemcsak a gazdaságpolitikai változásoknak nyitott szabadabb utat, hanem a hatalom berkeiben egyre többek által sürgetett politikai-intézményi reformok lehetőségét is felvetette. Addig a magyar modell széles körű elfogadásának fontos tényezője volt a kádári „cinkos kikacsintás” gesztusa, annak az érzetnek a fenntartása, hogy a magyar vezetés elmegy a Moszkva által megszabott falig, sőt egyre tágítja a határokat.

Gorbacsov új politikája fölélesztette a reményt a magyar mozgástér kitágulására nemcsak a gazdaság, hanem a politika terén is. Kádár azonban éppen ez utóbbiban állt ellent a jelentős változásoknak. Sorsa továbbra is Moszkvától függött, ha nem is a korábbi módon. Gorbacsov nagyra tartotta őt reformista múltja, politikai képességei miatt, számos vonatkozásban követte is a magyar reformok példáját, de nem tekinthetett el attól, hogy a magyar pártfőtitkár egyre inkább kerékkötője lett a továbblépésnek. A kritika szabadságát kiszélesítő glasznoszty leleplezte, hogy a kádárizmus diktatórikus vonásai nem csupán külső kényszer következményei. Kádár látványos megöregedése, képességei feltűnő hanyatlása csak erősítette a társadalomban róla kialakuló egyre kedvezőtlenebb képet.

A demokratikus ellenzék illegálisan terjesztett folyóirata, a Beszélő 1987 közepén különszámként jelentette meg a „Társadalmi szerződés” című politikai programját, s ennek bevezető passzusában szerepelt először a nevezetes mondat: „Kádárnak mennie kell!” Akkor kevesen hitték, hogy egy esztendő sem kell a három évtizede a csúcson lévő vezető menesztéséhez.

1987 nyarán Kádár javaslatára nevezték ki miniszterelnökké Grósz Károlyt, a Budapesti Pártbizottság addigi vezetőjét, aki a nehézségeket őszintén feltáró, dinamikus reformpolitikusként lépett színre. Eltökéltségét hitelesíteni látszott, hogy technokrataként számon tartott, a kádárista generációtól távolabb álló, hozzáértő politikusokat igyekezett bevonni a kormányzásba. Nem volt kétséges, hogy a megindult utódlási harcban elsőként vele kell számolni. A gorbacsovi politika magyar változatát tréfásnak szánt módon a „grósznyoszt” és a „berectrojka” kifejezéssel illették, s ez mintegy jelezte, hogy az utódlási harcban Grósz kihívója az elsősorban az ideológia terén vezető szerepre törekvő Berecz János lehet. Az ő helyzetét azonban nehezítette, hogy a gazdasági reformokkal ellentétben a hatalmi politikában és így az úgynevezett „ideológiai harcban” a megkeményedés, a szerveződő ellenzék visszaszorításának a szándéka erősödött. Az MSZMP-n belüli valóban jelentős reformokat szorgalmazó politikusokat, mindenekelőtt Pozsgay Imrét és Nyers Rezsőt igyekeztek távol tartani a komoly vezetői pozícióktól.

Politikai érzéke ekkor még nem hagyta egészen cserben Kádár Jánost. Látta, hogy politikája és saját vezető szerepe megőrzése a napirendre került gyökeres reformok támogatása révén már aligha kivihető. Azt is, felismerte, hogy a kibontakozó legitimációs válság során a radikális változások a rendszer felbomlásához vezethetnek. Nem pusztán „gerontológiai” probléma volt tehát, hogy immár nem volt képes megfelelni a kor követelményeinek: okkal aggódott politikai hagyatéka sorsáért. Mindazonáltal csak magát járatta le a közvélemény előtt, amikor makacsul tagadta, hogy az ország válságba került; s csupán „válságjelenségek” létét ismerte el. Nyilatkozataival az eltávolítása melletti érveket erősítette.

Megkezdődött az ellenzék mozgalmi szerveződése. 1987 szeptemberében megalakult, majd a következő év elejétől hatásos rendezvényeket tartott a Magyar Demokrata Fórum; a demokratikus ellenzék a március 15-i sikeres tüntetés után megszervezte a Szabad Kezdeményezések Hálózatát; megalakult a Fidesz és a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete; színen voltak a környezetvédő mozgalmak; bejelentette megalakulását az Új Márciusi Front. Kádárt természetesen komolyan aggasztotta az ellenzékiség nyílt jelentkezése, határozott fellépést szorgalmazott ellenük. Még inkább tartott a pártján belül tapasztalt erjedéstől, amely az idősebb politikustársak körében az 1956-os robbanást megelőző hónapok emlékeit idézte fel.

A főtitkár bukásához közvetlenül az MSZMP-n belüli viszonyok változása vezetett. Az MSZMP-ben 1987-ben kikérték a sokszázezer párttag véleményét az ország helyzetéről és a párt politikájáról. Az összegző jelentések komor képet mutattak. Egyebek között az is kiderült, hogy lejárt a régi kádári gárda ideje, a bizalmatlanság irántuk általánossá vált. A Központi Bizottság december közepén engedett a követelésnek, hogy tartsanak országos pártértekezletet, amely dönt az MSZMP irányvonaláról és személyi változásokat is hoz a vezetésben.

Kádár egyre szűkülő csoportja támogatásával 1988 első felében még egy utolsó offenzívát indított pozíciója megszilárdítására. Az új helyzetben konzervatív, állagvédő arculata mutatkozott meg, de ezzel csak erősítette a leváltására irányuló szándékokat. A párt hivatalos ellenzék-politikája mit sem változott. Grósz és Kádár egybehangzóan utasította el az ellenzék legalizálását, a miniszterelnök azonban igyekezett differenciáltan kezelni a tárgyalóképesnek ítélt „másként gondolkodókat” és a rendszer megátalkodott ellenfeleit. Kádár a legnagyobb veszélyt abban látta, ha a párton belüli mozgolódások összekapcsolódnak az ellenzékiség különféle formáival, ezért rendteremtést követelt. Pozsgay Imrét hosszadalmas vizsgálat után megrótták, amiért az MDF lakiteleki nyilatkozatát egy vele készült interjú keretében közreadta; majd Nyers Rezsőt fedték meg, szigorúan eltiltva az Új Márciusi Front szervezésétől. A legnagyobb port a négyek (Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Király Zoltán és Lengyel László) pártból való kizárása verte fel. Bűnük éppen a párton kívüli ellenzéki mozgalmakkal való kapcsolat volt.

1. Változó idők
2. "Új alkotmányt akarnak?Miért?"

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

nácik

• A Sztálin elleni harcra buzdított Andrej Vlaszov, de Hitler bizalmát nem nyerte el
• A rossz időjárási viszonyok mentették meg Hitler életét
• Versenyeztek a nagyhatalmak a német tudósokért a 2. világháború után
• Családját is feláldozta a propaganda mestere, Joseph Goebbels 
• Titkos diplomáciai küldetésben is részt vett a háború alatt Szent-Györgyi Albert
• Még az akasztófa árnyékában is tagadta bűnösségét Hermann Göring