Kádár, a bukott
Kádár rendszerének bukása az 1980-as évek során érlelődött, noha ennek a felszínen 1987-88-ig alig volt jele. Kádár János leváltását nem elsősorban előrehaladott életkora és erejének megfogyatkozása okozta. Azért tudott egyre kevésbé alkalmazkodni az új idők követelményeihez, mert a rendszer mélyülő válságának a kádári szocializmusmodell keretei között már nem volt megoldása.
Változó idők
A válság elmélyülésének legnyilvánvalóbb jele Magyarország rohamos tempójú eladósodása volt, amelyben igen nagy szerepe volt a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) éppen Kádár által szorgalmazott döntéseinek. 1985-ben, az MSZMP XIII. kongresszusa előtt az első titkár úgy látta, hogy meghozta eredményét az a megszorító politika, amely az 1982-es mély pénzügyi krízisből való kilábalást szolgálta, s ezt követően lehetőség nyílik a növekedést ösztönző és egyúttal az egyensúlyt megőrző gazdaságpolitikai fordulatra.
Kádár mindennél fontosabbnak tartotta, hogy fenntartsák a vezetése alatt kiépült szocializmusmodell alapját jelentő jóléti legitimációt, s mindenekelőtt a nagyipari munkásság megrendült bizalmát szerezzék vissza. Érzékelte, hogy a felemás polgárosodáshoz vezető engedmények, a rendszer erősen korlátozott liberalizálása a politikai rendszer fenntarthatóságának határpontjához közeledik. 1986 végére egyértelművé vált, hogy a kádárizmus fenntartására szolgáló gazdaságpolitika csődöt mondott, súlyos adósságválság fenyegetett. Ennek megfelelően Magyarország nyugati gazdasági függése erősödött, a további liberalizáló reformok elkerülhetetlenek voltak. Kádár a hatalmat nem kívánta kiadni a kezéből, s a kormányzás feladatát olyan emberre kívánta bízni, akinek a politikai szilárdságában meg lehetett bízni.
A gazdaságpolitikai liberalizálás és a hatalom kézben tartásának kettős követelményét a nyolcvanas évek utolsó harmadában már különösen nehéz volt teljesíteni. A szovjetunióbeli változások, nevezetesen Mihail Gorbacsov hatalomra jutása nyomán megrendült a kádárizmus egy másik fontos legitimációs pillére is. Az SZKP 1985-ben megválasztott főtitkára éppen a kényszerű magyarországi változások idején, 1987-ben jutott el a peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyíltság) politikájának meghirdetéséhez, amivel nemcsak a gazdaságpolitikai változásoknak nyitott szabadabb utat, hanem a hatalom berkeiben egyre többek által sürgetett politikai-intézményi reformok lehetőségét is felvetette. Addig a magyar modell széles körű elfogadásának fontos tényezője volt a kádári „cinkos kikacsintás” gesztusa, annak az érzetnek a fenntartása, hogy a magyar vezetés elmegy a Moszkva által megszabott falig, sőt egyre tágítja a határokat.
Gorbacsov új politikája fölélesztette a reményt a magyar mozgástér kitágulására nemcsak a gazdaság, hanem a politika terén is. Kádár azonban éppen ez utóbbiban állt ellent a jelentős változásoknak. Sorsa továbbra is Moszkvától függött, ha nem is a korábbi módon. Gorbacsov nagyra tartotta őt reformista múltja, politikai képességei miatt, számos vonatkozásban követte is a magyar reformok példáját, de nem tekinthetett el attól, hogy a magyar pártfőtitkár egyre inkább kerékkötője lett a továbblépésnek. A kritika szabadságát kiszélesítő glasznoszty leleplezte, hogy a kádárizmus diktatórikus vonásai nem csupán külső kényszer következményei. Kádár látványos megöregedése, képességei feltűnő hanyatlása csak erősítette a társadalomban róla kialakuló egyre kedvezőtlenebb képet.
A demokratikus ellenzék illegálisan terjesztett folyóirata, a Beszélő 1987 közepén különszámként jelentette meg a „Társadalmi szerződés” című politikai programját, s ennek bevezető passzusában szerepelt először a nevezetes mondat: „Kádárnak mennie kell!” Akkor kevesen hitték, hogy egy esztendő sem kell a három évtizede a csúcson lévő vezető menesztéséhez.
1987 nyarán Kádár javaslatára nevezték ki miniszterelnökké Grósz Károlyt, a Budapesti Pártbizottság addigi vezetőjét, aki a nehézségeket őszintén feltáró, dinamikus reformpolitikusként lépett színre. Eltökéltségét hitelesíteni látszott, hogy technokrataként számon tartott, a kádárista generációtól távolabb álló, hozzáértő politikusokat igyekezett bevonni a kormányzásba. Nem volt kétséges, hogy a megindult utódlási harcban elsőként vele kell számolni. A gorbacsovi politika magyar változatát tréfásnak szánt módon a „grósznyoszt” és a „berectrojka” kifejezéssel illették, s ez mintegy jelezte, hogy az utódlási harcban Grósz kihívója az elsősorban az ideológia terén vezető szerepre törekvő Berecz János lehet. Az ő helyzetét azonban nehezítette, hogy a gazdasági reformokkal ellentétben a hatalmi politikában és így az úgynevezett „ideológiai harcban” a megkeményedés, a szerveződő ellenzék visszaszorításának a szándéka erősödött. Az MSZMP-n belüli valóban jelentős reformokat szorgalmazó politikusokat, mindenekelőtt Pozsgay Imrét és Nyers Rezsőt igyekeztek távol tartani a komoly vezetői pozícióktól.
Politikai érzéke ekkor még nem hagyta egészen cserben Kádár Jánost. Látta, hogy politikája és saját vezető szerepe megőrzése a napirendre került gyökeres reformok támogatása révén már aligha kivihető. Azt is, felismerte, hogy a kibontakozó legitimációs válság során a radikális változások a rendszer felbomlásához vezethetnek. Nem pusztán „gerontológiai” probléma volt tehát, hogy immár nem volt képes megfelelni a kor követelményeinek: okkal aggódott politikai hagyatéka sorsáért. Mindazonáltal csak magát járatta le a közvélemény előtt, amikor makacsul tagadta, hogy az ország válságba került; s csupán „válságjelenségek” létét ismerte el. Nyilatkozataival az eltávolítása melletti érveket erősítette.
Megkezdődött az ellenzék mozgalmi szerveződése. 1987 szeptemberében megalakult, majd a következő év elejétől hatásos rendezvényeket tartott a Magyar Demokrata Fórum; a demokratikus ellenzék a március 15-i sikeres tüntetés után megszervezte a Szabad Kezdeményezések Hálózatát; megalakult a Fidesz és a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete; színen voltak a környezetvédő mozgalmak; bejelentette megalakulását az Új Márciusi Front. Kádárt természetesen komolyan aggasztotta az ellenzékiség nyílt jelentkezése, határozott fellépést szorgalmazott ellenük. Még inkább tartott a pártján belül tapasztalt erjedéstől, amely az idősebb politikustársak körében az 1956-os robbanást megelőző hónapok emlékeit idézte fel.
A főtitkár bukásához közvetlenül az MSZMP-n belüli viszonyok változása vezetett. Az MSZMP-ben 1987-ben kikérték a sokszázezer párttag véleményét az ország helyzetéről és a párt politikájáról. Az összegző jelentések komor képet mutattak. Egyebek között az is kiderült, hogy lejárt a régi kádári gárda ideje, a bizalmatlanság irántuk általánossá vált. A Központi Bizottság december közepén engedett a követelésnek, hogy tartsanak országos pártértekezletet, amely dönt az MSZMP irányvonaláról és személyi változásokat is hoz a vezetésben.
Kádár egyre szűkülő csoportja támogatásával 1988 első felében még egy utolsó offenzívát indított pozíciója megszilárdítására. Az új helyzetben konzervatív, állagvédő arculata mutatkozott meg, de ezzel csak erősítette a leváltására irányuló szándékokat. A párt hivatalos ellenzék-politikája mit sem változott. Grósz és Kádár egybehangzóan utasította el az ellenzék legalizálását, a miniszterelnök azonban igyekezett differenciáltan kezelni a tárgyalóképesnek ítélt „másként gondolkodókat” és a rendszer megátalkodott ellenfeleit. Kádár a legnagyobb veszélyt abban látta, ha a párton belüli mozgolódások összekapcsolódnak az ellenzékiség különféle formáival, ezért rendteremtést követelt. Pozsgay Imrét hosszadalmas vizsgálat után megrótták, amiért az MDF lakiteleki nyilatkozatát egy vele készült interjú keretében közreadta; majd Nyers Rezsőt fedték meg, szigorúan eltiltva az Új Márciusi Front szervezésétől. A legnagyobb port a négyek (Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Király Zoltán és Lengyel László) pártból való kizárása verte fel. Bűnük éppen a párton kívüli ellenzéki mozgalmakkal való kapcsolat volt.
"Új alkotmányt akarnak?Miért?"
Az ellenzéki mozgalmak kibontakozását Kádár minden figyelmeztetése ellenére sem tudták megfékezni. Kádár és hívei a pártértekezlet állásfoglalását előkészítő vitában elérték, hogy csak úgy támogassák a reformokat, ha egyúttal kitartanak a párt vezető szerepe, az egypártrendszer, a demokratikus centralizmus, a pártegység, a kapitalista propaganda elleni harc és a többi hagyományos kommunista tézis mellett, de ezzel csak bizonyságát adták a párt politikájának megváltoztatására való képtelenségüknek. Kádár szimata a hatalmi kérdésekben jól működött, világosan látta, hogy a pártállam tervezett jogállamosításának kísérlete a rendszer bomlásához vezet. Ellenszenvvel fogadta a közjogi reformcsomag tervét. „Új Alkotmányt akarnak? Miért? Megváltozott a rendszer Magyarországon?” – fakadt ki a Politikai Bizottság egyik ülésén.
Grósz, Berecz és a mögöttük felsorakozó új hatalmi centrum tagjai a kikerülhetetlen reformokat maguk is a párt hegemóniáját minden áron fenntartva kívánták végrehajtani. Úgy akarták Kádárt leváltani, hogy ne keltsenek veszélyérzetet sem az ortodox irányzat képviselőiben, sem a hatalmi apparátusban. A pozíciójához váltig ragaszkodó Kádár sorsát végül az döntötte el, hogy a gorbacsovi vezetés is úgy ítélte meg, hogy a továbbhaladást fékező, konzervatív erők közé süllyedt. Menesztésével, minden respektusa ellenére egyetértett Gorbacsov is, miután az elé került jelentések és javaslatok sürgették az azonnali váltást. Moszkva is támogatta Grósz élre állítását. Vlagyimir Krjucskov, a KGB elnöke Gorbacsov küldötteként érkezett Budapestre tárgyalni, ekkor dőlt el, hogy Kádárt „felfelé buktatják”: létrehozzák számára a tényleges hatalmat nem nyújtó pártelnöki tisztséget.
Az 1988. májusi pártértekezleten történtek túlmentek az előzetesen kialkudott változásokon. Úgy tervezték, hogy az új összetételű Központi Bizottság tagjai maradhatnak a régi kádári gárda prominensei, csak hátrébb húzódnak az első vonalból. Kádárnak a pártértekezleten elmondott, a változásra való képtelenségét mintegy igazoló beszédét a küldöttek rosszul fogadták. Nem volt nehéz rávenni őket, hogy a KB-tagságból is kiakolbólítsák a régi kádári vezetés meghatározó tagjait. Ennek azért volt jelentősége, mert így a szűkebb vezetésbe, a Politikai Bizottságba sem lettek beválaszthatók. A pártelnökké buktatott Kádárnak tehát nem maradtak emberei a felső vezetésben, ahová viszont bekerült Pozsgay és Nyers, valamint a fél évvel később kormányfővé avanzsált Német Miklós.
Pártelnökként Kádár már nem játszott szerepet a magyar politika irányításában. Betegsége súlyosbodott, hamarosan nem is lett volna képes munkavégzésre. Egy alkalommal, 1988 decemberében még részt vett a KB ülésén, utána viszont már csak mint a párt „kezelendő” problémája jelent meg, nevezetesen 1956 és Nagy Imre szerepének átértékelése ügyében. A kádári rendszer eme utolsó legitimációs pillérének kidőlése a korszak névadójának megítélését is súlyosan érintette. Kádár 1989. április 12-én váratlanul megjelent a Központi Bizottság ülésén, ahol rögtön szót kapott.
Zavarosan fogalmazó, mentálisan összeomlott, bűntudatával küszködő beteg aggastyán állt ott az egykori magabiztos, pozícióját évtizedeken át rendíthetetlenül őrző, s „fénykorában” valódi népszerűséget is élvező politikus helyett. Ezek után nem is lehetett ellenvetés, amikor a következő alkalommal, május 8-án Grósz Károly javaslatára Kádárt felmentették pártelnöki tisztségéből. Jellemző gesztus: összepakolta a holmiját, és várta, hogy kiköltöztessék hivatali villájából.
Kádár Jánosnak még el kellett viselnie áldozatai, Nagy Imre és mártírtársai ünnepélyes temetését, rehabilitálásukat azonban már nem érte meg. Mint valami sorstragédiában éppen azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság kihirdette ítéletét Nagy Imre ártatlanságáról.
