A televízió forradalma, avagy a jóképű elnök győzelme

2011. január 5. 10:01

1960. szeptember 26-án John F. Kennedy és Richard Nixon voltak a szereplői az első, televízióban is sugárzott elnökjelölti vitának. Nem sokkal később megszületett a mítosz: a felkészült, jóképű és fess Kennedy leginkább a tévé hatalma miatt nyerhette el az elnöki széket. De tényleg csak emiatt jutott be a Fehér Házba Kennedy, és Nixon tényleg ilyen gyengén szerepelt a képernyőn?

Korábban

Bár ezen történet szinte mindenki ismeri, azért nem teljesen igaz. Kennedy kétségkívül jobban nézett ki, mint Nixon, fekete öltönyében és kisfiús mosolyával a fiatalos massachusetts-i szenátor karizmatikus hatást keltett, míg a térdsérüléséből lábadozó, szürke öltönyében megjelenő Nixon szinte beleolvadt a stúdió hátterébe.

Szintén kevés a kétely azzal kapcsolatban, hogy Kennedynek ezen vita megnyerése hozta el az elnökséget is. 1960-ra ugyanis az amerikai otthonok közel 90%-ában volt tévékészülék, és az első vitát közel 70 millióan nézték élőben. Mindez meghozta a várva várt sikert: a közvéleménykutatók szinte azonnal mérni tudták, hogy mindez 5 százalékpontos javulást hozott Kennedynek.

Kérdés azonban, hogy tényleg csak ez a vizuális diadal az oka-e annak, hogy Kennedy nyerte meg a választásokat?

A történészek ugyanis ma már nem feltétlen osztják ezt a véleményt: Michael Schudson, David L. Vancil és Sue D. Pendell az egykori választási anyagok, felmérések és statisztikák elemzése után meg vannak győződve arról, hogy a viták hatásosságát már a korban is jócskán eltúlozták. Nixon a korábban hittel ellentétben ugyanis messze nem nyerte meg a televíziós előtt lefolytatott rádiós vitát. Mindezt sosem bizonyították közvélemény-kutatásokkal, és a közvéleményben élő kép leginkább csak egyes kolumnisták odavetett megjegyzései alapján alakult ki.

A leginkább azonban Theodore H. White történész-újságíró tehető felelőssé ezen vélemény elplántálásáért, aki Making of the President című könyvében hozta ki az első, szakmai kérdésekre összpontosító viták győzteseként Nixont, akit csak a televízió, és a playboy-elnök győzhetett le.

Elihu Katz és Jacob Feldman médiakutatók azonban a korabeli felmérések átvizsgálásával, és modern elemzésével kiderítették, hogy a hallgatók mind a rádiós, mind a tévés összecsapás után is gyakorlatilag csak abban értettek egyet, hogy mindkét jelölt jól szerepelt.

Mindez ellentmond Albert E. Sindlinger korabeli adatainak, akinek philadelphiai cége a választások előtt stabilan állította, hogy Nixon a rádióvitát 43-20, míg Kennedy a tévés csörtét 28-19 arányban nyerte meg. Mindezen vélemények azonban egy rettentő szűk mintán alapultak: a közvélemény-kutatók mindössze 282 embert kérdeztek meg, ráadásul a minta egyáltalán nem volt reprezentatív, így azt például nem firtatták, hogy kinek milyen a pártállása. Emellett pedig azt sem kérdezték meg, illetve nem is feltételezték, hogy a hallgatók kezdettől Nixon vagy épp Kennedy pártján álltak-e.

A tévés vita kapcsán pedig a szakértők kiemelik: ott a tényleges politikai témák háttérbe szorultak, és a nézők csak a fiatal, sármos elnökjelölt mosolyát, és Nixon izzadó homlokát jegyezték meg. Mindezt pedig csak összezavarták a vitázók, akik tényeket, cáfolatokat, és gazdasági elemzéseket dobáltak egymásra, miközben az átlagnéző ebből a tévét látva szinte semmi sem értett. Ezt erősítette Kennedy is, aki megválasztása után szintén úgy nyilatkozott, hogy a vitának köszönhető, hogy elnökké választották.

A tévé így az 1960-as elnökválasztással nem csak Kennedyt juttatta a Fehér Házba, de átformálta az amerikai politikát, a jelöltek viselkedését, hiszen a korábbi felkészültség, és talpraesettség mellett egy választás, vagy elnöki elfogadottság sorsa ekkortól már attól is függött, hogy ki milyen jól tud beszélni és milyen vicceket ismer, és hogy miként tudja kampányszlogenjeit minél jobban átadni a nézőközönségnek, akik azt megjegyezve aztán mindenképp rá szavaznának majd.