Sárga lázban égve: ezek voltak a történelem legnagyobb aranylázai
A 19. században, amikor az arany megszerzése és birtoklása sokkal közvetlenebbül jelentette a gazdagságot, mint manapság, tömegek indultak meg korábban felderítetlen, ritkán lakott, vagy egyszerűen csak félreeső területekre annak a hírére, hogy ott valaki a kincset érő sárga fémre bukkant. Ezeket a rohamokat ma aranyláznak (angol kifejezéssel gold rush) nevezzük, és napjainkig tápot adnak a romantikus történeteket gyártó képzeletnek.
Vissza, vissza a hegyekbe
Az aranylázak hátterében az úgynevezett bandwagon-hatás áll, amely a legegyszerűbben úgy írható le, hogy valaki azért csinál valamit, mert mások is azt csinálják. Az ezt kiváltó kognitív torzítás ugyanaz, mint ami az argumentum ad populum (közvélekedésre hivatkozás) elnevezésű érvelési hiba mögött áll: a döntés az általános elfogadottság, és nem a tények alapján születik.
A köréjük szövődött romantikus történetek dacára az aranylázak résztvevőinek túlnyomó többsége kudarccal fejezte be vállalkozását: még ha valóban volt is arany a célba vett helyen, és még ha nagy léptékű kitermelésre elegendő mennyiségben is állt rendelkezésre, a legtöbb aranyásó a vártnál és reméltnél kevesebb aranyat tudott begyűjteni, és az esetleges haszon is gyakran a „könnyen jött, könnyen ment” útjára lépett.
Az idősebb Plinius és Szicíliai Diodórosz beszámolói szerint az arany már a Római Birodalom idején, sőt talán már az ókori Egyiptomban is csábító erővel vonzotta a vállalkozó kedvűeket. A kora újkor földrajzi felfedezéseinek is egyik jelentős hajtóereje volt a gyarmatbirodalmakat kiépítő európai hatalmak aranyéhsége. Az egyik legkorábbi és jól dokumentált aranyláz a Portugál Birodalomban, Brazíliában zajlott az 1690-es évektől kezdődően. A bandeiranték, a portugál gyarmati hatalom kiterjesztésén dolgozó kalandorok bukkantak először gazdag aranylelőhelyekre Minas Gerais hegyeiben.
Tudtad, hogy a bankok már a civilizáció hajnalán kinyitottak? Vajon hogyan működött az ókorban a hitelezés? Miként dőzsölt a századfordulón egy magyar bankár? Hogyan zajlott a kölcsönfelvétel évszázadokkal ezelőtt? Az OTPédia oldala könnyed stílusban, szórakoztató módon mutatja be modern életünk egyik legfontosabb szegmensét, a bankjegyek és a pénzintézetek világát. A-tól Pénzig.
A következő évtizedekben hatalmas néptömegek vándoroltak a gyors meggazdagodással kecsegtető területre: 1725-re Brazília akkori népességének mintegy fele élt Brazília délkeleti részén. A 400 ezernyi portugál bányász mellett brit és más európai születésű szerencsevadászok, illetve kb. 500 ezer afrikai származású rabszolga fáradozott az arany kitermelésén. A hivatalos számok szerint 800 tonna arany érkezett innen Portugáliába, de a kibányászott mennyiség egy részét helyben használták fel – például templomok díszítésére – egy jelentős része pedig illegális utakon szivárgott el.
Az egyik legismertebb, legmélyebb kulturális nyomot hagyó aranyláz Kaliforniában, 1848. január 24-én kezdődött, miután egy James W. Marshall nevű ács egy fűrészmalom építése közben aranyat talált a folyó vizében. A hírre 1848 és 1855 között, de túlnyomórészt 1849-ben 300 ezer ember érkezett Kaliforniába; őket emlegette a korabeli köznyelv „negyvenkilencesekként” (forty-niners). Bár az innen származó nemesfém fellendítette az amerikai gazdaságot, az ugrásszerű népességnövekedés felgyorsította Kalifornia önálló állammá válásának folyamatát, az aranyláz pedig meghatározó szerepet nyert az amerikai kulturális identitásban, mindennek szörnyű ára volt.
A terület őslakos népességét a fehér aranyásók elűzték földjeikről, több ezret közülük legyilkoltak, másokat kényszermunkára hurcoltak el. Az őslakosok sorait ezen kívül betegségek és éhezés is tizedelte: a 1848-ban 150 ezer főre becsült közösségük 1870-ben már alig 30 ezer tagot számlált. A kaliforniai aranyláz során mai értéken több tízmilliárd dollárnyi aranyat termeltek ki, de a gyors meggazdagodás a szerencsés kevesek osztályrésze maradt: az aranyásók többsége alig keresett meg többet, mint amivel nekivágott a kalandnak.
A kontroll illúziója
Az észak-amerikai földrész másik híres aranyláza Kanadában, a Yukon territóriumhoz tartozó klondike-i régióban zajlott 1896 és 1899 között. Helyi bányászok 1896 augusztusában találtak először jelentős mennyiségű aranyat; amikor a hír a következő évben elérte Seattle-t és San Franciscót, reménybeli milliomosok tömege indult meg észak felé. A mintegy 100 ezer útrakelőből végül 30–40 ezer jutott el ténylegesen a klondike-i aranymezőkre. A legtöbben az Alaszka délkeleti csücskében fekvő Dyea és Skagway kikötőin keresztül, majd onnan a hegyi hágókon átkelve érkeztek Kanadába.
A helyi hatóságok a tömeges éhezés elkerülése érdekében minden aranyásótól megkövetelték, hogy egy évre elegendő élelemmel felszerelve vágjon neki a kutatásnak. A Klondike és a Yukon folyók összefolyásánál alapított Dawson City, a szerencsevadászok egyik központja robbanásszerű növekedésnek indult: lakossága két év alatt 500 főről 30 ezerre emelkedett. 1899-ben aztán, ahogy az újságok érdeklődése alábbhagyott és a nyugat-alaszkai Nome közelében talált arany híre elterjedt, a klondike-i aranyláz is lecsengett. Bár máig termelnek ki aranyat a régióban, ennek léptéke meg sem közelíti a 19. század utolsó éveiben látottakat, Dawson City lakossága pedig napjainkban nem éri el az 1500 főt sem.
Kisebb méretű és ezért kevésbé ismert, de helyi szinten igen jelentős hatású volt az 1870-es években zajló lappföldi aranyláz. Az ekkor még az Orosz Birodalomhoz tartozó Finn Nagyhercegség területén már a 16. században is találtak aranyat, de ez a 19. századig nem vált közismertté. Az 1860-as években egy norvég geológus, Tellef Dahll fedezte fel az értékes fémet a Tana folyóban, annak norvégiai szakaszán. A jelek arra mutattak, hogy a legértékesebb lelőhelyek a határ finn oldalán találhatóak, így Dahll értesítette a helsinki hatóságokat. A finn bányászati hivatal 1868-ban kutatóexpedíciót indított Lappföldre, amely végül az Ivalo folyó mentén bukkant a leggazdagabb lelőhelyre.
II. Sándor cár 1870-ben hagyta jóvá a finn kormányzat által javasolt törvényt, amely lehetővé tette minden „tisztességes” ember számára a Finn Nagyhercegségben és az Orosz Birodalomban, hogy arany után kutasson Lappföldön. Az aranyásóknak több száz kilométert kellett megtenniük gyalog, sílécen, esetleg hajón a félreeső, de arannyal kecsegtető területig; ez végül mintegy 500 embernek sikerült. Mivel az állam rendkívül magas adókat vetett ki, közülük csak tizenkilencen szereztek önálló bányajogot, a többiek náluk álltak munkába. A nagyobb bányák egyenként évente kb. 10 kilogramm aranyat termeltek ki, de néhány év után a földben talált arany megfogyatkozott, az aranyásók pedig – ki-ki szerencséjének megfelelően meggazdagodva – továbbálltak.
A dél-afrikai Witwatersrand-medence a világ jelenleg ismert legnagyobb aranykészletét rejti. Területén már az 1850-es években több kutató is talált aranyat, de a Transvaal Köztársaság kormánya államérdekekre hivatkozva titkosította az értesüléseket, a felfedezőknek még azt is megtiltva, hogy bárkinek, különösen bármilyen „idegen hatalomnak” elárulják az arany jelenlétét. Az első kisebb bányák 1884-ben nyíltak a területen, az aranylázat azonban egy 1886-os aranylelet indította el, amely egy George Harrison nevű telepes Langlaagte nevű farmján került elő.
A világ minden szegletéből Dél-Afrikába érkező aranyásók alapították meg Johannesburgot, amely méretében alig tíz év alatt lehagyta a 200 évvel idősebb Fokvárost, és Dél-Afrika legnagyobb városává nőtte ki magát. Az aranylázzal érkező külföldiek – köztük a brit alattvalók – jogi és politikai megkülönböztetésben részesültek a búr kormányzattól; ez, illetve a hatalmas aranykészlet csábítása közvetlenül vezetett ahhoz, hogy 1899-ben kirobbant a második búr háború, amely brit győzelemmel és a búr függetlenség elvesztésével végződött.
Habár a legnagyobb aranykészlet Dél-Afrikában található, nem az itteni aranyásók büszkélkedhetnek a legtöbb kitermelt arannyal. Bár nincsenek minden aranylázról pontos feljegyzéseink, de a kanadai Porcupine-vidéken lezajlott roham mindenképpen az élvonalban található. A Porcupine-tó körüli földeken már a 19. század óta találtak arany jelenlétére utaló nyomokat, de az aranyásók sokáig eredménytelenül kutattak jövedelmező lelőhelyek után. 1909-ben aztán George Bannerman és Tom Geddes rátaláltak az első jelentős telérre, és ezen a tavaszon megindult az aranyláz.
Ez is érdekelhet
Ezrek és ezrek érkeztek a környékre a következő két év során: 1911-re már 8000 aranyásónak volt élő bányajoga a vidéken. (Mivel sokan csak mások alkalmazottaiként kutattak az arany után, a tényleges aranyásók száma jóval magasabb lehetett.) 1911 különösen forró nyarán erdőtüzek törtek ki a környékbeli bozótban, és hamarosan 30 kilométeres összefüggő tűzfallá egyesültek. A megfékezhetetlenné vált tűzvész elemésztette a bányászok rögtönzött városát, hivatalosan hetvenhárom életet követelve. (A valós szám akár a kétszázat is elérhette.) Bár a bányák és a felszerelés nagy része is elpusztult a tűzben, a termelés gyakorlatilag már másnap újraindult. Az aranyláz azonban ezzel véget ért, a bányák tulajdonosi szerkezete pedig átalakult; a porcupine-i bányák viszont azóta is működnek, 2001-ig összesen 67 millió troy unciányi, vagyis mintegy 2 084 tonnányi tiszta aranyat termeltek ki.
Miként született meg a pénztárca ötlete? Mi a különbség a bankjegy és papírpénz között? Meddig egyszerűsödhet még a modernkori fizetés folyamata? Mikor fejlesztették ki az RSA-titkosítást? A válaszokért látogass el az OTPédia oldalára! (x)
