A londoni Nemzeti Képtár egyik legismertebb képe egykor oly népszerű volt, hogy az előtte lévő fapadlót időszakonként ki kellett cserélni. Nem Van Eyck Arnolfini házaspárjára vagy Velázquez Vénusz tükörrel művére gondolunk, hanem a francia Paul Delaroche 1833-as, Lady Jane Grey kivégzése című művére. A hírnév azonban néhány év alatt lecsengett, és bár készítése idején még tömegek rajongtak a monumentális műért, a következő évtizedek igen mostohán bántak vele. A divatból kiment festő és a mégis nemzeti kinccsé váló művének újrafelfedezésére több mint egy évszázadot kellett várni.

A párizsi műkedvelők körében az 1830–1840-es években egyértelműen a historizmus monumentális vászonfestményei voltak divatban. Paul Delaroche-ra nem kevés kíváncsisággal tekintett a közönség, miközben a befejezés előtt álló, „igen méretes műveiről” beszélt. Az oxfordi művészeti szótár (The Oxford Dictionary of Art) „hollywoodiasként” jellemzi a francia művész fő képét, amely a maga korában valóságos szuperprodukciónak számított. Egy „Delaroche” mindig milliméteres pontossággal volt megtervezve (lásd a szalmát, amire majd leesik a fej a vérpadon), célja egyértelműen a monumentális látvány és az őt szemlélő megrendítése. Akkoriban mindez maximálisan sikerült is, a legtöbben tátott szájjal, ámulva szemlélték a gigantikus művet.

Hisztérikus kitöréseket váltott ki

Egy-egy látványos kép jelentős főszereplő(ke)t követelt, a festő pedig rátalált a legmegfelelőbb vonulatra: a nemes és koronás fők drámáira, vagyis a kivégzésekre, sanyarú sorsokra vagy a szomorú börtönévekre. Az angol témaválasztás sem a véletlen műve volt. A korabeli Párizsban a William Shakespeare, Walter Scott és lord George Byron hármas „újrafelfedezé-sének” köszönhetően ugyanis tombolt az „angolmánia”. A szigetországi kékvérűek balsorsai is jelentős hívószavai voltak a Bourbon-restauráció korában élő franciáknak, akik még emlékezni véltek a XVI. Lajos és Marie Antoniette nyakára csapódó guillotine hangjára.

Az 1833-ban befejezett mű hozta meg Delaroche elismertségét és nem csekély sikerét, s pillanatok alatt árnyékba borította Ingres és Delacroix műveit. A párizsi Szalonban (a kortárs festőművészek munkáit bemutató kiállítás) 1834-ben a legjobb helyet kapta, a korabeli dokumentumok pedig a festmény előtt zajló „megindító jelenetekről” és „hisztérikus kitörésekről” tudósítottak.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2018. nyár számában olvasható.