Pusztító harcok eredményeként vált függetlenné Algéria

A Nemzeti Felszabadítási Front katonái (Wikipédia / Zdravko Pečar - Museum of African Art (Belgrade) /CC. BY-SA 4.0)

Algéria 1830-ban lett francia gyarmat, a hódító háború közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az algíri bej egy légycsapóval megütötte tárgyalás közben a francia konzult. A területet 1848-ban Franciaország szerves részének nyilvánították, s három közigazgatási egységre (département) osztották. A gyarmatra egymillió európai, főleg francia telepes költözött, akiket a helybéliek "feketelábúaknak" hívtak.

(A kifejezés eredete bizonytalan, elképzelhető, hogy a katonák csizmájáról, de lehet, hogy a szénporban mezítláb dolgozó kikötői munkások lábáról, esetleg a borkészítéshez szőlőt taposók elszíneződött lábáról nevezték el ezeket a telepeseket). A politikai elitet alkotó "feketelábúak" birtokba vették a gazdaság legfontosabb szektorait is, a helyi muzulmán lakosság sorozatos felkeléseit pedig sorra letörték.

A második világháború idején Algéria a "Szabad Franciaország" mozgalom egyik bázisa volt. A helyi lakosság képviselői 1943-ban fogalmazták meg az Algériai Népi Manifesztumot, amelyben jogegyenlőséget, francia állampolgárságot és politikai képviseletet követeltek. Miután a francia hatóságok erre nem voltak hajlandóak, 1945 májusában felkelés robbant ki, amelyet a hatalom brutálisan levert, a harcokban több ezer muzulmán vesztette életét.

A feszültség az évek során egyre éleződött, végül a paramilitáris csoportokból megszerveződött Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) 1954. november 1-jén Algéria több pontján összehangolt támadást intézett a gyarmattartók katonai és rendőri egységei ellen. A merényletek fő célpontjai a csendőr- és rendőrőrszobák, a polgármesteri hivatalok és a fegyverraktárak voltak, s nyolc halottat követeltek.

Az FLN ekkor még csak 1300, rosszul felszerelt harcossal rendelkezett, így a kisebb lázongásokhoz hozzászokott gyarmati hatóságok nem tudhatták, milyen véres és elhúzódó konfliktus kezdetén állnak. A párizsi kormányzat (melynek belügyminisztere a későbbi szocialista elnök, Francois Mitterrand volt) "banditák akcióinak" minősítette az eseményeket.

Múltak az évek, s hiába vezényeltek végül már négyszázezer francia katonát az észak-afrikai gyarmatra, a harcok nem csillapodtak, így a párizsi kormány titokban tárgyalásokat ajánlott a felkelőknek. A hír kiszivárgott, s a "feketelábúak" 1958 májusában puccsot kíséreltek meg Algériában. Ennek bukása után Párizsban a második világháború után visszavonult Charles de Gaulle tábornok került hatalomra. A kezdetben hajthatatlannak tűnő tábornok négy egymást követő francia offenzíva kudarca után kénytelen volt belátni, hogy a gyarmat függetlenné válását nem lehet megakadályozni.

De Gaulle 1959 szeptemberében - első felelős francia politikusként - elismerte Algéria önrendelkezési jogát, majd 1960 nyarán tárgyalásokat kezdett az 1958-ban megalakult ideiglenes algériai kormánnyal. A "feketelábúak" ekkor árulással vádolták az elnököt, s felállították titkos hadseregüket, az OAS-t, amely nemcsak az FLN, hanem a francia állam szervei ellen is harcolt. A tárgyalások végül elvezettek a tűzszünethez, majd az 1962. március 18-án megkötött eviani megállapodáshoz. Ennek alapján 1962. július 1-jén Algériában népszavazást tartottak, melyen hatmillió ember szavazott a függetlenségre és csupán 16 ezer ellene. Párizs két nappal később elismerte egykori gyarmata függetlenségét, amely a frankövezetben maradt, és ahol Franciaország megtarthatta bizonyos előjogait.

Az algériai függetlenségi háborúban egyik fél sem válogatott az eszközökben, s a harci cselekmények nem kímélték a polgári lakosságot sem. Az algériai történészek másfélmillió, francia kollégáik 400 ezer halálos áldozatról beszélnek. A francia hadsereg a legbrutálisabb kínzásokat alkalmazta, a hatóságok egymillió embert telepítettek koncentrációs táborokba, ahol sokan váltak az éhhalál áldozatává.

Az algériai felkelők ugyanakkor az 1962. márciusi tűzszünet és a függetlenség kikiáltása között eltelt három hónapban több tízezer honfitársukat mészárolták le, akik a franciák oldalán harcoltak. A "feketelábúakat" pedig - összességében egymillió embert - "börtön vagy halál" fenyegetéssel távozásra kényszerítették.

Az 1962-ben lezárult, 132 éves francia gyarmati uralomnak véget vető véres konfliktus megítélése sem az észak-afrikai országban, sem pedig Franciaországban nem egyértelmű, s a mai napig szenvedélyes vitákat kavar. A francia nemzetgyűlés is csak 1999-ben ismerte el, hogy Algériában háború, és nem "rendfenntartás" zajlott.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

18. Az ENSZ és az Európai Unió
IV. Politikai berendezkedések a modern korban

• 1948 óta a „visszatérés joga” áll az izraeli-palesztin konfliktus középpontjában
• 26 éves az Európai Unió
• Tényleg nem tett meg mindent az ENSZ a magyar ügy érdekében 1956-ban
• Botrányok övezték az egyik legnagyobbb ENSZ-szervezet történetét
• A gázai lőporos hordó - az arab-izraeli konfliktus története
• 10 tény a ruandai népirtásról
• 60 éve lett vége a hidegháború legvéresebb konfliktusának
• Az ENSZ-re sózta London Palesztinát
• Viták a közös európai történelem kapcsán