Öt filmbe illő bosszútörténet

A férje elvesztése után harckocsizónak álló özvegy, a családja kiirtásának megbosszulása érdekében az idegenlégiót is vállaló holokauszttúlélő, a férfiakat különös módszerrel megalázó mexikói útonálló, a fehérek ellen partizánháborúba bonyolódó indián férfi, és az alakulat, amely Quentin Tarantinót is megihlette. Öt hihetetlen bosszúsztori a történelemből.

A szovjet özvegy bosszúja

1943-ban Marija Oktyabrszkaja egy levelet kapott a katonai hatóságoktól, amelyben arról értesítették, hogy férje 1941-ben, a kijevi csatában életét vesztette. Az asszony azonban nem roppant össze. Elhatározta, bosszút áll férje gyilkosain. Eladta minden ingóságát, és egy ajánlattal fordult a szovjet hadvezetéshez: vásárol a Vörös Hadsereg számára egy T-34-es tankot, ha ő vezetheti a harckocsit. A katonai hatóságok persze azonnal meglátták a felajánlásban a remek propagandalehetőséget, így belementek az üzletbe. Néhány hónap betanítás után a 38 éves Marija készen állt, hogy Harcoló Barátnőnek elnevezett harckocsijával Wehrmacht-katonák ezreinek okozzon kellemetlen pillanatokat.  

Az özvegynek annyira jól sikerült a gyakorlás, hogy a feljegyzések szerint - amelyeket a szovjet propaganda persze igyekezett kiszínezni - Marija nemcsak, hogy remekül boldogult a csatatéren, hanem szemmel láthatóan elemében érezte magát. Veteránokat megszégyenítő módon vezette tankját az ütközetekben. Az özvegynek azonban szokásává vált, hogy meghibásodott tankját - az utasításokkal szembemenve - csata közben kezdte el megjavítani. Bár társai tiszteletét kivívta, végül bátorsága lett a veszte.1944 januárjában ismét csak tankját próbálta megjavítani egy ütközet közben, amikor gránátszilánkok találták el a fejét. Kórházba szállították, de két hónappal később belehalt sérüléseibe. Marija lett az első nő, aki harckocsizóként - bár csak posztumusz - megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

Aki az idegenlégióig követte családja gyilkosát

A moldovai zsidó családba született Eliahu Itzkovitznak gyerekként végig kellett néznie, ahogyan a chişinău-i (kisinyovi) gettóban egy Stanescu nevű román tiszt az egész családját kiirtja. Itzkovitz túlélte a háborút, majd 1952-ben kivándorolt Izraelbe, ahol egy évvel később ejtőernyősként besorozták a hadseregbe. Itt tudta meg, hogy családjának gyilkosa a francia idegenlégiónál szolgál, és éppen valahol Indokínában harcol. Itzkovitz azonnal meglátta a helyzetben rejlő lehetőséget. Kérte, hogy vegyék át a haditengerészethez, csak azért, hogy ezután Olaszországban dezertálhasson, majd Algériába átjutva csatlakozzon az idegenlégióhoz. 

Miután átesett a kegyetlen alapkiképzésen, Itzkovitz Vietnamba helyeztette át magát, ahol parancsnokaitól kérte, hogy - mivel mér régóta ismeri a férfit - helyezzék Stanescu alakulatába. A felettesek - abban a tudatban, hogy két barátról van szó - beleegyeztek. Stanescu nem ismerte fel Itzkovitzot, aki ezt kihasználva a román férfi közelébe férkőzött, és az egyik legjobb barátja lett. Egy napon azonban a vietnami csapatokkal vívott harc közben Itzkovitz és Stanescu elszakadt az alakulata többi részétől, és a bosszúra szomjazó izraeli férfi úgy érezte, eljött az ő ideje. "Stanescu! Egy vagyok a chişinău-i zsidók közül" - mondta, majd Thompson géppisztolyával egy sorozatot engedett családja gyilkosának mellkasába. Itzkovitz ezután még egy ideig a légiónál szolgált, majd visszatért Izraelbe, ahol dezertálásért bíróság elé állították, de - a történetét hallva - a legenyhébb büntetést kapta: mindössze egy év börtönt szabtak ki rá.

A mellvillantó női Zorró

Az 1861-től 1867-ig tartó francia-mexikói háború alatt egy kis mexikói falu, Queretaro egyik lakója, a fiatal Leonarda Emilia beleszeretett az ellenség egyik katonájába. A szerelem azonban nemcsak azért nem teljesülhetett be, mivel a férfi éppen a lány hazája ellen harcolt, hanem azért sem, mert a francia katonát mexikóiak elfogták, és kivégzőosztag elé állították. Leonarda hiába könyörgött kegyelemért, szerelme nem menekülhetett meg.

Mivel jól lovagolt, tudott bánni a fegyverrel, és még a machetét is ügyesen forgatta, a  lány a bosszú egy különös módját választotta: La Carambada ("a csodálatos hölgy") néven igazságosztóként kezdte el járni a vidéket. Az országutak mentén férfiruhában fosztogatta az arra tévedő gazdag férfiakat, majd miután kirabolta őket, kivillantotta nekik a melleit. Áldozatai aligha érezhették volna jobban meglázva magukat, mint amikor kiderült, hogy nemcsak, hogy kirabolták őket, hanem ráadásul egy nő volt az, aki csúnyán elbánt velük. A 19. századi mexikói macho-kultuszhoz szokott társadalom férfitagjai ezt nehezen emésztették meg.

A legenda szerint a törvényenkívülinek álló Leonarda nem elégedett meg az országút rémének szerepével, és 1872-ben még Benito Zenea kormányzót, valamint Benito Suarez elnököt is megmérgezte. A lány korábban mindkét férfihez kegyelmi kérelmet nyújtott be szerelme megmentése érdekében - mindkétszer sikertelenül. La Carambada története tragikusan ért véget, 1873-ban ugyanis a hatóságok a nyomára bukkantak, és egy lövöldözés során halálosan megsebesítették.

Gerillaharc a rasszizmus ellen

A 19. század közepén egy észak-karolinai színes bőrű család élete finoman szólva sem volt leányálom. Ez alól - annak ellenére, hogy viszonylagos jólétben éltek - Henry Berry Lowry lumbee indián törzshöz családja sem volt kivétel. Miután a konföderációs hadsereg mellett működő nemzetőrség nem éppen emberszeretetéről híres tisztje, James Brantly Harris egy hónapok óta húzódó konfliktus során megölte Henry három unokatestvérét, a fiú társaival bosszút állt Harrisen. A gyilkosság után Henry Berry Lowry és bandája bujdosni kezdett, így Harris társai Henry bátyján és fiútestvérén bosszulták meg barátjuk halálát. Henry pedig a búvóhelyéről mindezt végignézte. 

A férfi a következő hét évet bandájával együtt - elsősorban a rasszista fehérek ellen vívott - gerillaharccal töltötte. Ültetvényeseket és különböző magas rangú személyeket rabolt ki, sokakat pedig meg is ölt. Nyíltan harcolt a Ku Klux Klánnal, és minden hatósági személyt lelőtt, aki megpróbálta letartóztatni. Henry mindeközben a gazdagoktól elrabolt javakat a szegényeknek adta, így rendkívüli népszerűségre tett szert az észak-karolinai nélkülözők körében. Míg azonban a szegényebb, színes bőrű lakosság a modernkori Robin Hoodot látta meg benne, addig a felsőbb körök a gonosz megtestesülésének tekintették. Lowry 1872-ben egy seriff irodájának kirablása után nyomtalanul eltűnt. Bár meglehetősen magas vérdíjat tűztek ki a fejére, soha többé nem találták meg.

Az igazi becstelen brigantik

A bosszúmozi királya, Quentin Tarantino híres filmjének forgatókönyvét igaz történet alapján írta. Miután a háború véget ért, rengeteg holokauszttúlélő vette megrökönyödéssel tudomásul, hogy számos náci háborús bűnös mindenféle büntetés nélkül megússza az általa elkövetett gonosztetteket. 1945 tavaszán - a feltételezések szerint Bukarestben - zsidók egy csoportja úgy döntött, hogy ha a hatóságok nem képesek a megfelelő büntetést kiszabni a nácikra, akkor majd ők megteszik. Bosszúállók néven alakították meg paramilitáris alakulatukat, és elsősorban olyan magas rangú SS-vezetőkre utaztak, akiket - bár nyilvánvalóan emberiesség elleni bűnöket követtek el - nem citáltak bíróság elé.

A bosszúállók katonai rendőröknek álcázták magukat, majd amint rábukkantak egy bujdosó nácira, azt hazudták, hogy biztonságos helyre viszik. Bár ez meg is történt, a kijelölt óvóhelyre érve megölték az addig mit sem sejtő áldozatukat. A fojtogatástól kezdve az akasztáson keresztül a kerozininjekcióig számos módszerrel végeztek az elfogott nácikkal. Egy alkalommal 1900 egykori német foglyot betegítettek meg súlyosan azzal, hogy arzénnal mérgezték meg a kenyerüket. Miután azonban a csoport alapítója, Abba Kovner azzal állt elő, hogy - a hatmillió meggyilkolt zsidó halálának megbosszulása érdekében - mérgezzék meg a német víztározókat, a britek letartóztatták a bandatagot, akit valószínűleg a saját társai dobták fel. Bár a csoport egy ideig még működött, tevékenységükre a hatóságok ezután már jobban odafigyeltek.