Ősi DNS bizonyítja a jégkorszaki európaiak szoros kapcsolatait

A jégkorszaki Európa vadászó-gyűjtögető közösségei a vártnál jóval kiterjedtebb és szorosabb kapcsolatrendszert tartottak fenn egymással több tízezer évvel ezelőtt. A Bécsi Egyetem kutatócsoportjának szakemberei a ritka emberi csontmaradványok mellett a barlangi üledékekből kinyert genetikai mintákat is felhasználták a kontinens ősi népességtörténetének feltérképezéséhez.

A kutatás fókuszában a mintegy 34 000 és 25 000 évvel ezelőtt egész Európában elterjedt Gravetti-kultúra állt. A régészeti leletek alapján a szakemberek már régóta sejtették, hogy a kontinens különböző pontjain élő csoportok kapcsolatban álltak egymással, a korábbi genetikai adatok azonban viszonylag stabil, egymástól elkülönülő keleti és nyugati leszármazási vonalakra utaltak.

A Délnyugat-Franciaországban található Isturitz-barlangból előkerült, mintegy 30 000 évvel ezelőtt élt nő maradványai most átírták ezt a képet. Az egyén genetikai állománya a legősibb ismert modern emberi genom Délnyugat-Európából, amely többségében nyugat-európai vonalhoz tartozik, de egyértelműen hordoz közép- és kelet-európai populációkra visszavezethető genetikai jegyeket is. A modellszámítások ezt a génáramlást 32 500 és 31 500 évvel ezelőttre datálják.

Pere Gelabert, a Bécsi Egyetem Evolúciós Antropológiai Intézetének munkatársa és a tanulmány első szerzője rámutatott, hogy a kelet- és nyugat-európai népességek genetikailag korántsem voltak annyira elszigeteltek, mint azt eddig feltételezték. A nagy távolságokon átívelő génáramlás új megvilágításba helyezi a Gravetti-populációk kapcsolati hálóját. Mivel a franciaországi Ormesson lelőhelyén vizsgált egyik egyénnél is hasonló genetikai jeleket azonosítottak, a régészeti bizonyítékokkal kiegészítve a kutatók megalapozottnak tartják azt a feltevést, hogy az Isturitz-barlang egyfajta találkozóhelyként szolgálhatott a különböző csoportok számára.

A kiterjedt kapcsolatok mellett a kutatók a helyi populációk hosszú távú folytonosságára is találtak bizonyítékot Délnyugat-Európában. Az észak-spanyolországi Chufín-barlangból származó adatok azt mutatják, hogy a nyugat-európai leszármazási vonal évezredeken át fennmaradt a régióban. A kutatócsoport munkájának egyik legnagyobb módszertani vívmánya a közvetlenül a barlangi üledékből kinyert ősi DNS elemzése volt.

A kantábriai El Mirón-barlang egy 22 000 éves rétegéből úgy sikerült elegendő sejtmagi DNS-t kinyerniük az egykori lakók genetikai származásának meghatározásához, hogy a helyszínen egyetlen emberi csont- vagy fogmaradványt sem találtak. Ron Pinhasi vezető szerző szerint ez a módszer páratlan lehetőséget ad arra, hogy a régészeti rétegeket közvetlenül összekapcsolják az ott élő emberek genetikájával.

Az El Mirón-barlangból származó üledékes DNS igazolja, hogy ez a leszármazási vonal egészen az utolsó glaciális maximumig fennmaradt, ami megerősíti az Ibériai-félsziget jégkorszaki menedékhelyként betöltött szerepét. A szakemberek Dél-Olaszországban is végeztek vizsgálatokat, ahol egy ostuni lelőhelyen valószínűleg egy anya és fia maradványait azonosították. Bár az apa feltehetően ugyanahhoz a populációhoz tartozott, a szülők nem álltak közeli rokonságban egymással. Ez arra utal, hogy a korszak emberei már tudatosan kerülték a beltenyészetet. Gelabert csapata a jövőben az üledékes DNS-t fejlett proteomikai elemzésekkel ötvözve tervezi vizsgálni a modern ember korai páneurópai terjeszkedését.

A Gravetti-kultúra a felső paleolitikum egyik legjelentősebb régészeti horizontja volt, amely a pleisztocén kor zord éghajlati viszonyai közepette virágzott. A korszak emberei rendkívül sikeresen alkalmazkodtak a hideg sztyepptundrai környezethez, amit a jellegzetes kőeszközök, a mamutvadászatra épülő stratégiák és az Európa-szerte elterjedt, gyakran termékenységi szimbólumként értelmezett Vénusz-szobrocskák is bizonyítanak. Bár a technológiai és kulturális hasonlóságok eddig is kiterjedt információs hálózatokra utaltak, a mostani genetikai adatok adják az első konkrét biológiai bizonyítékot arra, hogy ez a kulturális egység tényleges fizikai keveredéssel és migrációval járt.

Amikor mintegy 20 000 évvel ezelőtt a jégkorszak elérte a leghidegebb pontját (az utolsó glaciális maximumot), a hatalmas jégtakarók dél felé szorították az európai élővilágot. A zord körülmények elől a növény- és állatvilág mellett az emberi közösségek is olyan déli menedékterületekre szorultak vissza, mint az Ibériai-, az Appennini- és a Balkán-félsziget. Ezek a földrajzi zónák létfontosságú ökológiai menedéket nyújtottak a túléléshez, amíg a klíma évezredekkel később ismét fel nem melegedett.

A most publikált osztrák kutatás megmutatta, hogy ezek a korai közösségek a szélsőséges éghajlati kihívások ellenére is képesek voltak fenntartani egy összetett, a helyi stabilitást és a kontinensen átívelő kapcsolatokat egyaránt biztosító társadalmi hálózatot.