Magyar boszorkánysírtól az ősi csikóvérig – 2019 hét legnagyobb régészeti szenzációja

Vaddisznó túrta 16. századi aranyak, Hérodotosz óta nem látott hajó, gyönyörű pompeji freskók, rejtett vatikáni csontkamra, páratlan római kocsis temetkezés, több tízezer éves folyékony vér és a hajdúböszörményi boszorkány – a 2019-es év sem múlt el régészeti érdekességek, szenzációs felfedezések nélkül. Hét (plusz egyet) választottunk ki.

Boszorkánysírt találtak Hajdúböszörményben

Arccal lefelé eltemetett, összekötözött kezű és lábú, 12-13. századi emberi maradványt fordított ki a markológép kanala Hajdúböszörményben a közműépítési munkálatok során 2019. február elején. Bálint Marianna helyi régész szerint egy boszorkánynak kikiáltott egyénről lehet szó, akit egykor valami miatt kiközösített a falu népe. A különös eltemetési módszer pedig arra szolgált, hogy ha netán fel is ébredne a sírban, akkor se tudjon onnan kikelni, hogy az élőket bolygassa.

Azt az antropológiai vizsgálat előtt még nem lehet pontosan megállapítani, hogy férfiről vagy nőről van szó, ám a csontváz elsődleges szemrevételezése után úgy vélték, valószínűleg egy alacsonyabb növésű, fiatal nő holttestére bukkantak. Nincs erőszakos beavatkozásnak nyoma, nem vágták le a fejét, feltehetőleg nem gyilkosság útján, hanem természetes módon hunyt el. A szakértő szerint elképzelhető, hogy foggal, esetleg hat ujjal született, extrém módon sápadt vagy nagyon szép lehetett, tehát valamilyen „testi furcsasággal” élt, ami miatt boszorkánynak kiáltották ki.

Narkisszosz ősi freskójára bukkantak Pompejiben

A görög mitológia szerint Képhiszosz folyamisten és Leiriopé nimfa gyermeke, Narkisszosz rendkívül jóképű vadász volt. Sok nimfa szeretett ezért bele, ám mindegyiket visszautasította. Az egyikük azonban nem tűrte valami jól a kosarat, és elment Nemesziszhez, a bosszúállás istennőjéhez panaszkodni, aki teljesítette kívánságát. Narkisszosz egyszer egy folyó partjára ért, ahol inni szeretett volna, így közel ment a vízhez. Amint megpillantotta a víztükörben önmagát, a bosszú beteljesedett: nyomban magába szeretett. Napokon át próbálta megölelni saját magát a vízben, ám mindannyiszor kudarcot vallott. Így vált teljessé az „igazságos” (?) bosszú: ugyanúgy szenvedett, mint a nimfák, mert nem kaphatta meg önmagát. Ezért is származik nevéből az önimádat vagy másképpen a nárcisztikus hajlam kifejezése (valamint a nárcisz virág is). Habár nem tűnik túl szimpatikus történetnek Narkisszosz meséje, a római házak lakói gyakorta díszítették falaikat őt ábrázoló freskókkal. A Kr. u. 79-ben kitörő Vezúv által megsemmisült Pompejiben is számos falfestményen látható a mitológiai alak. Az egyiket éppen február 14-én, azaz Valentin napon fedezték fel a régészek egy épület átriumának falán.

Megtalálták a hajót, amelyet csak Hérodotosz leírásából ismertünk

Egy víz alatti régészettel foglalkozó nemzetközi csoport pompás felfedezést tett a hajdani Thonisz-Hérakleión ókori egyiptomi kikötőváros mára a tengerfenéken nyugvó romjai közt: egy korábban nem látott egyiptomi hajótípusra bukkantak, amelyet eddig kizárólag Hérodotosz leírásából ismertünk. Kr. e. 450 körül a „történetírás atyjaként” is nevezett Hérodotosz ellátogatott Egyiptomba. Az útról szóló későbbi beszámolójában – amely részét képezi „Hisztoriai” című fő művének – részletesen beszél egy „barisz” nevű hajótípusról, amelyet az egyiptomiak a Níluson való áruszállításra használtak.

Leírása szerint a vízi járműnek egyetlen kormánylapátja volt, amely egy, a hajótesten kialakított nyíláson át ért a vízbe, árbóca akáciából készült, vitorlái pedig papiruszból. Hérodotosz művét az ókori írások újrafelfedezése óta számtalan kutató olvasta, azonban senki sem talált bizonyítékot arra, hogy ilyen hajó valóban létezett volna Egyiptomban – egészen mostanáig. Az igen jó állapotban megmaradt példány pontosan megegyezik a Hérodotosz által leírt „barisszal”.

„A világ legrégebbi vérét” őrizte meg a szibériai talaj egy újszülött őscsikóban

Folyékony halmazállapotú vért nyertek ki orosz és dél-koreai kutatók egy 42 ezer éve halott csikó szívének ereiből. A felfedezés nagy lendületet adott azon reményeknek, hogy idővel a tudomány számára lehetségessé válik kihalt fajok újbóli életre keltése klónozással. „Az izomrostok megőrizték természetes pirosas színüket. Most már bizton állíthatjuk, hogy ez a legjobban fennmaradt jégkorszaki állat, amelyet a világon valaha találtak” – mondta idén áprilisban Szemjon Grigorjev, a jakutszki Mamutmúzeum vezetője.

A csikó annyiban is kivételes állapotban őrződött meg, hogy nem találhatók rajta külsérelmi nyomok. „Ez rendkívül ritka a paleontológiai leleteknél, mert legtöbbjük vagy hiányos, több darabban kerül elő, súlyos testi deformációkkal, vagy erősen mumifikálódott. A csikó szőre ép annak fején, lábain és testének egy részén is. Sörénye és farka fekete, teste többi részén pej. A szőr fennmaradása önmagában tudományos szenzáció, hiszen minden korábbi őslovat szőr nélkül találtak.” Az egy-két hetes csikó feltehetőleg belefulladt a sárba, amely aztán megfagyott és permafroszttá vált.

A mohácsi csata után elásott kincset túrtak elő a földből vaddisznók

Egy házaspár idén április végén a szlovákiai Kócs-hegységben túrázott, s Likavka közelében, egy vaddisznótúrásban egy ezüst- és két aranyérmére bukkant. A kincset nem sokkal korábban a nagy testű állatok túrták a felszínre. A becsületes pár azonnal értesítette a hatóságokat, és a szakértők kiérkeztéig, három órán keresztül őrizte a leletet. Nekik köszönhető, hogy a szlovák régészeknek abban a meglehetősen ritka élményben volt részük, hogy a helyszínen tárhattak fel egy elásott érmegyűjteményt.

Két négyzetméteren mintegy 1600 darab XV. század végi, XVI. század eleji magyar ezüstdénárt találtak. A sekély mélyedésben meglelték az érméket egykor tartalmazó cserépkancsó darabjait is. A kancsó a föld alatt valamikor szétrepedt, azonban szerencsére ki volt bélelve egy szövetdarabbal, amelyhez az érmék hozzákorrodálódtak, ezért maradt egyben a tetemes érték. A kutatók szerint a kincset 1527 körül, azaz a mohácsi csatát követő hatalmi harcok idején áshatták el.

Rejtett csontkamrához vezetett a Vatikánban az eltűnt lány keresése

Emanuela Orlandi egy fuvolaóra után, 1983 júniusában felszállt a hazafelé tartó buszra, és nyomtalanul eltűnt. Mivel a 15 éves leány egy vatikáni bank tisztviselőjének volt a gyermeke, a rejtélyes ügy nyomán számos összeesküvés-elmélet született. Idén márciusban a család kapott egy névtelen levelet, a benne lévő fotó alapján pedig arra lehetett következtetni, hogy a lány holtteste a vatikáni német zarándoktemetőben, mégpedig az 1836-ban elhalálozott Sophie von Hohenlohe sírjában van elhelyezve. Bár az eltelt több mint három és fél évtizedben egyetlen jelzés sem bizonyult igaznak, mégis felnyitották a német hercegnő, valamint a mellette lévő Charlotte Frederica mecklenburgi hercegnő nyughelyét. A fiatal római lánynak ezúttal sem lelték nyomát, ám ami ennél is különösebb: a hercegnők maradványait sem találták meg. A keresést folytatva júliusban a sírok mögött két rejtett osszáriumra bukkantak. A csapóajtó fedte üregekben, amelyek már a pápai német papi kollégium épületéhez tartoznak, emberi csontokat találtak.

Kivételes római kocsis temetkezést fedeztek fel

Fából, valamint vas és bronz alkatrészekből készült kétkerekű kocsit és két igáslovat is találtak a régészek Kelet-Horvátországban, Ójankovác (Stari Jankovci) közelében idén októberben. A negyven méter átmérőjű sírdomb közelében két sírkamrát is felfedeztek, benne egy férfi és egy nő maradványaival. A lelet több szempontból is szenzációsnak számít: az ilyen típusú temetkezések a korban (a III. század körül) a leggazdagabb római családokra voltak csak jellemzők, a sír pedig a korszak egyik fontos kereskedelmi útvonala mentén fekszik.

Számos fontos információ kiderítése vár még tehát a kutatókra: kik voltak az elhunytak, milyen szerepet tölthettek be, illetve hogy az eltemetett lovakat a térségben, avagy máshol tenyésztették-e (ez szintén sokat elárulhat a család gazdagságáról). A munkát sajnos nehezíti, hogy a sírkamrákat korábban már kirabolták, azokban a csontvázakon kívül nem találtak leleteket a régészek.

+1 A világ legősibb barlangfestményét találták meg Indonéziában

A 44 ezer éves, vadászjelenetet ábrázoló, négy és fél méter széles barlangfestmény egy csoport félig ember, félig állat figurát ábrázol, amely emlősökre vadászik lándzsákkal vagy kötelekkel. Az ausztráliai Griffith Egyetem régészcsoportja szerint a kép új fényben tünteti fel a modern emberi megismerés eredetét. A most decemberben bejelentett felfedezést ismertető tanulmány a világ legősibb figuratív műalkotásaként számol be a Szulavézi-sziget Leang Bulu Sipong 4 mészkőbarlangjában talált festményről, amely a legrégebbi bizonyíték arra, hogy képesek vagyunk elképzelni a természetfeletti lények létezését.

Az egyszínű festmény azt ábrázolja, hogy az emberszerű figurák hat állatra vadásznak: két disznóra és négy törpebivalyra. A képen legalább nyolc emberszerű lény jelenik meg lándzsákkal és kötelekkel. A kutatók szerint az emberszerű figurákat és az állatokat egyszerre festették, azonos stílussal, technikával, sötétvörös festékkel. A régészek úgy gondolják, a félig ember, félig állat lények ábrázolása arra utal, hogy az indonéz barlangi művészetben szerepet kapott az ember és állat kapcsolatának vallási jellegű felfogása már jóval azelőtt, hogy az emberi művészet Európában megjelent volna.

Mára „kinőtte” az ember a Leonardo da Vinci által ideálisnak tartott testarányokat

Több mint 500 évvel ezelőtt Leonardo da Vinci úgy döntött, megrajzolja a tökéletesen arányos férfitestet. A rajzot ma szinte az egész világ Vitruvius-tanulmányként ismeri, ugyanis a reneszánsz zseni az i. e. I. században élt római építész, Marcus Vitruvius Pollio Az építészetről című művében leírt arányok és saját mérései alapján készítette el a híres alkotását.

Vitruvius azt írta: „Mert, ha az embert a hátára fektetik, kinyújtott kézzel és lábbal, és körzőt a köldökéhez helyeznek, két keze és lába ujjai érintik az innen írt kör kerületét. És miként az emberi test köralakot ad ki, úgy négyzet is rajzolható belőle.” Az ókori építész szerint a négyzet középpontja az ágyéknál van, felső és alsó oldala pedig a fej tetejénél, illetve az egyenesen kinyújtott láb talpánál érinti a testet, két másik oldala pedig az oldalra kinyújtott kéz ujjainál.

A rajz arányait az amerikai légierő mintegy 65 ezer, férfi és női újoncainak testarányaival összehasonlító nemzetközi kutatócsapat arra jutott, az ágyékmagasság, a vállszélesség és a térdmagasság tekintetében a mai emberek átlaga tíz százalékon belül megközelíti a Vitruvius-tanulmány arányait, míg a karfesztávolság, valamint a mellkas és a combhossz tekintetében többnyire meghaladják azokat. Vagyis végtagjaink ma már kilógnak Leonardo köréből és négyzetéből.

Visszakapta az elesett magyar katona családja a jelöletlen sírban talált gyűrűt

„Esztike 1942” – mindössze ennyi volt bevésve abba az arany karikagyűrűbe, amelyet egy Sülysáp határában feltárt katonasírban találtak a nyári ásatás során. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársainak figyelmét helytörténeti kutatók hívták fel arra, hogy a falu melletti szántóföldön feltehetőleg a második világháború idején elesett katonák vannak eltemetve jelöletlen sírban. Az információ helytállónak bizonyult, a repceföldet fémdetektorral átvizsgáló kutatók három katona maradványaira bukkantak.

Az egyik ismeretlen katonánál lelték meg a gyűrűt, majd mivel azonosítani nem tudták őket, Facebookon kértek segítséget. A közösségi oldalon néhány napon belül sikerült megtalálni az elhunyt katona 77 éves lányát, akinek a múzeum igazgatója ünnepélyes keretek között adta át a felbecsülhetetlen értékű családi kincset. Mint kiderült, Nagy Endre István tizedes és két társa nyugodott a földben, ejtőernyősként teljesítettek szolgálatot, és 1944 novemberében haltak hősi halált a szovjetekkel vívott tűzharcban. Mindössze két és fél évvel azt követően, hogy a tizedes feleségül vette Esztert.

Részletesen megtervezte felesége kivégzését VIII. Henrik

Sokáig vélték úgy a kutatók, hogy Boleyn Anna angol királyné lefejezésének fő felelőse Thomas Cromwell, VIII. Henrik hű tanácsadója volt. A brit Nemzeti Levéltárban talált parancskönyv újabb, tüzetesebb átnézése után azonban fény derült arra, hogy valójában maga az uralkodó mozgatta a szálakat. A dokumentumban Henrik részletekbe menően határozta meg, miként kell meghalnia a számára fiú utódot szülni képtelen Annának.

A többek között házasságtöréssel, boszorkánysággal, vérfertőzéssel és hazaárulással megvádolt nőt máglyahalálra ítélték, ám férje végül úgy döntött, ettől megkíméli. „Megparancsoltatik, hogy Anna fejét vágják le” – olvasható a kivégzés helyszínét is meghatározó utasítás, amely egyértelművé tette, hogy a korszakban egyébként különösen megdöbbentőnek számító tettet végre kell hajtani. Mivel Angliában csupán a fejszével történő fővesztést ismerték, a csatorna túlpartjáról kellett kardforgatót hívni, aki állítólag megbízhatóbb módon és fájdalommentesebben végezte dolgát, mint fejszés társai.