Lecserélte a francia forradalom jelszavait a németekkel kollaboráló rezsim

Adolf Hitler életének valószínűleg egyik legboldogabb pillanata az volt, amikor 1940. június 17-én reggel a francia–belga határ közelében elhelyezett főhadiszállásán értesült a francia kormány fegyverszüneti kérelméről. A Führer arcára széles vigyor ült ki, és örömében a térdeit csapkodta. Maga sem számított rá, hogy Európa egyik legerősebb hadserege ilyen könnyen megadja magát. A náci Németország sikere Franciaország számára az ország kettészakítását jelentette. Míg a fejlettebb, iparosodottabb északi régiókat megszállta a Wehrmacht, a déli, mezőgazdasági területek a 84 éves Henri Philippe Pétain marsall vezetésével, Vichy központtal működő, névleg szuverén Francia Állam irányítása alá kerültek. A vichyi rezsim vezetőinek többsége úgy gondolta, a bolsevik megszálláshoz képest a náci függőség a kisebbik rossz. Meggyőződésükké vált, hogy csak ők vezethetik ki Franciaországot a „dekadens”, korrupt III. Köztársaság által hátrahagyott morális válságból.

„Bármit, csak háborút ne!”

A Wehrmacht 1940. május 10-én indította meg a támadást a nyugati fronton, és a német katonai vezetők néhány héttel később, június 22-én a compiégne-i erdő melletti vasúti kocsiban már azt figyelhették, ahogy a francia delegáció vezetője, Charles Huntziger tábornok a fegyverszüneti egyezményre kanyarintja a nevét.

Franciaország villámgyors második világháborús vereségéhez a vezérkar alkalmatlansága és a modern haditechnika hiánya mellett még számos, nem kevésbé jelentős tényező is hozzájárult. Az, hogy a franciák ennyire könnyen feladták a küzdelmet, nagyrészt az első világháború tapasztalatából fakadt. Franciaország ugyanis csak óriási emberveszteség árán volt képes győztesen kikerülni a nagy háborúból, a siker kínálta lehetőségeket azonban nem tudták kiaknázni, így nem csoda, hogy a hatalmas áldozatot hiábavalónak tekintették.

A hangulatot jól példázza a Nobel-díjas író, Roger Martin du Gard 1936-ban, a spanyol polgárháború alatt barátjához írt egyik levele: „Bármit, csak háborút ne! (…) Semmi, sem a bírósági meghurcoltatás, sem a szolgaság nem hasonlítható a háborúhoz. Bármi, inkább Hitler, mint a háború!”

A fegyverszüneti feltételek elfogadásában a pacifista közhangulat mellett Hitler Franciaországgal kapcsolatos stratégiája is szerepet játszott. A Führernek ugyanis – amellett, hogy a franciákat a lengyelekkel ellentétben az „életre érdemes népek” kategóriájába sorolta – nem állt érdekében Franciaország teljes területének költséges megszállása. Igyekezett elérni, hogy a franciák ne vehessenek részt többé hadviselő félként a háborúban, miközben arra is törekedett, hogy a németek könnyedén kiaknázhassák az ország erőforrásait. Ezért nem szállták meg a német csapatok a déli országrészt, az úgynevezett szabad zónát, amelyben így megmaradt az önálló államiság látszata.

A Pétain-kultusz fogságában

A francia Le Petit Journal című lap 1935-ben közvélemény-kutatást rendezett olvasói körében arról, hogy kit fogadnának el leginkább diktátorként. A legtöbben az első világháború hősére, Pétain marsallra voksoltak, és a győztes népszerűsége még öt évvel később is töretlen volt. Míg az 1940. június 17-i, fegyverszünetet bejelentő beszédét franciák milliói hallgatták áhítattal, addig a Franciaország függetlenségéért angliai emigrációból küzdő Charles de Gaulle másnapi, harcra buzdító szavai csak egy nagyon szűk réteget hoztak lázba. Pétain népszerűségére jellemző, hogy 1940-ben egy nő Toulouse-ban a kocsija elé vetette magát, csak hogy megérinthesse a marsallt.

A franciák többsége meg volt győződve róla, hogy személye garancia az újonnan felálló kormány vezetői által hangoztatott „nemzeti forradalom” keresztülvitelére. Az immár az auvergne-i Vichy fürdővárosában ülésező francia parlament ennek jegyében 1940 júliusában – óriási többséggel – teljhatalommal ruházta fel a verduni hőst. Innentől kezdve a törvényhozó és végrehajtó hatalom mellett az igazságszolgáltatás és a közigazgatás irányítása is a „Francia Állam feje”, Pétain kezében összpontosult. A III. Köztársaság gyakorlatilag megszűnt létezni. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszava helyett a Munka, Család, Haza hármasság lett az új rendszer alapja.

Hogy ekkoriban ezt a megoldást nem csak a konzervatív, antiliberális politikusok és értelmiségiek fogadták el, arra jó példát szolgáltat a jobboldali elhajlással nehezen vádolható irodalmár, André Gide egyik naplóbejegyzésének részlete: „(…) elfogadnék egy diktatúrát, mert attól tartok, egyedül ez mentene meg minket a felbomlástól” – írta 1940. július 10-én a neves baloldali értelmiségi.

A kormány a széles körű felhatalmazás birtokában jogkorlátozó intézkedések sorát hozta meg. A cenzúra révén erőteljesen korlátozták a sajtószabadságot és az egyesülési jogot, felfüggesztették a politikai pártok működését, és betiltották a szakszervezeteket, valamint – a szabadkőművesekre utalva – a titkos társaságok működését. A parlament szerepe minimálisra csökkent.

Vichy-Franciaország férfieszményképe a családjáért dolgozó, becsületes föld- és kézműves volt, az ipari dolgozók legfeljebb a kommunista propaganda mételye által megrontott naiv munkás nem túl sok pozitív kicsengéssel bíró címére tarthattak igényt. A „deviáns viselkedés” egyébként sem tartozott a rendszer kedvelt magatartásformái közé: a homoszexuálisok is ritkán számíthattak a kormány támogatására, de az abortuszt fontolgató terhes nők is jobban tették, ha megtartották maguknak kételyeiket.

Holokauszt Franciaországban

A Vichy-kormány működése alatt több, a zsidók jogait korlátozó törvény is született, amelyeket önként, német nyomás nélkül léptettek életbe a rezsim vezetői. Az 1940 októberében meghozott első zsidótörvény értelmében a zsidó származású franciák nem tölthettek be választott hivatalt, nem dolgozhattak újságíróként, rádiósként, tanárként, a film és a színház területéről is kitiltották őket.

1941 júniusában született meg a második zsidótörvény, amely a szabadfoglalkozású pályákon két, az egyetemeken pedig három százalékban maximalizálta a zsidók számarányát.

A zsidótörvényeket Franciaország észak-afrikai gyarmatain is életbe léptették. Tunéziában, Algériában és Marokkóban is működtek munkatáborok, ahol elsősorban a szefárd és mizrahi zsidókat dolgoztatták embertelen körülmények között. A lágerekben sokan vesztették életüket maláriában és vérhasban, de a kiszáradás és az éhség, valamint a skorpió- vagy viperamarás is szerepelt a gyakori halálozási okok között.

A zsidók élete Franciaország 1942. novemberi teljes megszállásáig csak az északi területeken forgott veszélyben. Párizsban a nácik utasítására a francia rendőrség alakulatai az 1942. július 16-i nagy razzia során több mint 13 ezer, főként külföldi állampolgárságú zsidót (köztük 4501 gyereket és 5802 nőt) tartóztattak le.

A gyerekek összegyűjtését a Vichy-kormány miniszterelnöke, a „mintakollaboráns” Pierre Laval rendelte el, hivatalosan humanitárius okokból: indoklása szerint szerette volna elérni, hogy a gyerekek Auschwitzban újra egyesülhessenek családtagjaikkal.

A foglyokat előbb az úgynevezett Téli Kerékpárpályára vitték, majd néhány nap után a Párizs környéki koncentrációs táborokba hurcolták őket. Innen Auschwitzba vezetett az útjuk, de a gyerekek már nem találkozhattak szüleikkel.

A második világháború alatt a Franciaországban élő 200 ezres külföldi – náci üldözések elől ide szökött – zsidóság negyedét érintették az üldözések, míg a 150 ezer francia állampolgárságú zsidó közül mintegy 25 ezret deportáltak. A közel 80 ezer elhurcolt zsidó 85 százalékát a kollaboráns francia rendőrség tartóztatta le.

Véres végjáték

Bár a német nyomás már a vichyi rendszer kezdetétől fogva érzékelhető volt, és a francia állami bevételek mintegy fele a Harmadik Birodalom kincstárába vándorolt, a rezsim vezetői döntéseik meghozatalában egy ideig viszonylagos autonómiát élveztek. 1942. november 11-én azonban a Wehrmacht – válaszul a szövetségesek észak-afrikai partraszállására – Franciaország déli területeit is megszállta, így Vichy-Franciaország végképp bábállami sorba süllyedt.

A kollaboráns rezsim arca a – Mussolinihoz hasonlóan – szocialistából fasisztává átvedlett Pierre Laval volt. Az 1940 júliusától Pétain helyetteseként tevékenykedő politikust 1940 decemberében a marsall éppen túlzott németbarátsága miatt börtönöztette be, de 1942 áprilisában a náci vezetők nyomására miniszterelnökként került vissza a hatalomba.

Laval 1942 szeptemberében bevezette a kötelező munkaszolgálatot, amelynek keretében több százezer francia férfi és női munkást deportáltak Németországba. Az alku részeként három munkásért cserébe egy francia hadifogoly hazatérhetett.

Az ország teljes német megszállásától kezdve jelentősen megerősödött az ellenállási mozgalom. Az Angliából Charles de Gaulle Szabad Franciaországa által irányított Résistance társadalmi bázisa jelentősen kiszélesedett, és a kommunisták mellett a katolikus és polgári pártok, valamint a szakszervezetek tagjai is egyre nagyobb számban csatlakoztak a mozgalomhoz. A vichyi rezsim hatóságai és a különböző paramilitáris alakulatai működésük során mintegy 60 ezer ellenállót deportáltak, 40 ezret pedig meggyilkoltak.

Néhány héttel azután, hogy a szövetségesek 1944. június 6-án partra szálltak Normandiában, a vichyi rendszer összeomlott. A zavaros időkben mintegy 10 ezer kollaboránsnak bélyegzett személyt végeztek ki bírói ítélet nélkül. A vichyi vezetőket a németek a baden-württenbergi Sigmaringenbe hurcolták, ám hamarosan mindannyian bujkálásra kényszerültek.

Pѐtain és Laval sem kerülhette el a sorsát. Az idős marsall önként tért vissza Franciaországba, Lavalt pedig Barcelonából vitték haza. A bíróság mindkettejüket halálra ítélte. Lavalon végrehajtották az ítéletet, Pétain büntetését azonban életfogytiglanra változtatták, amelyet 1951-ben bekövetkezett haláláig Yeu szigetén töltött le.

Az idős marsall élete utolsó hat évét egy volt ezredesének köszönhette. Az ezredest, aki az Ideiglenes Kormány elnökeként kegyelmet adott egykori parancsnokának, Charles de Gaulle-nak hívták.

Tudta-e, hogy...?

• Az V. Köztársaság első szocialista elnöke, Francois Mitterand a Vichy-rendszer első éveiben Pétain marsall jobb keze, Grabriel Jeantet bizalmasa volt.

• A franciák a fegyverszüneti egyezményt 1940. június 22-én a Compiégne melletti erdőben írták alá ugyanúgy, mint a németek az első világháború után.

• Charles De Gaulle 1934-ben visszautasította, hogy megírjon egy könyvet parancsnoka, Pétain marsall helyett.

• 1940-ben közel 2 millió francia katona esett német hadifogságba, akiknek mintegy felét a német hadiiparban dolgoztatták.