Hét meglepő tény a római nőkről

Az ókori Róma női lakói sok tekintetben hasonló kihívásokkal néztek szembe életük folyamán, mint napjaink lányai és asszonyai. Mit lehet azonban tudni a császárnék életéről? Volt-e lehetősége a nőknek a tanulásra? Elválhattak-e a római asszonyok férjeiktől?

A csecsemőszoptatás már a rómaiaknál is viták tárgya volt

A gazdag római nők általában nem szoptatták saját csecsemőiket, ehelyett dajkára bízták e feladatot – aki lehetett rabszolga vagy fizetett szabad jogállású nő is.

Soranus, egy Kr. u. 2. századi nőgyógyászati írás szerzője amellett foglalt állást, hogy a dajka teje lehet a szerencsésebb választás a szülést követő első napokban – az anya fáradtsága miatt –, azonban ellenezte a gyermek kérésre történő szoptatását, valamint már hathónapos kortól javasolta a szilárdabb táplálék, mint például a borba áztatott kenyér bevezetését a baba étrendjébe.

Soranus emellett kiemelte a görög dajkák azon előnyét, hogy már csecsemőkorban elkezdhetik tanítani anyanyelvüket a gyermeknek.

Soranus azonban meglehetősen egyedül volt az anyatejjel kapcsolatos véleményével a római orvosok közt.

Többségük szerint az édesanya teje a legjobb választás mind a gyermek egészsége, mind erkölcsi fejlődése szempontjából – utóbbit arra alapozták, hogy a szolgálónő tejével a szolgalelkűséget is átadhatja az újszülöttnek.

Ugyanezen férfiak azt is gondolták, a saját gyermeküket nem szoptató anyák lusták, hiúak és csupán a saját testükkel törődnek.

A lányok a Barbie-baba római kiadásával játszottak

A római lánygyermekek számára a gyermekkor meglehetősen hamar véget ért. A római törvények értelmében akár már 12 évesen férjhez lehetett adni őket – a rendkívül magas gyermekhalandóság miatt igyekeztek a lehető legjobban kiaknázni a nők termékeny éveit.

Esküvője előestéjén az volt az elvárás a római hajadonokkal szemben, hogy minden „gyerekes” tulajdonukat, így játékaikat is végleg elpakolják.

E játékokat azonban gyakran eltemették a még gyermekként elhunyt lányokkal. A 19. század végén, a római Palazzo di Giustizia épületének alapozásakor megtalált szarkofágban egy körülbelül 18 éves, Crepereia Tryphaena nevű hajadonlány maradványai mellett egy hajlítható végtagokkal bíró, elefántcsontból készült babát is találtak.

A babához még egy kis dobozka kiegészítő is tartozott, megfelelően méretezett ruhákkal és ékszerekkel. Napjaink sokat kritizált Barbie-babáival szemben azonban Crepereia játéka széles, a gyermekszülést megkönnyítő csípővel és kerek hassal rendelkezett.

Az üzenet nyilvánvaló: a lányoknak meg kellett tanulniuk, hogy elsődleges feladatuk az életben az anyaság.

A válás az apáknak kedvezett

A házasság felbontása gyors, könnyű és meglehetősen gyakori dolog volt az ókori Rómában. A házasság volt a társadalom olaja és ragasztója egyben, célja gyakran a politikai és egyéb, kevésbé személyes kapcsolatok építése volt.

Amikor egy házasság nem szolgálta már kellően a felek érdekét, azt rövid úton fel lehetett bontani.

Napjaink fejlett társadalmaival ellentétben a rómaiaknál nem volt jogi eleme a válásnak – ha a férj (vagy ritkább esetekben a feleség) kimondta, azzal gyakorlatilag meg is történt.

Az apák emellett lányuk nevében is kezdeményezhették annak válását férjétől – igen gyakori volt, hogy az apa megőrizte jogi hatalmát lánya felett azt követően is, hogy férjhez adta.

Ez a rendszer lehetővé tette, hogy az ara családja visszaszerezze a férjnek fizetett hozományt is, megőrizve a családi vagyont. A férjeknek egyetlen lehetősége volt ilyen esetben a fizetség megtartására – ha valamilyen úton bizonyítani tudták, hogy feleségük hűtlen volt.

A nőket vélhetően igen gyakran tartotta vissza a válás kezdeményezésétől az, hogy a római jog az apának kedvezett inkább a gyermekekkel kapcsolatos vitás esetekben.

A római nők valójában semmiféle jogokkal nem rendelkeztek gyermekeik felett, mivel az apai vérvonal mindenek feletti fontossággal bírt.

A válást követően a gyermekek legfeljebb akkor maradhattak édesanyjukkal, ha ez volt a kedvezőbb opció az apa számára.

Utóbbi esetre híres példa Augustus császár egyik lánya, az idősebb Julia és édesanyja, a császár második felesége, Scribonia esete.

Augustus a tisztán politikai okból létrejött frigyet már a gyermek születése után azonnal felbontotta, hogy elvehesse harmadik feleségét, Liviát.

Amikor később lázadó viselkedése miatt a császár száműzte Juliát, Scribonia önként lányával tartott Ventotene (római nevén Pandateria) szigetére.

A szépség titka: a krokodilürülék

A római nőkön óriási volt a nyomás, hogy a lehető legszebbnek mutassák magukat. Ennek részben az volt az oka, hogy az asszony szépségét egyfajta bizonyítványnak tekintették a férjére nézve is. Ugyanakkor a mindig fiatalabbnak tűnni próbáló nőkből szüntelenül gúnyt is űztek.

Ovidius római költő (Kr. e. 43 – Kr. u. 17) így korholt egyik versében egy asszonyt, amiért házi módszerekkel próbált haja színén változtatni: „Hányszor mondtam, hogy ne pingáld a hajad! – Mit megfesthetnél, immár egyetlen hajtincsed sincs.”

Juvenalis (Kr. u. 55k. – 127) egy szatirikus portréírásában arról számol be, egy nő megkorbácsolta a fodrászt, aki elrontotta feltupírozott frizuráját.

A régészeti anyagból is látszik, hogy Rómában valóban virágzó kozmetikaipar létezett az ókorban. Ugyan egyes receptek még akár napjainkban is szóba jöhetnének – mint például a porított rózsaszirmokat vagy a mézet tartalmazók –, mások valószínűleg széles körben ellenérzéseket váltanának ki.

A pattanások kezelésére a javasolt szerek közt volt a tyúkzsír és a hagyma, míg a bőr exfoliálására őrölt kagylóhéjat használtak.

Az ősz hajszálak elrejtésére úgy tartották, egy földigilisztákból és olívaolajból készült szer a legalkalmasabb, egyes írók pedig arról számoltak be, a nők rúzsként alkalmazzák a krokodilürüléket.

Nehéz megállapítani, e praktikák közül melyek az idő vasfogának hatásai ellen küzdő nőkön élcelődő római írók által kitaláltak, és melyek valódik.

Tény azonban, hogy a régészeti leletanyag alapján egyes római kozmetikumok meglehetősen bizarr összetétellel bírtak.

2003-ban például egy londoni ásatáson előkerült egy apró szelence, melyben 2000 éves római arckrém maradványai voltak kimutathatók. Ennek laboratóriumi vizsgálata során kiderült, állati zsírból, keményítőből és ónból állt.

A nők taníttatását csak módjával támogatták

A nők taníttatása a római történelem egésze során viták tárgyát képezte. A közép- és felső osztályban az alapvető írni-olvasni tudás általánosnak volt mondható a nők körében, egyes családok pedig ezen túl magántanárokat fogadtak, hogy lányaik elsajátítsák a fejlettebb nyelvtant, illetve a görög nyelvet.

Az efféle oktatás célja elsősorban a leendő asszony háztartásvezetői teendőinek megkönnyítését szolgálták, illetve azt, hogy tanultabb – és ezáltal érdekesebb, illetve szórakoztatóbb – társa lehessen férjének.

Habár igen kevés nők által írott anyag maradt fenn az ókori Rómából, ez nem jelenti azt, hogy a nők ne írtak volna.

A Nagy-Britanniában, Hadrianus falánál található Vindolandában felfedezett, katonafeleségek által írt levelek például egyedi betekintést nyújtanak a limes menti társasági életbe, és a források alapján az is biztos, hogy Nero császár édesanyja, az ifjabb Agrippina megírta emlékiratait, ezek azonban sajnos nem maradtak fenn.

Az ókori Rómában sokan gondolták azonban úgy, hogy a túl sok oktatás önteltté és unalmassá teszi a nőket. Ennél is negatívabb nézet volt az, hogy a független gondolkodásra való képesség a könnyűvérűséggel egyenlő.

Mindazonáltal a római elit egyes családjaiban a korhoz képest szokatlanul nagy hangsúlyt fektettek a lányok műveltségére, főleg, ha a család értelmiségi tagjairól volt nevezetes.

Talán a leghíresebb példája a művelt római nőnek Hortensia, Cicero híres riválisa, Hortensius lánya. Hortensia azon kevés római nők közé tartozott, akiket szónoki képességeik miatt tartottak nagy becsben – a retorika művészetének művelése szinte kizárólag a férfiak előjoga volt.

Kr. e. 42-ben Hortensia a Forum Romanum pódiumán állva ékes beszédben ítélte el a gazdag római nőkre kirótt adót, amelyből a hadi kiadásokat kívánták finanszírozni.

Az ókori „first lady” -knek gyakran jutott szerep a politika hátterében

A római nők nem vállalhattak közhivatalt, azonban nagy mértékben befolyásolhatták a választások eredményeit. Pompejiben például számos utcai falfirka tanúsítja, hogy nők is buzdították a közvéleményt egyik vagy másik jelölt támogatására.

A politikusok feleségei pedig napjaink állam-, illetve kormányfőinek feleségeihez hasonlóan segítették férjük imázsépítését, a jó családapa képét festve férjükről a nyilvánosság előtt.

A legtöbb császárkori uralkodó feleségük, nővéreik és húgaik, valamint lányaik segítségével meglehetősen idealizált képet igyekezett közvetíteni magáról a birodalom lakossága felé.

A pénzérmék és az uralkodói családról készült szobrok és domborművek rendszerint harmonikus, gyengéd belső viszonyokkal igyekezték ábrázolni annak tagjait, bármi is volt a valóság.

Amikor Augustus Róma első császárja lett, azzal igyekezett fenntartani magáról a szerény átlagember képét, hogy azt terjesztette, a drága kelmék helyett a nőrokonai által készített egyszerű gyapjúruhákat kedveli.

Mivel a gyapjúfonás az erényes római asszony ideálisnak tartott elfoglaltságai közé tartozott, a császári családot ezzel a helyes erkölcsök letéteményeseiként is ábrázolta.

Azonban ahogy napjainkban is, úgy a rómaiaknál is könnyen válhattak politikai teherré a politikusok és uralkodók feleségei és nőrokonai.

Miután Kr. e. 18-ban szigorú törvényeket hozott a házasságtörés ellen, Augustus kénytelen volt ugyanezen váddal száműzni – édesanyjával együtt – lányát, Juliát is.

Nem minden császárné volt ármánykodó méregkeverő

Mind az irodalom, mind a film régi toposza a római császárnék gyilkos összeesküvőkként és vad nimfomániásokként való ábrázolása, akik semmitől sem riadnak vissza, ha valaki saját vagy férjük útjában áll.

Augustus harmadik felesége, Livia a híres történet szerint 52 év házasság után férje kedvenc fügéinek megmérgezésével ölte meg a császárt, míg az ifjabb Agrippina több forrás szerint saját férjével, Claudius császárral hasonlóképpen számolt le.

Elődje, Messalina – Claudius harmadik, kamaszkorú felesége – számos gyilkosság elrendelőjeként és kiengesztelhetetlen nimfomániásként maradt meg a történelem lapjain.

Utóbbi toposz olyannyira tartósnak bizonyult, hogy még az 1920-as években Franciaországban is őt használták fel egy nemi betegségek elleni felvilágosítókampány arcaként.

Korántsem szabad azonban a fenti narratívák mellett forráskritika nélkül elmenni. Érdemes megjegyezni például, hogy Augustus haláláról más leírások nem törtető gyilkosként, hanem hűségesen gyászoló özvegyként festik le Liviát.

Ezen túlmenően a férj megmérgezésének kísértetiesen hasonló narratívája nem csupán Agrippina és Claudius, de más császári párok – Traianus és Plotina, illetve Domitianus és Domitia – esetében is felbukkannak, ami legalábbis megkérdőjelezi e beszámolók hitelességét.

A császárfeleségek aljas összeesküvéseiről szóló, újra és újra felbukkanó toposzok hátterében nagy valószínűséggel a tőlük való félelem áll.

Míg korábban, a köztársaság idején a szenátus volt a hatalom fő birtokosa, a császárkorban immár mindig volt egy nő, aki közvetlenül a hatalom központja mellett állt, és hatással is volt rá.

Ahogy Nancy Reagan amerikai first lady fogalmazott egy alkalommal: „Nyolc éven át háltam az elnökkel, és ha ez nem ad az embernek különleges hozzáférést, akkor nem tudom, mi ad.”

A kérdés, hogy a nők mennyi hatalommal bírtak a császár mellett – és hogy mi e hatalom helyes mértéke – ugyanannyira foglalkoztatta a rómaiakat, mint amennyire napjaink közéletét.