„Dzsingisz nem volt megátalkodott fickó, csak rossz volt a sajtója”

 A mongolok államalapító hadvezérként, nemzetük atyjaként tekintenek a nagy elődre, és közterületek egész sora mellett többek között bankot, cukrászdát, cigarettát, sört és vodkát is neveztek el róla. „Dzsingisz nem volt megátalkodott fickó, csak rossz volt a sajtója” – adta meg néhány évvel ezelőtt félig tréfásan Dzsingisz kán negatív megítélésének modern magyarázatát – akkor még miniszterelnökként – Cahiagín Elbegdordzs, a Mongol Köztársaság későbbi elnöke. Nem minden nép körében örvend azonban ekkora népszerűségnek a történelem valaha volt egyik legnagyobb birodalmának megalapítója. Az oroszok, az irániak (és számos más muszlim ország lakói), valamint az európaiak többsége számára Dzsingisz kán neve gyakorlatilag egyet jelent a kegyetlen, vérszomjas, barbár hódítóéval.

A megmentő színre lép

A 12. században a közép-ázsiai sztyeppe a mindennapi betevőt pásztorkodással és vadászattal megszerző, nomád életmódot folytató törzsek lakhelye volt.

A pusztai népek folyamatos küzdelmet folytattak a természeti elemekkel: a viharos szél mindennapos jelenségnek számított, gyakoriak voltak a vízözönszerű esőzések, a nyári forróság szinte elviselhetetlen volt, télen pedig sokszor akár -40 fokig is lehűlt a levegő.

A vad, kietlen környezetben csak azok maradhattak életben, akik kellően rátermettek voltak. A sztyeppe törzsei szárazságok idején gyakran portyáztak a szomszédos, letelepedett népek területén, de az egymás közötti, megélhetésért folyó harcok is mindennaposnak számítottak.

Ebben a kegyetlen világban született meg 1162-ben a mai Mongólia fővárosától, Ulánbátortól 200 kilométerre északkeletre, az Onon folyó partja mentén az a kisfiú, aki megváltoztatta a puszta törzseinek történelmét.

A gyermeket egy apja (Jiszügej, a mongol bordzsigin nemzetség feje) által foglyul ejtett tatár törzsfőnök után nevezték el Temüdzsinnek, mivel hittek benne, hogy a legyőzött ereje a kisfiúra száll. A név jelentését egyébiránt homály fedi, annyi azonban bizonyos, hogy a „vas” szóra vezethető vissza.

A legenda szerint a gyermek születésekor jobb öklén egy – erőt és hatalmat jelképező – alvadt vérrög volt. A kisfiúról úgy tartották, „az Ég rendeléséből született”, és feladata, hogy bátor vezérként ismét naggyá tegye a mongol népet.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a talpraesett Temüdzsin alkalmas a szerepre; egyedül a vérszomjas mongol kutyáktól félt. Hamarosan azonban sötét korszak köszöntött be a gyermek életében.

Üldözöttből üldöző

Temüdzsin mindössze kilenc éves volt, amikor apját a tatárok megmérgezték. Az új családfő apja támogatása nélkül teljesen elvesztette befolyását, és féltékeny rokonai üldözésének volt kitéve.

Höelün, Jiszügej magára maradt özvegye Temüdzsinnel és öt kistestvérével együtt évekig a közeli erdőkben bujkált. A család mormotákon és mezei pockokon volt kénytelen élni.

Temüdzsin egy időre hataloméhes rokonai, a tajcsiutok fogságába esett, később pedig a merkitek rabolták el feleségét, Börtét, ám az ifjú minden akadályon túllépett újdonsült szövetségesei segítségével. Temüdzsin fokozatosan lépdelt felfelé a társadalmi ranglétrán, és remek politikai érzékét kihasználva megszerezte a sztyeppei vezető réteg egy jelentős részének támogatását.

Ügyes manőverei eredményeként az 1180-as évek végén (sokak szerint 1190-ben) kánná választották, és a mongol törzsek mintegy fele a fennhatósága alá került.

A következő években minden energiáját arra fordította, hogy véget vessen a belső-ázsiai népek megosztottságának. Eredményes hadjáratok sorát vezette, és a legyőzött törzseket minden alkalommal betagolta szövetségi rendszerébe.

1206-ban, ezúttal már az összes mongol nemzetség részvételével zajló törzsi gyűlésen, a „kurultájon” kagánná, vagyis nagykánná választották. Az ujgur birodalom összeomlása, 840 óta ez volt az első alkalom, hogy Belső-Ázsia nomád törzsei egyetlen vezető alatt egyesültek. Ekkortól viselte a tisztázatlan eredetű Dzsingisz kán nevet, amelynek feltételezett jelentése a „Mindenség Ura”.

A belső egység helyreállítása után a mongolok figyelme kifelé, a letelepült, földműves életformát folytató népek felé fordult. Ez azonban csak az első lépcsőfokot jelentette Dzsingisz kán hosszú távú terveiben. Az újdonsült vezető kijelentette: az egységes mongol nemzetnek nem lehet más célja, mint az egész világ meghódítása.

Birodalom születik

A nomádok a letelepedett népeket alacsonyabb rendűeknek tartották, de a megvetés kölcsönös volt. A szomszédos civilizált kultúrák kegyetlen, barbár vadállatokként tekintettek a nomádokra.

Miután Dzsingisz kán fia, Dzsocsi 1207-ben leigázta a mongol pusztáktól északra fekvő erdőségek törzseit, a mongol hadak 1210-ben a Tangut Birodalom (Nyugati Hszia) uralkodóját is behódolásra kényszerítették, első alkalommal elismertetve ezzel felsőbbségüket egy letelepedett nép felett.

Bár a mongoloknak eleinte gondot jelentett a számukra ismeretlen erődítmények elleni harc, a kínai mérnökök segítségével hamarosan megismerkedtek a fejlett ostromtechnika módszereivel, amelyet sikeresen alkalmaztak ellenségeikkel szemben. Miután 1211-ben a karlukok és az ujgurok is behódoltak a hódítók előtt, Dzsingisz kán az észak-kínai Csin-dinasztia ellen fordult. 1215-ben elfoglalta a fővárost, Csungtut (a mai Pekinget), majd a közép-ázsiai Karakitaj Birodalmat is meghódította.

Következett az élénk kereskedelmi tevékenységet folytató muszlim Hvárezmi Birodalom elleni hadjárat, melynek során a mongolok hatalmas vérontást rendeztek. 1218-ban az Otrar városában szolgálatot teljesítő hvárezmi helyőrség több száz, a mongolok megbízásából eljáró kereskedőt gyilkolt meg. Bár Dzsingisz kán felháborodott a történteken, az események tisztázására eleint csak követeket küldött a hvárezmi uralkodóhoz, aki azonban lefejeztette egyiküket.

Dzsingisz bosszúja kegyetlen volt. 150-200 ezres serege porig rombolta városaikat, a lakosság nagy részét pedig lemészárolták. Az áldozatok kivégzésekor nem a legelegánsabb módszerekhez folyamodtak: sok esetben kitépték a szívüket, de a gerincek kettétörése is bevett szertartásnak számított.

Dzsingisz kán utolsó nyugati hadjáratával 1223-ban a Kalka folyó mellett megsemmisítette az egyesült kun-orosz sereget, behódolásra kényszerítve ezzel a kelet-európai sztyeppe népeit is.

Az idős mongol vezér hiába kérte a Csüan-csen (Teljes Tökéletesség) nevű taoista szekta bölcs vezetőjét, Csang Csunt, hogy árulja el neki a halhatatlanság titkát, nem kerülhette el végzetét. 1227 augusztusában, a rebellis Nyugati Hszia ellen vezetett hadjárat során – a legújabb kutatások szerint feltehetően pestisben – elhunyt.

A legenda szerint miközben testét szülőföldjére szállították, a mongol katonák mindenkit kivégezek, aki az útjukba állt. A kán sírjának helye ma is ismeretlen, de a mongolok ezt a legkevésbé sem bánják, úgy tartják ugyanis, hogy széthullana a nemzet, ha megtalálnák Dzsingisz testét.

A siker titka

A mongolok példátlan sikerei számos okra vezethetők vissza. A legfontosabb persze maga Dzsingisz kán volt, aki már megjelenésével is lenyűgözte alattvalóit. Magas termete, hatalmas vállai és széles háta tekintélyt kölcsönöztek a hódítónak, aki macskaszemeivel valósággal megbabonázta az embereket. Katonái minden parancsát gondolkodás nélkül teljesítették, és a hadseregben vasfegyelem uralkodott.

A sikerekhez nagyban hozzájárult a kán rendkívül hatékony hadsereg-szervezési módszere is. Az uralkodó a lakosságot régi nomád szokás szerint tízes számrendszeren alapuló katonai szervezetekbe sorolta. Az ezredek, valamint a legnagyobb, tízezer főt kitevő egységek (tümenek) élére az uralkodó legkiválóbb támogatói kerültek, személyes védelmére pedig egy kiváltságos testőrgárdát állított fel. A hadseregben a törzsi kötelékek helyett a rátermettség határozta meg a katonák előrejutási lehetőségeit. Minden harcosnak több lova volt, így akár 100 kilométert is képesek voltak megtenni egyetlen nap alatt.

Az intelligens Dzsingisz kán tudta, hogy egy területet nem elég meghódítani, meg is kell tartani. Kiváló tanácsadói segítségével sikeresen konszolidálta uralmát a meghódított területeken, és kereskedelmet támogató intézkedéseinek, valamint a hatékony hivatali struktúra kiépítésének köszönhetően a mongol uralom sehol sem bizonyult tiszavirág-életűnek.

Uralkodása alatt terjedt el a mongolok körében az addig ismeretlen írásbeliség. A mongol történelem első törvénykönyve, a birodalom népeinek egységét garantáló Jasza megalkotása is a nagy kán nevéhez fűződik. A joggyűjteményt a mongolok évszázadokon át mágikus erejű írásnak, a háborús győzelmek kulcsának tekintették.

A törvénykönyv büntetőrendelkezései mai szemmel nézve meglehetősen túlzónak tűnnek. A gyilkosság mellett halálbüntetés járt többek között házasságtörésért és lopásért is, de az is életével fizetett, aki megfutamodott a csatából, vagy egyszerűen csak elaludt, miközben őrt kellett volna állnia.

Dzsingisz kán azonban sok tekintetben kifejezetten felvilágosult módszerekkel kormányzott. Tilos volt a nők áruba bocsájtása, a papoknak pedig a vallásszabadság jegyében megtiltották, hogy saját vallásukat bárkire ráerőltessék. A birodalom népei egyenlő bánásmódban részesültek. Számos erkölcsi intelemmel kötelezték az alattvalókat helyes viselkedésre: a szegények istápolása, az étel megosztása, vagy a bölcsek tiszteletének parancsa mindenki számára kötelező érvénnyel bírt.

Méltó utódok

Dzsingisz kán tehát amellett, hogy kiváló hadvezér volt, államférfiként is megállta a helyét. A Mongol Birodalom területe uralkodása alatt a kétszeresére nőtt, és határai 1227-es halálakor a Kína csendes-óceáni partjaitól a Kaszpi-tengerig, Szibériától a Himalájáig terjedtek.

Örökösei folytatták a hódításokat. A Mongol Birodalom határai legnagyobb területi kiterjedésének idején, 1280-ban a Japán-tengertől Közép-Európáig, Kína déli részétől a Léna folyó forrásvidékéig terjedtek, és a Föld lakosságának mintegy negyede a mongolok fennhatósága alatt élt. Bár a birodalom ezután hanyatlásnak indult, a hatalmas államalakulat alapjait lerakó Dzsingisz kánt a mongolok valószínűleg még hosszú évszázadokig félistenként fogják tisztelni. És ki tudja, mi mindent lehet még róla elnevezni.