Az iszlám középkori alvilága

2013. július 25. 09:15

Raboltak, fosztogattak és a gyilkosságtól sem riadtak vissza a középkori Banu Szaszan kevéssé ismert tagjai, akik hatszáz éven át tartották rettegésben Nyugat-Ázsiát, s akik között az egyszerű útonállók mellett a lecsúszott költőket is ott találjuk. A rosszhírű csoport laza szövetséget alkotott, külön tolvajnyelvet is kifejlesztettek, a betöréseket pedig profi módon végezték.

Korábban

A teknőst is bevetették

Gyertya, feszítővas, száraz kenyér, vaskaró, fúró, homokzsák. Számos oka lehet annak, mindenesetre szokatlan, ha egy kétes alakokból álló csoportot tárgyak eme furcsa kollekciójával fülelik le az éjszaka közepén. A "perdöntő" bizonyíték természetesen a teknősbéka, a perzsa bűnözők fegyverarzenáljának elengedhetetlen kelléke.

Az eltévelyedett költőkből, útonállókból és pitiáner bűnözőkből álló, laza szövetséget alkotó vircsaft a középkori iszlám rettegett alvilági csoportja, a Banu Szaszan néven ismert kollektíva volt, amely hat évszázadon keresztül fejtette ki tevékenységét, s amelynek tagjai az Ommajádok által uralt spanyol területektől egészen a kínai határig fel-felbukkantak. A titkos csoport történetét egy brit történész-orientalista, Clifford Bosworth kutatta. Tőle tudjuk, hogy a Banu Szaszan milyen ravasz taktikát és trükköket alkalmazott az évszázadok alatt, ellenpontozva annak a korszaknak a diadalait, amelyet csak az iszlám aranykoraként szokás emlegetni.

A tagok kemény legények voltak: nem riadtak vissza a gyilkosságtól, de felkészültek arra is, ha őket ölik meg. Veszélyes vállalkozásaikhoz komplex felszerelés szükségeltetett, a betörések során például vaskaró, az ajtók felfeszítésekor feszítővas. A falon ütött lyuk után következett a már említett teknős: páncéljára égő gyertyát kötöttek, majd az állat bemászott és szépen lassan körbesétált a szobában, bevilágítva a helyiséget, elvégezve ezzel a kiszemelt célpont feltérképezését - mintegy a betörők helyett. Ezt szolgálta a homokzsák is: meghatározott időközönként egy marékkal beszórtak a lyukon, és ha semmi sem rezzent, a betörő maga is bemászott, ezzel máris kezdődhetett a munka. A bűnöző némi száraz kenyeret és babot is magánál tarthatott, amelynek majszolásával azt a képzeletet kelthette a felriadt lakókban, hogy a macska (már ha volt a házban) éppen egy patkányt vagy egeret üldöz.

Ahogy azt a Banu Szaszan-tagok taktikájának részletes leírása is mutatja, meglehetősen sok a feltételezés a csoport tevékenységével kapcsolatban, ami azzal magyarázható, hogy az iszlám területek alvilágával összefüggésben rendkívül szegényes források állnak rendelkezésünkre. Az arab irodalom – ahogy arra maga Bosworth is rámutat – klasszikus minta szerint keletkezett, a szövegeket a városi központokban vagy az udvarokban élő írnokok – rendszerint patrónusuk útmutatása szerint – jegyezték fel. Ennek egyik sajnálatos következménye, hogy a mindennapokra vonatkozóan szinte semmilyen írásos forrás nem maradt fenn, vagy ha fenn is maradt, azok a 9. századnál korábban keletkeztek, vagy hiányosak.

Nem csoda, hogy egyelőre azt sem tudjuk, honnan ered a név. A fennmaradt források két, egymással összeférhetetlen verziót emlegetnek. Az első szerint az iszlám hitű bűnözők a (valószínűleg legenda szülte) perzsa herceg, Shejk Szaszan követői – „fiai” – voltak: Szaszan valóban méltó példakép lehetett, hiszen ő volt az, akit jogtalanul fosztottak meg a trónutódlási sorrendben betöltött helyétől, majd ezt követően vándorbotot fogott és vissza sem tért hazájába. A másik teória szerint a Szaszan valójában a magát az Akhaimenidák örököseinek tartó Szaszanida-dinasztia nevéből származik.

következő oldal 1 / 2