1956-os témájú dokumentumfilmek a 37. magyar filmszemlén

Információs vetítésen: a szabadság dühe

A szabadság dühe (Freedom Fury)

Adatok: 2005, színes, 90 perc, video
Rendező: Colin Keith Gray

Tartalom: A dicsőséges forradalom és az ötvenes évek világverő magyar vízilabda válogatott párhuzamosan futó történetének dramaturgiai csúcspontja a Melbourne-i Olimpia véres botrányba fulladó szovjet?magyar mérkőzése. (Nyertünk, igaz, hogy mindenki nekünk drukkolt, a nézőktől a bírókig.) Az érzelmi fokozást nemcsak a forradalom megjelenített, és természetesen az edzőtáborban készülő pólósokat is megérintő rendkívüli eseményei, hanem a saját időszámítás bevezetése is elősegíti: a feliratokban a dátumok mellett azt is feltüntetik, hogy hány nap van még hátra az olimpia kezdetéig, hiszen a sportolóknak ez mindennél fontosabb.

A Szabadág dühe a magyar gyártású filmekhez képest óriási anyagot mozgat meg, megszólaltatják a még életben lévő hét egykori válogatottat, a szovjet csapat tagjait is, az ?56-ban Amerikába disszidált hírességek közül Király Bélát, Lipták Bélát, és feltehetően a nemzetközi kitekintés kedvéért Szergej Hruscsovot, az egykori pártfőtitkár fiát. Rengeteg archív felvételt használnak, és a vízilabda bemutatásához segítségül hívják az Egyesült Államok 2002-es férfi válogatottját is.

A producerek között Andy Vajna mellett nem kis meglepetésre Quentin Tarantino nevét is olvashatjuk. Mindezek nyomán egy izgalmas, pörgő, humorban és katartikus pillanatokban gazdag filmet láthatunk. És: folyt. köv. - idén elkészül a játékfilmes verzió is.

---

A vaddiófa árnyéka I. - A megélt forradalom

Adatok: 2005, színes, 56 perc, video
Rendező: Péterffy András

Tartalom: A portréfilm egy szép szituációval indul: Rácz Sándor, a főszereplő, a 301-es parcellában elmondja, október 23-a táján mindig kijön ide, hogy egy-egy frissen hullott diót a zsebébe csúsztasson, és hazavigyen a falujába, hogy az udvarán növekedő diófa majd akkor is emlékeztesse a kivégzett bajtársakra, ha már nem tud ide kijönni.

A kerettörténetnek gondolt szitáció után egy szabályos portréfilm kezd kibontakozni: Rácz Sándor a Standard (később Beloiannisz) gyárban eltöltött tanonc, majd fiatal munkásidejére emlékszik, a háború utáni időszakra, a korabeli munkás-önigazgatásra, és személyes közelítésen keresztül hamar eljut 1956. október 23-ig, a Sztálin szobor ledöntéséig. A főszereplő mondanivalója összeszedett, a felvételi helyzetek azonban nagyon konfúzusak. Az interjúalannyal először villamosozunk a Beloiannisz gyár felé, aztán a Móricz Zsigmond körtér a helyszín, majd valószínűleg a gyár előtt (de a környezetből nem érzékelünk semmit), aztán hirtelen egy fiataloknak tartott előadás kellős közepébe csöppenünk, majd egy szabályos, ülő interjúszituációba. Beszél a Munkástanácsok megalakulásáról, arról, hogy hogyan választották (többször) ellenszavazat nélkül Munkástanács elnökké és Kádár Jánossal való tárgyalásaikról. Szívszorítóan szól a november 23-i sztrájkról, amikor Budapest utcái kiürültek, és a december 4-i nőtüntetésről. Megrázó, amint elmeséli letartóztatásának körülményeit, a tárgyalást. A végkövetkeztése: "Én ezt (az utat) nem választottam. Én csak szerszámkészítő akartam lenni."

---

Veszélyes képek I-II.

Adatok: 2005, színes, 50+55 perc, video
Rendező: Kecskeméti Kálmán

Tartalom: A film bemutatja azokat a képzőművészeti alkotásokat is, amelyek a forradalom napjaiban készültek. Pl. Rapaich Richád Lille-ben élő festő - fényképezőgép híján - a forradalom napjaiban szedett-vedett-talált papírfecnikre, az időpontot és a helyszínt megjelölve, nagyon életszerű ceruzarajzokat készített a látott eseményekről. Fontos interjú Franciszek Starowieyski lengyel grafikussal, a forradalommal való lengyel szolidaritás jelképéről, a síró galamb motívumról. Interjú Kéri Ádám festőművésszel, akinek 1973-as triptichonja első képén egy piszkosfehér téglafal látható, a másodikon ugyanez a fal egy géppisztolysorozat golyónyomaival, végül a fal lemeszelve: a forradalom és a felejtés szimbólumai. Beszélgetés Haraszty István szobrászművésszel, aki a Kádár-korszakban az október 23-ákat úgy ünnepelte, hogy minden évben 56-os emlékművet készített saját magának (a filmben látjuk az 1962-es, 64-es, 67-es emlékező szobrait).

Kiknek ajánlott: a film érdekes, szerkesztett, de hosszú (a két rész 105 perc). Kicsit túlbeszélt, egy rövidebb, sűrűbb film nézhetőbb lenne. Szakirányú (pl. képzőművészeti) iskoláknak ajánljuk, de inkább részeként levetítve.

1. Mostohagyerekek a történelmi dokumentumfilmek
2. Versenyben voltak
3. Információs vetítésen: bennünk élő történelem
4. Információs vetítésen: 56 vidéken, Rajzolt 56
5. Információs vetítésen: a szabadság dühe