Az első modern katasztrófa: Lisszabon elpusztulása

250 éve felbecsülhetetlen emberi és anyagi áldozattal járó földrengés és tengerrengés sújtotta az akkor 275 ezer lakóval Európa negyedik legnagyobb városának számító Lisszabont.

Földrengés, tűzvész, cunami: 60 ezer áldozat

Az első rengés délelőtt 9.30-kor rázta meg a mindenszentek napjára készülő Lisszabon lakóit. 10 percen belül három nagyobb lökéshullám rengette meg a portugál fővárost. A sokkal erősebb második rengés a város felét romba döntötte: több mint húsz templom és több tucat épület omlott össze, rögtön maga alá temetve a mindenszentek napjára összegyűlt tömegeket.

Egy földrengés képekben: nézze meg a lisszaboni katasztrófáról készült festményeket és metszeteket!

A váratlan riadalom pánikszerű életmentésre kényszeríthette a lakókat. Az összeomló házakban gazdátlanul hagyott, világításra használt gyertyák és a főzésre használt tüzek hamar lángba borították környezetüket. A harmadik rengés után a pusztító tűz vette át a hatalmat. Az utcákat és köztereket ellepő menekülők miatt nem nyílt lehetőség az oltás megszervezésére. A tűz gyorsan terjedt és rövid időn belül Lisszabon nagy része lángokban állt. A tűzvész egy héten keresztül tombolt a városban.

A lakosság megpróbált menedéket keresni a tengerparton és a Tejo folyó torkolatban horgonyzó hajókon. De még csak ezután, órákkal később következett a legrosszabb: óriás hullámok csaptak ki a Tejo folyóból és elöntötték a város alsó részét. A cunami végigpusztította a partvidéket és a folyótorkolatot, az épületeket összelapította, a lakónegyedeket elöntötte, a hajókat felborította és elsüllyesztette. A vízoszlop magassága Lisszabonnál 6 méterre tehető, de egyes partszakaszon - a becslések szerint - ezt többszörösen meghaladhatta. Hatását a környező országokban is érzékelték. A hullámhegy csökkenő intenzitással elérte Franciaország, Nagy-Britannia, Írország, Belgium és Hollandia partjait, míg Gibraltárnál a Földközi-tenger 2 métert emelkedett. A cunami délutánra átkelt az Atlanti-óceánon, és egyméteres tengerszint-emelkedést okozott az Antillák szigetvilágában.

Földrengés és cunami a korabeli metszeteken

A rengések pusztításából és kiterjedéséből a tudósok arra következtetnek, hogy erőssége elérhette a Richter-skála szerinti 8,6-os értéket. A rengésben gyakorlatilag folyékonnyá vált a város alatti öntéstalaj: sok épület még azelőtt elsüllyedt, hogy a rengésben összedőlhetett volna. A földrengés feltételezett epicentruma St.Vincent-től 200 kilométerre nyugat-délnyugatra, az Atlanti-óceánban lehetett. A legnagyobb pusztítást délnyugat Portugália legnépesebb településén, a fővárosban okozta, de jelentős károk keletkeztek Marokkóban, Algériában és délnyugat Spanyolországban. Csak Lisszabonban 15 ezer ember vesztette életét, de a földmozgásokat még Franciaországban, Svájcban, Itália északi részén és a távoli Finnországban is érzékelték.

Leírhatatlan sorscsapás

A rengés epicentruma

A hármas természeti csapást követően a pusztítás leírhatatlan volt. A kataklizma 60 ezer halálos áldozatot követelt és letarolta a virágzó portugál fővárost. Szemtanúk leírása szerint "A lehetetlenre vállalkozik, aki megkísérli leírni azt a mérhetetlen fájdalmat és az emberekre gyakorolt sokkhatást, amit ez a szörnyű sorscsapás jelentett. Megszámlálhatatlan tömegben jajgattak a törött végtagú emberek, akik saját szeretteik szeme láttára a lángok között szenvedtek nyomorult kínhalált."

A szemtanúk írásai megjelentek az újságokban is. A kortársak kezdetben úgy gondolták, hogy a nagy földrengés isten büntetése volt a bűnös város számára. Filozófusok és vallási vezetők vitatkoztak, hogy a földrengés során vajon a természet pusztító ereje vagy isten akarata mutatkozott meg? Az isteni büntetést szónoklók újabb csapásokról beszéltek. Voltaire egy versében például elismerte a gonosz jelenlétét, s az embert gyengének és boldogtalan sorsra ítéltnek nevezte.

Végül a tudományos szemléletmód kerekedett felül, és a figyelem az újjáépítésre összpontosult. Az újjáépítés áldozatos munkájának eredményeképpen jött létre a napjainkban is ismert modern Lisszabon városszerkezete.

Az újjáépítés víziójával egy parókás arisztokrata jelentkezett

1755. novemberében a felfedezések korának Lisszabonja, a mór, reneszánsz, gótikus épületekkel tarkított 275 ezres város romokban hevert. A rekonstrukció víziójával Pombal márki jelentkezett, aki hatékony intézkedéseivel a politikai hatalmat is hamar megszerezte.

A régi királyi palotát teljesen lerombolta a földrengés és az árvíz. A Bragança-házból származó I. José (1750-1777), aki kortársai szerint jobb kártyás volt, mint uralkodó, úgy döntött, hogy visszavonul vidéki birtokára és nem tér vissza sosem Lisszabonba. Még szilárd tető alatt sem volt hajlandó tartózkodni. Praktikusan államminisztere, Sebastiao José de Carvalho e Melo (a későbbi Pombal márki) vette át az irányítást. A feljegyzések szerint a király megkérdezte államminiszterét, "Most mi tévők leszünk?" - mire Pombal ezt válaszolta, "Eltemetjük a halottakat és élelmezzük az élőket".

Pombal márki csomagjában az alábbi eszközök szerepeltek:

• Azonnal megbízta a katonaságot, hogy lássa el élelemmel a várost.
• A járványok és fertőzések elkerülésére több tízezer bomlásnak indult emberi testet kellett bárkákkal elszállítani és a tengerben elsüllyeszteni.
• A fosztogatások megállítására és a tömeges elvándorlás, elmenekülés csökkentése miatt Pombal márki engedélyt bocsátott ki minden lisszaboni lakos és utazó számára.
• A bírói testületek számára lehetővé tette, hogy a helyszínen elítéljék, megbüntessék és felakasszák a fosztogatókat.
• A nyerészkedők ellen az élelmiszer árak szabályzásával lépett fel: eltörölte a halra kivetett adókat, az építési anyagokat pedig lefoglalta. Áruval megrakott hajó nem hagyhatta el a kikötőt.
• A hajlék nélkül maradt lakosságot sátrakba költöztették. A háztulajdonosoknak megtiltotta bérlőik kilakoltatását, így bárki hazatérhetett.
• A papok számára megtiltotta, hogy szentbeszédekben szónokoljanak a világvége közeledtéről.
  

Akasztások a rengés után

De alig értek a városba, siratva jótevőjük halálát, amikor a talpuk alatt remegni érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzással nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott horgonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az utcákat s a köztereket egyszerre tűz és hamu borította, hirtelen kelt forgószelükben a házak sorra düledeztek, a háztetők leomlottak, s az alapzatok széthullottak; s a romok legalább harmincezer különböző korú és nemű lakost temettek maguk alá. Másnap találtak egy kis élelmet, ahogy a romok közt tévelyegtek, s így valahogy sikerült erőre kapniuk egy kicsit. Aztán ők is dolgoztak, mint mások, hogy segítsenek a halálból megmenekült lakosokon. Akiken így segítettek, oly jó vacsorát adtak nékik, amilyent csak adhattak ily sok istencsapás között; igaz, a lakoma szomorú volt, a vendégek könnyeikkel öntözték a kenyerüket, de Pangloss vigasztalta őket, hogy hát mindezek a dolgok úgyse történhettek másképpen. A földrengés Lisszabonnak háromnegyed részét lerombolta, mire az ország bölcsei nem leltek hatékonyabb módot a teljes romlás meggátlására, mint azt, hogy szép autodaféval kedveskedjenek a népnek; a coimbrai egyetem ugyanis amellett döntött, hogy pár ember lassú tűzön s nagy ceremóniával való megégetése mindennél csalhatatlanabb gyógyszer mindennemű földrengés ellen. (Voltaire: Candide)

A világ egyik legfényűzőbb városából az első tervezett közösség

A portugál gyarmatok gazdagságát felhalmozó Lisszabon templomai, vámháza, fényűző operája és királyi palotája, minden műkincsükkel és értékükkel oda lettek. Pombal építészeket és mérnököket kért fel a város új terveinek elkészítésére. A fő kérdés az volt, hogy a romokat hátrahagyva egy teljesen új város építését kezdjék meg egy új helyen, vagy Lisszabont építsék újjá, széles utcákkal és tágas terekkel. Pombal az utóbbi mellett döntött, de a középső, leginkább sérült Baixa negyed összes házát teljesen új alapokra helyeztette.

Kiszemelt építésze, Manuel da Maia négyemeletes házakkal övezett geometrikus utcahálózatot álmodott neoklasszikus homlokzatokkal, íves kapualjakkal, téglalap alakú ablakokkal a második és harmadik emeleten, apró négyzetes ablakokkal a legfelső szinteken. Lisszabon vált az első tervezett közösséggé: a nemesség számára az utcaszint helységei szolgáltak, a felettük lévő szobák a szolgáké, a felső emeletek a művészeké. 

A földrengések rendszerint politikai eseményeket indukálnak. 447 januárjában például földrengés pusztította el a Konstantinápolyt védő falak nagy részét, amelyben 57 torony omlott össze. Attila, a hun uralkodó azonnal a Keletrómai Birodalom ellen fordult, ki akarta használni ellenfele megrendült állapotát. Összehívta szövetségeseit, és megindult a főváros ellen. A nagy sereg három hónap alatt ért a főváros romosnak vélt falaihoz. Ezalatt azonban Konstantinápoly lakossága helyreállította a károkat, ami még ma is nagy teljesítménynek számítana. Attila emiatt nem is vállalkozott a város ostromára.

Pombal politikai motívuma az volt, hogy a várostervezés és fejlesztési munkálatok eredményeképpen Lisszabon a királyi városból a középosztályi kereskedővárosává váljék. A palota nem is épült újjá, viszont egy teljesen új kereskedelmi negyedet alakítottak ki a városban. A tengerparti palota előtti tér kereskedelemi funkciót kapott és piactérként működött tovább. Vagyis a lisszaboni földrengésbe nemcsak hogy beleremegett a monarchia intézménye, de az újjáépítésben majdnem el is tűnt.

Pombal egyik legnagyobb dobása az volt, hogy az új házak falát földrengés biztosra terveztette. A romhalmokat sem hordták el, hanem a vizenyős talajnak elegendő alapozást hagyva ráépítkeztek.

Az eredmény lenyűgöző lett: aki ma ránéz a lisszaboni Baixa negyed térképére, majd házaira, maga is meggyőződhet arról, hogy de Maia építész tervei hogyan keltek életre és változtatták a középkori hamuval belepett várost egy felvilágosult metropolisz víziójává. A Pombal idejében kialakított utcák befogadták a villamos- és autóforgalmat is, a tágas terek pedig ma sem vesztettek sokat az építész által megálmodott térélményből.

Balázs Bálint

Földrengések a középkori Magyarországon

A középkori források keveset árulnak el a földrengésekről. A nyugati évkönyvek rövid, száraz stílusban számolnak be egy-egy természeti csapásról. Konstanzi Bernold az 1092-es évhez például a következő eseményt fűzte: "Magyarországon ezekben az időkben, mint hallottuk, sok csodálatos esemény történt. Ugyanis egy bizonyos hegy a Dunába zuhant, ezáltal ez a folyó, saját medrét változtatni kényszerülvén, a környező földeket széltében-hosszában elpusztította. [...] De itt még eddig nem hallott földrengés is volt, úgyhogy az emberek nem tudták a heves lökést állva elviselni. Igen nagy, századok óta nem észlelt dübörgés is rémítette itt az embereket, amely a föld felett átment és ugyanazon úton a föld alá visszatérni érződött."

Az 1257-1258-as évekből lengyel évkönyvek tudósítanak egy olyan földrengésről, amely Lengyelországot, Csehországot, Magyarországot és az orosz területeket érintette.

Az 1348-as év nem csak a pestisjárvány miatt volt tragikus. Ebben az évben ugyanis nagy földrengés rázta meg Észak-Olaszországot, Magyarországot és Németország déli részét. Bajorországban 20 város és várkastély falai repedeztek meg, több össze is omlott. Számos hegy zuhant a mélybe, magukkal rántva a reájuk épült várkastélyokat. Az omladékok a völgyek egy részét is feltöltötték. A rengések állítólag 8-14 napig tartottak.

1443-ban Zólyom környékén okozott rémületet egy földrengés. A pusztítás kiterjedt Ausztriára is. Kastélyok és házak sérültek meg, és a művelés alatt álló bányák is komoly károkat szenvedtek. Zólyomlipcsében állítólag 30 embert temettek maguk alá a romok.

Erőszakos rendülések Komáromban 1763-65

Komárom városát 1763. június 28-án nagy földrengés rázta meg. A fejlődő város lakossága az 1715. évi összeírás szerint 8321 főt tett ki, s ezzel a település az ország 5. legnépesebb települése volt. A kutatások szerint a természeti csapás Közép-Európában 88 ezer km²-t érintett, a Belgrád, Drezda, Lipcse vonalon. Az epicentrum Komáromnál volt, az utórengések még egy évig tartottak. Valószínű, hogy ez vezetett a zsámbéki templom végleges pusztulásához is.

Az eseményeket a komáromi elöljáróság jelentésben hozta a Helytartótanács tudomására. A föld megnyílott a Vág-Dunánál, mély szakadékok azonban nem keletkeztek. Kénes szagú víz tört elő, amelyhez kék színű lángok s különböző színű föveny társultak. A rengések következtében Komárom városában 63-an haltak meg, 102 fő sebesült meg. A viszonylag magas szám oka a híres vásárban keresendő, mivel a Szent Péter és Pál napján tartott sokadalom június 29-ére esett. Emiatt sokan tartózkodtak a településen. Az anyagi kár is jelentős volt: 7 templom, 279 ház dőlt össze, s további 785 megrongálódott.

Károsodott épületek

A természeti katasztrófáról néhány további kortárs is beszámol. A püspöki uradalom vezetője szerint a város "irtóztató romladozását" félelmetes látni. A nép menekül Komáromból, mert a föld szinte szünet nélkül reng. Sok embert a leomló falak ütöttek agyon.

A természeti csapás még sokáig élt a köztudatban. Jókai Mór Az elátkozott család című regényében egy egész fejezetet szentelt ennek: "Egyszerre megrázkódott a föld az ő terhei alatt. Nem mondta senkinek: "Legyetek ébren!", nem külde mennydörgést, vakító villámot, csak egy mozdulattal tudtul adá, hogy él. Hogy ébredt fel mindenki egyszerre legédesebb álmából, hogy rohantak ki csöndes házaikból az emberek! Öltözetlen, készületlen, csak ahogy ágyaikból felszöktek: hogy feledték házaik ajtait nyitva, és rohantak a piacokra, és kérdezték egymástól: "Mi történt?" Óh, irgalmas isten, ki tudna erre felelni?" [Jókai Mór: Az elátkozott család (1858). Budapest, 1963. 7.o.]

A komáromi földrengésre vonatkozó további irodalom: Fülöp Éva: "Mi lettél Komárom, mi történt tevéled..." Újabb adatok az 1765. évi komáromi földrengésről. Limes, 1997. 93-108.