Elfelejtették a Kwai-folyó hídjának ázsiai áldozatait

A Thaiföldet Burmával összekötő `halálvasút` már építésekor a Kelet-Ázsiát gyarmatosítani akaró japán csapatok kegyetlenségének jelképévé vált. A mintegy 70 ezer ázsiai építőmunkásra azonban egyetlen emléktábla sem emlékeztet. Testük szétszórtan hever a vasút mentén, jelöletlen tömegsírokban. A japánok kb. 200-300 ezer tamil, kínai, maláj, burmai és jávai munkást hurcoltak el a vasút építéséhez. `Ez egy csaknem teljesen elfeledett történet` - állítja Szaszidaran Szellappah, akinek apját szintén kényszermunkára vitték. A legtöbb családnak fogalma sincs arról, mi történt Thaiföldön. A 78 éves Urai Boszap élénken emlékszik arra, hogy mi történt 60 évvel ezelőtt. `Néha még egyáltalán nem voltak halottak. Még hallani lehetett a nyögéseiket, amikor bedopták őket a gödörbe.`

Ezzel ellentétben a 61806 angol, ausztrál, holland és amerikai fogoly emlékét, akiknek 20%-a pusztult el éhezés, betegségek és kivégzések következtében, legalább egy tucat emlékmű őrzi. Történetüket a Pierre Boulle regényéből készült híres "Híd a Kwai-folyó felett" című film is feldolgozta. A kancsanaburi temető temető tele van virágokkal, a sírokat 15 teljesállású temetőőr gondozza. A nyugati hadifoglyokat általában elkülönítették az ázsiai munkásoktól, és ma már csak az egyre fogyatkozó túlélők tanúsíthatják, milyen szenvedéseken kellett keresztülmenniük.

Muthammal Palaniszami, maláj tanárnak sikerült felkutatnia 12 egykori vasútépítő munkást, és lejegyezni visszaemlékezéseiket. A túlélők hasonló történeteket meséltek. Mindannyiuknak azt mondták a japánok, hogy a vasút segíteni fog felszabadítani Indiát az angol gyarmati uralom alól. Sokan a munkadíj reményében önként jelentkeztek, de a többséget akaratuk ellenére hurcolták el.

Tongyu Csalavankumpit például tinédzserként vitték el Malajzia északi részéről, miután anyjának készpénzt ajánlottak a munkájáért. Tongyu két évet töltött a vasútépítésen, amely még a legmodernebb technika mellett is komoly mérnöki kihívást jelentett volna. A hegyeken és dzsungeleken átvezető 415 km-es vasút azonban kézzel és elefántok segítségével épült. Tongyu megszökött, mert attól félt, hogy gyengesége miatt elevenen belökik egy tömegsírba. Beleugrott a Kwai-folyóba, és egy bambusznádba fogódzva hét napon és éjszakán át sodródott a vízben, míg néhány buddhista szerzetes kimentette.

A háború után az angol gyarmati kormány 1,5 millió fontot adományozott a vasútépítés során meghalt malájföldi lakosok családjainak. 1967-ben a független maláj kormány megállapodást kötött Japánnal, és több millió dollárnyi kárpótlást kapott. Érthetetlen azonban, miért nem kapnak nagyobb figyelmet a vasútépítők: a történelemkönyvek nem tesznek említést szenvedéseikről, és semmiféle erőfeszítés nem történt a sírok felkutatására.

"Ezért hívják ezeket az országokat fejlődő országoknak. Nem törődnek a saját lakosaikkal" - mondja keserűen Voravut Szuvannarit, történelemprofesszor. A burmaiak és a malájok az angolokat vádolják. A thai kormány nem foglalkozik a halottakkal, mert csak kevés thaiföldi vett részt a vasútépítésben.

1990-ben egy thaiföldi jótékonysági szervezet felásott egy területet, ahol 500 csontvázra bukkantak. Miután azonban egy ausztrál szakértői csoport megállapította, hogy nem szövetséges katonákról van szó, a csontokat egy krematóriumba vitték, és elégették. Ennek hallatán Voravut megpróbálta rábeszélni a hatóságokat, hogy az ázsiai munkások emlékére nyilvánítsák a helyet múzeummá, de kérése süket fülekre talált. A rendelkezésére álló anyagi eszközökkel sikerült 33 testet kiásnia, és a kancsanaburi történeti tanszékre szállítania megőrzésre. Visszatértekor azonban a csontok már nem voltak meg, mert kidobták őket.

Az ázsiai áldozatok névtelensége így a mai napig éles ellentétben áll a szövetséges katonák gondozott sírjaival.