Az örök fiatalság tekint ránk Renoir remekművéről

Egy forró nyári délelőtt. Szinte érezni a levegő remegését, hallani a bogarak zsizsegését, ismerős a jóleső kábultság, amely egy kiadós villásreggeli és a hozzátartozó bor elfogyasztása után lesz úrrá rajtunk. Kellemes lebegés és bágyadtság, ahogy szétfolyik a nyári nap, még inkább akkor, ha azt jó társaságban evéssel és ivással töltjük. Az asztalon gyümölcsöstál, borosüvegek. Az asztal körül jól öltözött férfiak és decens nők társalognak, kutyájukat édesgetik, vagy éppen csak elméláznak, legeltetik szemüket a környező tájon. Életük gondtalan, felhőtlen, szabad. A festő a baráti társaság tagjaként van jelen, a festmény pillanatfelvétel közelről, így mi is belekerülünk a terasz zsibongásába, forgatagába, a csapat kellős közepébe.

Sem festeni, sem rajzolni, csak „csalni”

Nem volt ez azonban mindig így – Pierre-Auguste Renoir ugyan mindig is szabad volt, ahogy életrajzírója, saját fia fogalmaz: büszke volt arra, hogy soha semmije sem volt, csupán a két keze a zsebében. Nem bírta a kötöttségeket, arra született, hogy szabad legyen – ez a szabadság azonban nem jelentett sem gondtalan, sem felhőtlen életet. Lepusztult kis szobában lakott, amelynek minden bútorzata sokáig egyetlen földre fektetett szivacs, egy szék, egy asztal és egy fiókos szekrény volt, a kályha is dísz volt leginkább, gyakran sem ennivalóra, sem egyébre nem futotta a pénzéből.

Éhezett, fázott, baráti társasága viszont mindig akadt. A hozzá hasonló körülmények között élő párizsi festők kávéházakban találkoztak, vitatkoztak, és kötöttek egymással szoros kapcsolatokat. Renoir őket, a barátait, ismerőseit, társait festette le, hiszen profi modellre sem lett volna pénze. Tagja volt annak a festőcsapatnak is, amely az 1860-as években kivonult a műteremből, hogy a szabadban fessen, hogy a régi mesterek hagyományait a fény, a levegő és a benyomások festészetére cserélje. Az impresszionisták csoportját azonban kemény kritika érte, letörte és vissza is vetette őket, a jómódú családból származó Manet kivételével mindannyian nyomorogtak, festményeiket csak fillérekért tudták eladni.

Renoir az 1870-es évek végén már közel negyvenéves. A fiatalon kalandot jelentő egyik napról másikra való élet a középkorú férfi számára egyre inkább teherré vált. Megelégelte a szakmai kudarcot, az egzisztenciális bizonytalanságot, a sikertelenséget – a gazdag Párizs asszonyainak portréit festi tehát a tradicionális festészet nyomdokain haladva. Ebből a pénzből és az impresszionizmus néhány jól szituált pártfogójának támogatásából fedezi azoknak a kiruccanásoknak a költségeit, melyeket barátaival együtt a párizsiak kedvenc kirándulóhelyére, Chateau-ba tesz.

A Szajna-parti kisváros vasárnaponként megtelik a fővárosiakkal. A felsőbb osztályhoz tartozók lovagolni, evezni járnak ide, a sportklub- és étteremtulajdonos, Fournaise jól tudja ezt: az evezni vágyók tőle bérelhetnek csónakot, hogy aztán pihenésképpen éttermének teraszán hűsöljenek, egyenek és igyanak. Fournaise étterme a folyó partján helyezkedett el, Renoir szerint ez volt az egyik vonzó létesítménye a vidéki városkának. A másik egy aprócska sziget a Szajnán, amelyet La Grenouillere-nek neveztek, és amelyet nemcsak Renoir, hanem Claude Monet is megörökített egy festményén. A La Grenouillere fürdőjét magyarra „békazabálók tavacskájának” fordíthatnánk, valójában egyfajta szójátékkal van dolgunk: a fiatal, párizsi lányok jártak ide, hogy férfiakat, „békazabálókat” fogjanak maguknak.

Renoir 1880-ban határozta el, hogy készít egy nagyméretű képet Fournaise éttermének teraszáról. Maga is gyakran evett itt, fizetni azonban csak festménnyel tudott. Fournaise nem bánta ezt, ő maga javasolta a művésznek, hogy számláját egy-egy tájképpel egyenlítse ki. Renoir ilyenkor rendszerint csak annyit állapított meg, hogy az étteremtulajdonos nem megy majd sokra a képpel, hiszen az senkinek sem kell. Fournaise azonban azt felelte: Kit érdekel, ha nekem tetszik? És különben is! Valaminek csak kell lógnia a falon!

A mű áprilistól szeptemberig formálódott, érlelődött a Szajna partján, hogy aztán végül Renoir a párizsi műtermében fejezze be. Amikor elkészült vele, a portréiért kapott pénzen délre utazott, Olaszországba, hogy Raffaello és Ingres művészetét tanulmányozza.

A francia fővárosba visszatérve végleg szakított az impresszionizmussal. A szakításnak kevésbé egzisztenciális okai voltak – nem az zavarta, hogy az impresszionista festőket még mindig támadta a kritika. Sokkal inkább az, hogy a fény, a levegő és a fény benyomásait már csak túlzottan bonyolult módon volt képes visszaadni a vászon. Eljutott egy pontra, ahonnan számára már nem vezetett tovább út, ahol ő már nem tudott sem festeni, sem rajzolni, csak „csalni”.

Az Evezősök reggelije ezen a legvégső ponton készült. A fények játéka, az árnyékok vetülése, a forró nyári nap hangulata a folyóparti teraszon az impresszionista festészet csúcsát idézi. A háttérben húzódó Szajna-partot levegőből, fényből és színből komponálta, miközben az alakok tömbszerűséget, monumentalitást, szilárdságot és keménységet mutatnak – szoborszerű elemek egy elröppenő világban. Renoir kései, az impresszionizmust követő korszakára jellemző „szigorú stílusának” előfutárai egy gondtalan, forró nyári napon.

Monsieur Fournaise és Gustave Caillebotte

Fournaise úr, a sportklub- és étteremtulajdonos a kompozíció hangsúlyos figurája. A kép bal szélén egyenes háttal, magabiztosan áll a mellén feszülő fehér atlétatrikóban, szalmakalappal a fején, s figyeli a vízben és a parton tevékenykedőket. Renoir visszaemlékezései szerint Fournaise éttermében mindig jó volt a hangulat, s mindig volt egy zongorista, akinek zenéjére táncolni is lehetett. Az asztalokat kitolták a teraszra, hogy a belső térben szabadon mozoghassanak a táncos lábúak. Ugyancsak a festőtől tudjuk, hogy ebben az étteremben minden társadalmi réteg képviseltette magát, és két dolog volt közös bennük: Renoir barátai voltak, és rajongtak a művészetekért vagy a sportokért.

Fournaise úrral szemben lovagló ülésben ugyancsak egy fehér atlétás alak jelenik meg, Gustave Caillebotte, aki a felsőbb társadalmi rétegek gazdag agglegényeinek képviselője volt. Képzett mérnök, maga is épített csónakokat, az evezés egyik nagymestere volt. Rajongott a festészetért is, ő maga is megpróbálkozott vele, de tehetsége híján inkább festő barátait támogatta azzal, hogy busás árat fizetett képeikért.

A jól öltözött társaságban csupán ők ketten viselnek zakó helyett atlétát, melyből kilátszik meztelen karjuk, és cilinder vagy keménykalap helyett szalmakalap van rajtuk. Ebben a korban, amikor a decens öltözködés igen fontos volt, társaságuk hölgytagjait ezzel az alulöltözöttséggel akár zavarba is hozhatták volna.

A hölgykoszorú

Caillebotte mellett Ellen Andrée, a színésznő ül, tekintete a távolba réved. A mellette álló világos zakós férfi mögött Jeanne Samary. Ő ugyancsak színésznő, két férfival beszélget, fekete kesztyűs kezét a füléhez emeli – talán az egyik szereplését dicsérő szavakat nem akarja hallani. A korlátra támaszkodva a háziúr lánya, Alphonsine, mellette az asztalnál egy Angéle nevű fiatal lány emeli szájához a poharat. Angéle egyike azoknak a prostituáltaknak, akik Renoir idejében bebarangolták a Montmartre-t, majd sikerült magába bolondítania egy jómódú fiút, aki elvette feleségül, hogy aztán együtt vidékre költözzenek.

A kép előterében álló asztalnál sötét ruhás, virágos kalapos fiatal nő édesgeti kisméretű kutyáját. Aline Charigot varrónő nemrégiben költözött Párizsba – később ő lett Renoir felesége. Ekkor azonban a festő még csak hódolója, csodálója a vidéki lánynak. Míg Renoir fest, addig férfi barátai szórakoztatják Aline-t: egyikőjük megtáncoltatja, másikójuk húgaként gondoskodik róla, Ellen Andrée pedig finomítani próbálja a csiszolatlan gyémántot, az „elbűvölő parasztlányt”. Nem sok sikerrel: Aline kiejtése mindvégig burgundiai marad, egyébként is makacs, és nem hajlandó „vérbeli” párizsivá válni. Megteheti, mert egyébként mindent megkapott az istenektől, amire csak szüksége volt: karcsú alakjának minden domborulata gömbölyű, fürdőzés közben bátran mutogathatta gyönyörű alakját, holott akkoriban erre a nők közül csak igen kevesen voltak hajlandóak – éppen „tökéletlen” testük miatt.

A hölgyek mindegyike kalapot visel. A kesztyűs Jeanne, aki korábban kivetette hálóját Renoirra, de nem tudta befogni, a kor egyik legdivatosabb kalaposának fejfedőjét viseli. Még az örömlány, Angéle és a varrónő, Aline is szalaggal, virággal díszítette kalapját – a kalap akkoriban a társadalmi elismertség, rang összetéveszthetetlen jele volt.

Charles Ephrussi és Baron Barbier

A bankár Ephrussi a képtér egyik legtávolabbi pontján áll, mégis szinte azonnal magára vonja tekintetünket. Csillogó fekete cilindert és fekete felöltőt visel – tökéletes ellenpontja Fournaise alakjának. Ephrussi műgyűjtő mivolta révén kerül a társaságba, ő a tulajdonosa a Gazette des Beaux-Arts című folyóiratnak, amely 1880-ban egy hosszabb cikket szentel az impresszionizmus festészetének.

Vele ellentétben a kép közepén megjelenő keménykalapos férfi, Baron Barbier saját bevallása szerint semmit sem ért a művészetekhez, rajongásának tárgyai a nők, a lovak, valamint az evezés. Amikor Barbier megtudja, hogy Renoir képet tervez festeni a chateau-i hajókról, magához ragadja a szervező szerepét, és ő gondoskodik csónakokról a művész számára.

Mindenki ismer mindenkit, jól összeszokott baráti társaság – a soha véget nem érő fiatalság jegyében. Renoir imádta Chateaut-t, imádta Fournaise éttermét, kötődött azokhoz az emberekhez, akikkel ide járt. Közel fél évet töltött el a kép megfestésével, a teraszon ült áprilistól szeptemberig, figyelte az ismerőseit, barátait, szüksége volt arra, hogy nyüzsgés vegye körül, hogy úgy érezze, ez egy végtelen mulatság, végtelen ünneplés. Minden bizonnyal nemcsak ő érezte így, hanem a kép szereplői is, akik nem is törődnek mással, csak a pillanattal, melyet Renoir megörökített a számunkra.