Angyalok vagy egy trágyadomb miatt élhették túl a zuhanást a prágai defenesztráció áldozatai?

Az 1618-as prágai defenesztráció során három katolikus hivatalnokot dobott ki a feldühödött protestáns tömeg a prágai Hradzsin (Hradčany) egyik épületének legfelső emeleti ablakából az utcára. A császári követek túlélték apróbb sérülésekkel a zuhanást, de az éppen négyszáz éve történt esemény végül Európa történetének egyik legvéresebb konfliktusa, a harmincéves háború katalizátorának bizonyult.

Gyűlnek a fellegek

A prágai várnegyed hatalmas kiterjedésű, valószínűleg a legnagyobb méretű ilyen komplexum a világon. Az esti kivilágítás mellett a Moldva folyó túlpartján lévő óváros felől nézve különösen impozáns. Négyszáz évvel ezelőtt, amikor még kevesebb épület volt közte és a folyó között, ez a hatás még markánsabb lehetett bármely napszakban. Az 1618. május 23-án itt végbement eseményeknek hosszú előtörténete és borzalmas hosszú távú következményei voltak. A II. Ferdinánd német-római császár elleni cseh lázadás kezdetét jelentette, amely pedig a harmincéves háborút előidéző egyik tényező volt.

A gondok a vallás és a nacionalizmus erőiben gyökereztek. A Német-római Birodalom a 17. század elején fejedelemségek és hercegségek tarka gyűjteménye volt, amely a császár fennhatósága alatt állt. Habár a császári címet a birodalmi választófejedelmek testülete ruházta az uralkodóra, a 15. század óta a Habsburg-ház osztrák ága birtokolta, és örökletes címként tekintettek rá. Ez nem jelentette azonban azt, hogy a császárok diktátorok lettek volna: a legfontosabb döntéseket a birodalmi gyűlés hozta meg, és az egyes államok nagy hévvel igyekeztek megőrizni meglévő függetlenségük mértékét. Az egyik tényező, amely egyben tartotta őket, a római katolikus egyházhoz való hűségük volt – egészen a reformációig.

Csehországban a reformáció már a 15. században elkezdődött, a teológus, vértanú és mára nemzeti hős Husz János tevékenysége által. Száz évvel Husz után Luther Márton Szászországban hozott létre egy egész Európára hatással levő vallási mozgalmat. Nyomában szerte a kontinensen feltűntek újabb protestáns tanokat hirdető vezetők, 1618-ra pedig már egy nem csupán politikailag, de vallásilag is vegyes képet mutató államszövetség feküdt Európa közepén. A Német-római Birodalom tagállamai között a katolikusokon kívül voltak Luther, Kálvin János és Ulrich Zwingli tanait követők is, a náluk is radikálisabb anabaptistákkal és egyéb felekezetekkel egyetemben.

A vallási felekezetek sokfélesége Csehországban is jelen volt. A huszita kelyhesek (akik többek között a papsághoz hasonlóan minden hívő számára a két szín alatti áldozást írták elő, valamint a papság apostoli szegénységhez való visszatérését követelték) mellett a lakosság evangélikusokból, reformátusokból és katolikusokból állt. A békés uralkodás itt kizárólag nagy mértékű toleranciával volt lehetséges, így 1609-ben II. Rudolf császár (Rudolf magyar király) felséglevelében biztosította a vallásszabadságot a terület nagyobb vallásait gyakorlóknak.

A felekezetek békésen megfértek egymás mellett egészen 1617-ig, amikor Ferdinánd osztrák főherceget választották cseh királlyá (1618-tól II. Ferdinánd néven magyar király, 1619-ben pedig német-római császár is lett). Az új uralkodó szentül hitte, hogy a dinasztikus, területi és vallási egység egymástól elválaszthatatlan, egyúttal elengedhetetlen a birodalom működése érdekében. Hite sosem ingott meg abban, hogy isteni küldetése volt visszatéríteni a birodalmat a katolikus hitre.

A tömeg egyszerűen utánuk ment

Ami Csehországot illeti, Ferdinánd számára az anyagi érdek játszotta a kulcsszerepet. A térség fejlett mezőgazdasági, kereskedelmi és ipari tevékenységével – nem beszélve gazdag arany- és ezüstbányáiról – a birodalom leggazdagabb országa volt, a császári kincstár létfontosságú befizetője. Mindez a cseh vezetők számára is ismert volt Prágában, akik nagy aggodalommal figyelték az új király ténykedését. A legégetőbb kérdés számukra az volt, Ferdinánd tiszteletben tartja-e Rudolf felséglevelét. A király formálisan biztosította őket, hogy így fog tenni, valójában azonban csupán időt akart nyerni, amíg elő nem készíti rekatolizációs tervét.

Ferdinánd taktikája néhány hónapig sikeres volt, a cseh protestánsok azonban továbbra sem nyugodtak meg teljesen. A feszült helyzetben csupán egyetlen szikrára volt szükség a konfliktus kirobbanásához. Ez a szikra végül a templomépítés lett. Az evangélikusok szerettek volna két új templomot emelni – ehhez való joguk benne foglaltatott Rudolf felséglevelében. A király azonban lefoglalta az építésre kijelölt területeket, és a katolikus egyháznak adta azokat. Amikor a helyiek tiltakoztak, a katolikus kormányzati emberek letartóztatták őket.

Vajon a protestánsok igyekeztek kipuhatolni, meddig mehetnek el, vagy a király akart szánt szándékkal válsághelyzetet kiprovokálni? Valójában nem lényeges, ki „kezdte” a konfliktust, annyi mindenesetre bizonyos, hogy több érdekelt fél is együtt vádolhatta meg a királyt azzal, hogy csorbítja mind a tulajdonhoz, mind a szabad vallásgyakorláshoz való jogukat. A protestáns vezetők követelték a foglyok szabadon engedését. Amikor ezt a hatóságok visszautasították, országszerte elkezdtek szervezni egy nagy demonstrációt Prágába, május 23-ra.

E nap hajnalára már nagy tömeg gyűlt össze a várnegyedben, Jindřich Matyáš Thurn gróf (Thurn Mátyás Henrik), a török elleni háborúk bizonyított hadvezérének vezetése alatt. Amikor a protestáns küldöttek megérkeztek tárgyalni katolikus partnereikkel, dühös támogatóik követték őket az épületbe. A kis teremben, ahol a négy katolikus küldött ült, a protestáns vezetők azt akarták megtudni tőlük, adott-e utasítást Ferdinánd arra, hogy cseh alattvalói hajoljanak meg akarata előtt halálbüntetés terhe mellett, illetve hogy a négy férfi javasolt-e neki ilyen eljárást. A katolikus küldöttek közül ketten meggyőzték a tömeget ártatlanságukról, így őket elengedték. Bent maradt Jaroslav Martinic várgróf és Vilém Slavata tartományi főbíró, a tömeg haragjától reszketve.

A csodával határos túlélés

Thurn arra utasította követőit, ne kegyelmezzenek a férfiaknak, akik arra biztatták a királyt, viseljen hadat protestáns alattvalóival szemben. Kimondta: nem szabad őket életben hagyni. A tömeg erre előrenyomult, nekitolva a Szűzanya kegyelméért imádkozó küldötteket az ablaknak. Valaki kioldotta az ablakkeretet, és Martinicot azonnal kilökték. Slavata igyekezett ellenállni, és minden erejével az ablakkeretbe kapaszkodott. Valaki a tömegből azonban olyan ütést mért a fejére, amitől eszméletét vesztette, és a mélybe zuhant. A támadók ezután a küldöttek titkárát, Filip Fabriciust is kivetették az ablakon. A három áldozat 21 métert zuhant a biztos halálba a lenti járdakövekre. Thurn és emberei azonban az ablakon kinézve elképedve nézték, ahogy Martinic és Fabricius sértetlenül feláll és elmenekül, miközben az eszméletlen Slavatát szolgái viszik biztonságba.

Így zajlott a prágai defenesztráció, több kérdést is nyitva hagyva a történészek előtt. A legnyilvánvalóbb ezek közül az, hogy hogyan élhette túl a zuhanást a három férfi. Némi fantáziával elképzelhető, hogy egy vagy kettő megúszta nem csak a halált, de a súlyos sérülést is. Mindhármuk esetében azonban ez rendkívül valószínűtlennek tűnik. Fabricius, a titkár, elméletben túlélhette volna a zuhanást azáltal, hogy a másik két férfi testére esik, és nem a kemény kőre. A másik kérdés: ha látták, hogy a katolikus küldöttek sértetlenek, miért nem rohant le a tömeg folytatni a bántalmazást?

A magyarázatul szolgáló legendák hamar előjöttek. A katolikus változat egyszerű volt: a végzet kapujában álló férfiak elkeseredett imái meghallgatásra találtak, és angyalok szálltak alá a mennyből, hogy gyengéden a földre engedjék őket. Meggyőződésük szerint ez egyértelműen bizonyította, Isten melyik oldalon áll. A protestáns válasz ennél sokkal földhözragadtabb volt: az áldozatok egy trágyadombra estek. Mennyire hihető ez a változat? A modern szennyvízcsatornák kialakítása előtti évszázadokban valóban léteztek a városokban ilyen, az ürülék felhalmozására szolgáló szemétdombok, amelyeket időről időre az erre a kellemetlen munkára felbérelt kocsisok szállítottak el. Egy olyan nagy várkomplexumban, mint a Hradzsin, amelyben több száz hivatalnok, udvaronc és szolga is volt, az emberi ürülék igen gyorsan összegyűlhetett. Az események protestáns változata így hát akár valós is lehet, emellett azonban talán túlságosan is az „isteni csoda” elmélettel szembeni lusta ellenvetésnek tűnik.

Az 1618. május 23-i események elemzésére tett bármilyen kísérlet azonban a feltételezések sűrűjébe vezeti az embert. Lehetséges, hogy Thurn és feldühödött tömege célja inkább a megszégyenítés lehetett, mint a gyilkosság? Vajon megvetésük jeléül egy lejjebbi emelet ablakából hajították valójában ki a küldötteket? Prága történelmének egy korábbi eseménye – amelyet biztosan ismertek az elkövetők – azt sugallja, hogy pontosan tudták, mit cselekszenek. Csaknem 200 évvel korábban, 1419. július 30-án egy huszita tiltakozás erőszakos fordulatot vett. A demonstrálók behatoltak a városházára, és defenesztrálták a polgármestert más városi hivatalnokokkal együtt, akik ennek következtében mind életüket vesztették. Ennek ellenére túlzás lenne „hagyományos” tiltakozási formaként beszélni a defenesztrációról, de 1618-ban már nem volt precedens nélküli eset. A csehek számára helyénvaló módja volt a szabadságuk ellen cselekvőkkel való elbánásnak.

Sokkal közelebb ma sem vagyunk a menekülni tudó küldöttek rejtélyének megoldásához, mint a korábbi évszázadok tudósai, azonban a történtek hatása felől nincs kétség. A prágai defenesztráció volt az európai történelem legszörnyűbb háborúja, a harmincéves háború egyik előidézője. A lázadók megfosztották II. Ferdinándot trónjától, ideiglenes országgyűlést állítottak fel, és 16 000 emberből álló sereget toboroztak össze az ország védelmére. A cseh koronát V. Frigyes pfalzi választófejedelemnek ajánlották fel, akinek felesége I. Jakab angol király lánya volt.

A cseh válság egy tűzijátékos dobozba dobott gyufához hasonlítható. Európa politikai-vallási instabilitása konfliktusok sorozatában robbant a következő 30 év folyamán. Az osztrák és spanyol Habsburgok területei és a Német-Római Birodalom államai mellett Franciaország, a Holland Köztársaság, Dánia és Svédország is küldött seregeket a harcba. A közvetlenül részt nem vevő országokból idealisták és szerencsevadászok indultak el felajánlani szolgálataikat zsoldosként. Európa középső vidékeit teljességgel végigpusztította a konfliktus.

Nem túlzás a harmincéves háborút Európa története legszörnyűbb háborújának nevezni. A harcoló országok lakosságuk legalább 25, de akár 40%-át is elveszthették, köszönhetően részben a katonai műveleteknek, részben az éhínségnek és a betegségeknek. Egész városok váltak néptelen, füstölgő vázakká. A földeknek egy emberöltőbe telt visszanyerni termőképességüket. Egyedül a svéd hadsereg 1500 várost, 18 000 falvat és 2000 várat pusztított el a Német-Római Birodalom területén. Veronica Wedgwood angol történész így írta le tömören: „Morálisan bomlasztó, gazdaságilag pusztító, társadalmilag degradáló, céljaiban bizonytalan, menetében kanyargó, eredményeiben hiábavaló – az európai történelemben az értelmetlen konfliktus kiváló példája.”