Áldás vagy átok? – az anyaság véres évszázadai

2018. június 22. 17:47 Múlt-kor

A múlt jelentős női személyiségeinek történeteiben ritkán kap helyet az anyaság. Ma már egy nő dönthet arról, hogy mikor és mennyi gyermeket vállal be, de ez a modern fogamzásgátlás előtt nem volt jellemző. Ám arról, hogy milyen árat kellett fizetniük a történelem asszonyainak a gyermekáldásért, eddig keveset beszéltünk.

Korábban

Csodával határos, hogy egyáltalán akadtak nők a történelemben, akik a fogamzásgátló tabletta megjelenése előtt – aktív nemi élet mellett is – sokra vitték. Persze ezt megelőzően is voltak fogamzásgátlási módszerek: a gumióvszer az 1850-es évektől van jelen, előtte viszont a drága és nem túl étvágygerjesztő disznóbélből vagy hólyagból készült eszközök töltötték be a funkcióját. Ez a megoldás annyira nem volt népszerű.

Éppen ezért a nők többsége, miután férjhez ment, minden második évben terhes volt. A legtöbb nő – különösen az elit rétegből – szándékán kívül megnövelte a termékenységét azzal, hogy dajkára bízta a csecsemőjét, kihagyva ezzel a szoptatás természetes fogamzásgátló hatását. Hardwicki Erzsébet tíz évig volt Sir William Cavendish felesége 1550 körül. Az első gyermeke, Frances tíz hónappal az esküvő után született, és az asszony ezután majdnem minden évben várandós volt. Nyolc gyermeknek adott életet, valószínűleg egyszer elvetélt és két kislányát csecsemőként vesztette el.

A terhesség fizikai hatásai nem merülnek ki a pocaknövesztésben – betegség, fáradtság és hormonális zavarok kísérik az első trimesztert. Ralph Josselin angol lelkész 1645 áprilisában feljegyezte a naplójába: “A feleségem napok óta nagyon beteg. A mai nap folyamán kezdte meggyőzni magát, hogy valójában gyermeket vár.” Igaza volt, kis idő múlva egy leánygyermeknek adott életet. 1647 szeptemberében Josselin újabb terhességről számolt be: “A kedves feleségem belebetegszik ebbe a gyermekbe, az Úr adjon neki erőt hozzá”, majd 1658-ban újra: “A feleségem nagyon beteg, de úgy véli, terhesség lehet… Nagyon fáj a hasa.” Még az együttérző Josselin is “csak terhességre” gondol: a nők betegek, fáradtak, magányosak és nyomorultak (voltak) hónapokig, mert hát, ez az élet rendje. És mindez azelőtt, hogy még a mozgás is nehézkessé vált volna.

A szülés ma is elég fájdalmas, képzeljük csak el érzéstelenítés nélkül. Gondoljunk az ismétlődő szülés női testre gyakorolt hatásaira. Ezen nők testének és hormonrendszerének ritkán volt esélye regenerálódni a következő teherbeesés előtt.

Az anya halálának veszélye akkoriban sokkal nagyobb volt, mint ma. Azok közül, akik megbetegedtek, a legtöbben gyermekágyi lázban szenvedtek (VIII. Henriknek például annyi feleségét sújtotta, ahányat lefejeztek). Josselin naplójában olvashatjuk, hogy 1648 februárjában “egy nő meghalt gyermekágyi lázban, és vele két gyermeke is.”

Ha az anya túl is élte a szülést, a gyermek nem biztos. Ezerből háromszáz gyermek nem érte meg az egyéves kort. Ketten Josselin gyermekei közül rögtön születés után haltak meg. A lelkész így ír a naplójában: “Ezen a napon a szeretett babám, Ralph csendesen elaludt és már az Úrral nyugszik.” Szegény Alice Thornton, egy másik 17. századi napló írója, 1655 és 1667 között feljegyezte a született gyermekeit, és a harmadik, ötödik, hatodik és kilencedik gyermekének halálát. A legelőbbi másfél évesen, a következő a születése napján, az utóbbi kettő fiú tizennégy évesen halt meg. Hogy bírja ezt ki egy anya?

A gyász mindkét szülőt sújtotta, de az anyának fizikai fájdalmakkal is küzdenie kellett: Alice Thornton azt írta, hogy “az én édes gyermekem halála után hosszú ideig tartó gyengeség vett rajtam erőt”, mert a szoptatástól roncsolódott, majd elüszkösödött mellbimbói iszonyú szenvedést okoztak neki.

Minden, amit a nők elértek a történelemben, azt a véres küzdelem kontextusában tették, hogy fenntartsák az emberi kultúrát a testük és a lelkük árán is. Ha a történelem asszonyaira gondolunk, akik a női nem függetlenségéért és elismertségéért harcoltak, emlékezzünk velük együtt az anyák teljesítményére is.